AMIKOR SZOMJAS A LÉLEK

A nagymamám kínált először alkohollal. Ez tény, nincs mögötte semmmiféle hátsó gondolat, tudom, hogy gyanútlanul, sőt, szeretettel töltött nekem, akkoriban talán senkit sem szeretett annyira, mint engem, de tény, hogy nekem is töltött, iszonyatosan erős házipálinka volt, a gyűszűnyi pohárkákat egymáshoz koccintottuk, két felnőtt nő, mintha felnőtt volnék én is, s ahogy az orrom alá emeltem a törkölyt, könnyeztem; „igyunk egy kortyot – mondta a nagymama –, muszáj inni, amikor ilyen szomjas a lelkem”. Ezt megjegyeztem. Szép. Hogy az ember lelke szomjas – mi más? Tizenkét évesen már egyedül közlekedtem Pesten, sohasem tévesztettem el az átszállásokat, a nagymama lakásának kulcsa mindig velem volt, tudtam, hogy bármikor kedvem támad, az iskolából egyenesen oda mehetek – nem csöngettem, és mindig reménykedve dugtam a zárba a kulcsot: nem találok ott senkit. Elképzeltem, hogy kinyitom a hűtőt, keresek valami kedvemre valót, vagy kibontok egy üveg befőttet – a meggy volt a legjobb, a magozott, sűrű szirupban ázó gyümölcsöt talán meg se főzte; nem tudom, hogy csinálta, azóta sem találtam olyat –, elgondoltam, ahogy kisbabásan szopogatom majd, belesüppedek, szinte belefekszem a virágos bársonnyal kárpitozott fotelbe, a karfára teszem a lábamat, s ha meghallom, hogy a nagymama hazaér, alvást mímelek. De akárhányszor mentem meglepetésszerűen, otthon volt, álmélkodott és körbe ugrált. Mit ennél? Mit innál? Nem lehetett kitalálni, mit csinált, mielőtt megérkeztem. Várt rám? Naphosszat azzal foglalkozott, hogy az egy szem unokája talán betoppan? Nem is igen találkoztam én másutt vele, mert már hozzánk, a mi lakásunkba sem járt – arról meg csak történeteket hallottam, hogy óvodáskorom előtt, vagy később, ha megbetegedtem, a nagymama reggel pontosan hétre érkezett, nevettek ezen, úgy mesélték később, nevetve, hogy csak a gyárakban meg a hivatalokban van blokkolás, mindenesetre számítani lehetett rá, hogy egész nap engem gondoz –, hanem amikor a másik lánya, nem az anyám… a nagynéném Németországba költözött, begubózott, udvariasan fogadta a hébe-korba betoppanó látogatóit, de hárított minden meghívást, mintha szakadatlanul a saját lakását kellene őriznie, láthatatlan, ám nagyon is érezhető lánc kötötte ahhoz a lakáshoz. Aki fülelt, meghallhatta a fémes csörgést – akkoriban én még nem hallottam effélét, még csak tiz- meg tizenkét éves voltam… amikor meghalt, tizenhat. A lánccsörgést mostanában képzelem, és sajnálom, hogy ezen az egészen már nem segíthetek. Azt hiszem, már semmin sem tudok segíteni… magamon se. Csak szomjas a lelkem. Néha nagyon, nagyon szomjas.

