AMI KIMARADT

1. SORTIE-BAN

Ha az ember a vasfüggöny túloldaláról, csaknem egynapi út után, masszív kelet-európai légkörben, azaz a folyosón alvó hálózsákos vagy akár a puszta földön elnyúló fiatalok, a szétdobált sörösüvegek, motyók és batyuk kavalkádjában, a különböző, de valahogy mégis leginkább a szürke árnyalatait felvonultató kalauz-, határőr- és vámtiszti egyenruhák, az oldalpisztolyok és az alvók arcába kattintott zseblámpák egyetlen, jól meghatározható szag- és mocsokérzetben összegződő rémálma után megérkezett Párizsba, az első, ami a szemébe tűnt, a SORTIE felirat volt. Sőt, sok-sok SORTIE, méghozzá valahogy túlméretezettnek tűnő betűkkel. Így érthető, hogy E. kérdésére, „hol a faszban vagyunk?”, én mint a csapat állítólagos francia tudora azonnal rávágtam, „hol lennénk, hát nem látod?, Sortie-ban”. De E. nem ismert ilyen nevű várost, meg aztán a vonat olyan állhatatosan horgonyzott le, amit az ember joggal tarthatott furcsának és túlméretezettnek egy ilyen semmi kis városkához, egy Sortie-hoz képest. De hát akkor is, mondtam, gondoljatok bármit, mégis Sortie-ban vagyunk, hisz látjátok ti is. Aztán persze hamar kiderült a turpisság, be kellett látnom, hogy kibabrált velem ez a Sortie. De egy pillanatig akkor is Sortie-ban voltunk, nem Párizsban még, és nem a kis darab mozgó, illetve akkor már veszteglő Kelet-Európában. Mondjuk, Sortie a képzelet, a félreértés, a piknoleptikus vagy afáziás kisiklás tranzitja volt, egy feltételes rámpa, egy csak nekünk szóló randevú peronja. Bár nem, tételezzük fel egy pillanatra, hogy kb. 80 évvel korábban ugyanitt, tehát ismertebb nevén a Gare de l’Esten találkozott Szilasi Vilmos és Zalai Béla, hogy egyik kedvenc témájukat, egy Párizsban alapítandó egyetem ötletét dédelgessék és színezgessék tovább. Szilasi Vilmos persze, mint mindig, most is Platón dialógusainak művészi formájáról beszélt, meg arról, hogy a vágyódó sosem lehet eggyé vágyának tárgyával, a szépséggel, hisz az csak egy üres edény, egy tükör, melyet ő, a vágy tölt meg önnön képével. A platóni dialógus, így Szilasi, az örök vágyakozás műformája, mely éppen azért tökéletlen művészi értelemben, hogy reflektálni tudjon az én és a világ problematikus viszonyára, ezért nem alkot naiv, művészi értelemben tökéletes formát, nem, számára fontosabb a viszonyról, a megoldhatatlanságról való beszéd, mint e viszony ábrázolásának lekerekítése harmonikus egésszé. És így tovább, a filozófusok örök szokása szerint. De közben Zalai is mondja a magáét. Hát ez az, éppen az Egyetem ideája kerekítheti le az egyes fakultások szólamait, miközben viszonyuk problémáját is reflektálni képes. Az egyetem a részrendszereit transzcendáló rendszer, egy dialektikus és dialogikus forma örök modellje, igen, mondták mindketten. Csakhogy Zalai Béla szinte közvetlen csatlakozással indult a frontra, és az első világháború hullámai el is nyelték, Szilasi Vilmos pedig Németországba sodródott, és ott lett katedrafilozófussá. Azt is mondhatnánk, hogy az ő emlékükre időztünk Sortie-ban, de ez mégsem volna egészen igaz, elégedjünk meg hát a tévedés és a vágyakozás kockázatával, képzeljük magunkat az egymást (sosem) keresztező vasút- és sorsvonalak peronjára, a vágy lényege szerint tökéletlen formájú dialógusába, e ki- és beáramló nyüzsgésbe, egyszóval Sortie-ba.