Egyszer… igen, éppen akkor… akkor lehetett… láttam, hogy az imént még sírt. A kezében volt a maszatos, gombóccá gyúrt zsebkendő, az orra és a szeme alja vörös. Ült a bársonyhuzatú fotelben, de ahogy beléptem, felpattant, vidámságot színlelt, aztán mégis pálinkát kellett innia, és nekem is töltött… különben nem tudott színlelni… pedig még kacsintani is próbált, a poharamhoz tolta a poharát, „csin-csin” – és azt mondta, muszáj, mert most anynyira szomjas a lelke. De nem akarom ezzel azt mondani, hogy a nagymamám zugivó volt… vagy hogy bárki nálunk a családban. Azért lehet, hogy azok voltak… anyám olyan dühödten szidta az italozókat, úgy undorodott mindenféle szesztől, nem lehetett rávenni, hogy akárcsak jelképesen beledugja a nyelvét egy pezsgőspohárba, vagy mondjuk egy családi ünnepen koccintson… és nem egyszerűen kitért, nem hagyta udvariasan a kínálóra, hadd töltsön… végül is ott lehet hagyni, minek látványosan, hangoskodva tiltakozni?!… nem, ő nem ment el ilyesmi mellett szótlanul, dörgedelmesen még prédikált is. Egészen úgy, mint egy zugivó. Sohasem vallotta be, hogy szomjas a lelke… bár amíg élt, szentül hittem, hogy nincs is neki lelke… rideg volt, csöppet sem hasonlított a nagymamára. Se kívül, se belül. Nem is szerették egymást – ez furcsa volt. Én meg azt nem szerettem, ha anyám is ott van a nagymamánál, kettesben mi sokkal vidámabbak voltunk… ha anyám eljött, a nagymama kimért lett, el se mosolyodott, meg se ölelt… mintha félne kimutatni, hogy szeret… vagy nem akarta előhívni anyám féltékenységét… nem tudom. Anyu arról se vett tudomást, hogy nekem kulcsom van oda, és el-eljárok, néha háromszor is egy héten. Nem kérdezett, én meg nem meséltem soha arról, mit csinálok iskola után. Apámmal még annyit se beszéltem… ha nem lett volna olyan nagyon mély hangja… mintha a föld gyomrából szólna… nagyon-nagyon mélyről… ha nem ilyen különös, most fel se tudnám idézni… Lehet, hogy szégyellte a saját hangját… épp azt, hogy olyan különös. Mindenki felkapta a fejét… üzletben… bárhol, ha kért valamit vagy köszönt, felfigyeltek… lehet, hogy ez zavarta, mindenesetre anyám meg a nagymama dolgaiba nem avatkozott, nem tett igazságot… nem volt véleménye… legalábbis nem mondta… előttem biztosan nem. Az apám mindent csak elviselt… kiismerhetetlen volt… és nem csak azért, mert alig hallottuk a hangját. Állítólag anyám kinevette lánykéréskor… de hozzáment… nem tudom. Legjobban mégiscsak azt sajnálom, hogy a nagymama olyan korán meghalt… hogy én még éretlen voltam, majdnem gyerek, most meg nincs már senki… egyetlen ember se… akitől megkérdezhetném, hogyan is volt ez vagy az… nem számít, micsoda. Ami épp az eszembe jut. De nincs senki.

Éjszaka még rosszabb. Azt mondják, ez mindenkivel így van… ami fáj az embernek… feje, dereka, gyomra… akármi, éjszaka még inkább fáj… nekem a semmi fáj… másnak nem nevezhetem… nagy-nagy semmi az… üresség. És éjszaka… nem is tudom… a semmi nem lehet sűrűbb vagy hígabb, pedig épp az, hogy éjszaka olyan rettenetesen sűrűnek érzem… Nincsen senki, akihez szóljak. Egyszer kiálltam az erkélyre, és belekiabáltam az éjszakába… csak kieresztettem a hangomat, de aztán bántam. Butaság volt. Pár embert felriaszthattam… nekem semmivel se lett könnyebb, mert nem is az kellene, hogy belőlem kijöjjön vagy kiszakadjon valami… végül a hangok is csak kijönnek az emberből… néha látom vagy mondjuk, elképzelem a hangokat külön-külön… ahogy apró lábakkal igyekeznek valahová… mulatságos a sietségük… gyorsan-gyorsan… hopp-hopp… céltudatosan tartanak valahová… de ha bent nincs semmi… milyen hangok indulnak akkor?… nekem egyáltalán nem segített az a kiabálás… őrültség volt, én meg egyáltalán nem vagyok őrült. Pontosan megállapítom… mintha orvos volnék… le is írhatnám a diagnózisomat… úgy van, ahogy a nagymamám mondta: szomjas a lelkem, azért kell innom valamit. Akkor muszáj.

Nem szeretek otthon gubbasztani, de ha el-elmegyek valahová, mindig megbánom, és mikor hazaérek… kora délután akár… fényes nappal… mindegy… olyankor már előbb éjszakai sűrűségű a semmi… ami énbennem van… ezért senkit sem okolhatok… erről nem tehet az anyám, az apám… a volt férjem… tudom, hogy buta és gonosz dolog volna bárkit kárhoztatni. Csak ráfogás… Amikor kiálltam az erkélyre, és kiabáltam… csak vad, alaktalan, csupa lábatlan hangot okádtam ki… egyetlen felismerhető szó sem keveredett bele… értelmetlen és céltalan az egész… most már tudom, de akkor ijesztő volt, ahogy visszacsapódott… nem úgy, mint a visszhang… nem volt semmi folytonosság… inkább ahogy az ember elhajít valamit… egyetlen darabot… egy nehezebb tárgyat… követ… és az egyszerre visszajön… becsapódik… az ütéstől megtántorodtam, de nem mondhatnám, hogy a mellemet, a homlokomat vagy a hasamat találta el… ez a legkülönösebb… olyan volt, mint egy lövés… mégse tudom megmutatni, hol ért… és ha a semmiből indult, hogyan lehetett tömege?… mert ennek a sűrű semminek… nem is tudom. Nem szeretek én lefetyelni, kombinálni összevissza… nem akarom megjátszani az őrültet, bánom már, hogy belekezdtem… nekem ez sem megy. Minek erőlködöm, ha jól tudom, ez nem az én műfajom… ez csak megjátszás, mintha iparkodnék, hogy érdekesnek higgyenek, de nincs ebben semmi érdekes… Csak a semmi van, és az szívna, szívna magába valamit… Nem tudom, hogy a nagymamám is hallotta-e valakitől… én csak tőle hallottam, hogy szomjas a lelke, de nagyon igaz ez… nagyon. Jobb lett volna a nagymamámnak, ha én tovább maradok kisgyerek… babusgatni, gondozni való… ha egyszer úgy betegszem meg… igazán, tartósan… ha nem csak egy gyorsan múló torokgyulladással, hasmenéssel kell megküzdeni, hanem… elgondoltam sokszor, hogy anyámnak nem lett volna türelme gondozni egy béna gyereket… vagy ha újra meg újra vérátömlesztés kell… ilyesmi… de a nagymamának szárnyakat adott volna az én betegségem… rettenetes terheket elbírt, és azt hiszem, az utolsó években hiányzott neki, hogy senki semennyi terhet nem próbált rárakni… A nagymama persze egészen más volt… én se anyámra, se őrá nem hasonlítok… senkire sem, mert… nem is tudom… mindig csak arra a semmire gondolok, hogy azért szomjas annyira a lelkem… közben meg azt kérdezem magamtól, hogyan gondolhat a semmire az ember, mikor éppen hogy semmit se lát… vagyis… hadd fejezzem be… mondom, hogy ez nem az én műfajom… beszélni erről ugyanúgy hiábavaló, mint kiabálni éjszaka egy harmadik emeleti erkélyről… egy lakótelepen… Ez a legrosszabb, hogy érzem én a hiábavalóságot. Akármit teszek vagy mondok… mert sokfélét kipróbáltam, és tudom, hogy mindentől csak még rosszabb. Erre nincs orvosság… nekem ne adjon senki tanácsot… nevetséges… Egyedül én segíthetnék magamon, de én senkin se tudok segíteni. Ha nagyon szomjas a lelkem, és muszáj innom… nem ártok én azzal senkinek. Azt mondogatom magamnak, nem ártok senkinek… hát nem igaz? Kinek ártok azzal?

kép | Francisco Goya rajzai