2. A BASTILLE, AZ ALEXANDRIAI KÖNYVTÁR MEG A FÁROSZ

Nem lehet Párizst látni úgy, hogy az ember ne látná a Bastille-t, mondta Y., és ebben bizonyos értelemben igaza is volt. Csakhogy. Ugyebár a Bastille… Dehát, érvelt tovább, metróállomás is van hozzá. És valóban, Bastille, akkor hát oké, szálljunk ki, végül is mindegy, hol barangol az ember, de azért, mondtam, olyan nagyon sokat ne várj ettől. És tényleg, mint várható volt, csak a hűlt helye volt ott, egy nagy esplanade, körben azzal a jellegzetes, emlékműveknél szokásos fekete lánccal, melynek szemei téglalap alakúak, a színe pedig fekete, és, ha jól emlékszem, valahogy nem lehet megemelni, érthetetlenül nehéz. Ennyi volt. Tíz ével később Alexandriában a leégett könyvtár megtekintését viszont már elleneztem. Pedig gyönyörűen érvelt Y. Emlékeztetett, hogy valaha szerettem volna az Alexandriai négyesből és Kavafiszból kedves passzusokat suttogni vagy inkább üvölteni a szent vagy bűnös város egykori emlékezete, minden idők könyvtára előtt, hogy szavaim meghallják a régiek. De most Hemingway-be vagy Thornton Wilderbe illő hülyeségnek, az Európát járó művelt amerikai turista szentimentális ostobaságának éreztem az egészet. Inkább a tengerpartra voksoltam tehát, vállalva Y. megrökönyödését, hogy „et tu, mi fili, Brute?!’’, igen, én is, habozás nélkül a tengerpartot választottam a többiekkel együtt a képzeletben vagy ott sem létező könyvtár és a még bizonytalanabb fárosz helyett. Különben is, már Y. rosszallása sem volt olyan intenzív, mint tíz évvel korábban. Ez jó volt, de kicsit azért fájdalmas is. Elmondtam cserébe, vagyis hát vigaszdíjként, hogy a fárosz alsó része állítólag négyszögletes volt, a középső nyolcszögletes, mint az oktogon, mondta valaki, a felső viszont kerek, és a tetején tükör volt, melyben látszott a tenger felől közeledő ellenség. Egy ilyen épületet persze én is megnéznék, dehát… Olyan a tükörben sziporkázó tenger, mint az olvadt higany, és nem maradhat benne rejtve senki és semmi. Na igen. De ez már nem ide tartozik. Ezt a Skarabeusz nevű fantaszta mondta, csak valahogy szerfelett idevág, idéztem is talán Y.-nek akkor.

3. A SKARABEUSZ NEVŰ FANTASZTA

Skarabeusz egy francia–egyiptomi–magyar (zsidó?) származású illető, mondjuk amatőr mikro- és asztrofizikus. De főképp álomlátó mégis, aki, mint egy buliban elmesélte nekem, újraálmodta a mitikus Szúríd király jósálmát, melyből a király megtudta, hogy szerencsétlenség száll a földre, pontosabban vízözön pusztítja el minden élőlényével együtt. Ugyanez a jósálom adja parancsba a királynak a piramisok építését, hogy belső falaikra írva megőrizhesse és átmenekíthesse az emberiség tudományos ismereteit. Egy romolhatatlan könyvtár, gondoltam, az volna csak az igazi emlékezet. Kár, hogy a piramisokat nem Szúríd építette, és nem ebből a célból. De Skarabeuszt nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen horderejű jósálom címzettjeként különböző latolgatásokba és szkeptikus megfontolásokba merült volna. Annál is kevésbé, hisz az ő álmában, és ez volt az eredeti és a másolat közötti teremtő eltérés, hogy úgy mondjam, szó esett még a cseppfolyós higanyról is, aminek meg kell töltenie, mint mondta nekem abban a gellérthegyi buliban, az edényt, értsd, a Kheopsz-piramist, azaz a folyékony tükörről, melyben a kép foglyul esik, felolvad és eltűnik. Hát ilyen világtükör, így Skarabeusz, a Kheopsz-piramist megtöltő higany, melybe a közeledő katasztrófa annyira belenézi magát, hogy többé képtelen magára ismerni. Pillanatnyi jelenére korlátozódó hím vagy női akarat a vágy, magyarázta Skarabeusz. A pusztítás vágya is, érted?, kérdezte Skarabeusz tőlem abban a gellérthegyi buliban, és bár nem értettem, ő mondta tovább, a higany viszont androgün és végtelen emlékezetű lévén utánozhatatlan hermészi trükkel úgy keveri össze és olvasztja egymásba őket, hogy képtelenek nemzeni, mert mielőtt kielégülhetnének, akárcsak a folyékony tükörben a képek, kihunynak. Most már tudom, hogy az ún. alkímiai menyegzőről beszélt nekem Skarabeusz, akkor szinte egy szót sem értettem. De az az elképzelés, hogy az ún. apokalipszis, vízözön vagy tűzár, maga se más, mint akarat, talán maguk a dőrén egymásba gabalyodó emberi vágyak egyetlen hatalmas erőhatás lencséjén összegyűjtve és a világra visszasugározva, mondom, ez a gondolat nagyon ötletesnek tetszett. Skarabeusz azonban föltett rá mindent. Zsoldosokat toborzott, és megrohamozott egy katonai támaszpontot valahol Dél-Franciaországban, ahol folyékony higanyt tároltak. Sikerült kifosztaniuk, és behajózták a hatalmas mennyiségű higanyt. Most már csak a hajóút volt hátra. Erről az utazásról, a parti őrség és a NATO vagy talán az antiterrorista kommandó nagy erőket mozgósító üldözéséről, melynek eredményeképpen sikerült végül Skarabeuszt és csapatát megállásra bírni, tudok ugyan egyet s mást, ezek azonban inkább holmi Rejtő-regényből ismert toposzok felhasználásával készült és az éppen adott mesélő egyéni ízlését és kiegészítéseit tükröző népszínmű részleteinek tűnnek. Tény azonban, hogy a „veszélyes hadianyagot” elkobozták, Skarabeuszt és a bűntény néhány főbb vádlottját pedig Franciaországban töltendő börtönbüntetésre ítélték. Abban a gellérthegyi buliban így Skarabeusz számomra leginkább olyan embernek számított, aki legalább csinált valamit. Bár a nagy terv, a katasztrófa semlegesítése, ez a világraszóló nirvána, ha nevezhetem így, nem sikerült.

Azóta sem láttam Skarabeuszt, de abban a gellérthegyi házibuliban azért még megkérdeztem tőle régi, gyerekkorból maradt rossz szokásom szerint, hogy mit csinált a börtönben, hogy bírta ki. Meglepő készséggel válaszolt. Látod ezt?, kérdezte, és a kézfejére tetovált skarabeuszra mutatott. Ezt ott csináltam. Így mértem az időt, látod?, és mintha a karóráját mutatná, az arcom felé emelte a skarabeuszt. De nem csak ez volt. Hát?, kérdeztem. Igen, válaszolta szokatlan hévvel, ezt te, mármint hogy én, nagyon fogod érteni. Ha így konferálnak föl valami közlendőt, mindig zavarba jövök, ugyanis az a tapasztalatom, hogy épp az ilyen ki tudja miféle előfeltevéseken nyugvó cinkosságokat vagyok kénytelen a legnagyobb sajnálatomra visszautasítani. Hisz most is, miért érteném én azt nagyon, éppen én, akit ez a Skarabeusz nem is ismer. De hát Budapesten úgy járunk egymás mitológiáin át, mint holmi várótermeken. Ezt meg kell szokni. Vergilius házáról van szó, suttogta, a „Salvatio Romae”-ről, neked nem kell magyaráznom. És közben egy szót sem értettem azon kívül, hogy Róma üdve, jó, így hívták a házát, nem tudtam, de hogy jön ez Skarabeusz börtönévéhez. Hagyott egy kis gondolkodási időt. Hogy fölelevenítsem azt a házat. Hát igen. Ilyenkor okos arcot kell vágni. Ez a legtöbb, hisz nem lehet megsérteni a másikat, gondolom. Akkor én most ezt a kis szünetet arra használom fel, hogy az olvasónak elmagyarázzam Vergilius házát. Ebben a palotában mindenfelé szobrok álltak, mint egy-egy törpe, és a kezükben harangot tartottak. Ők voltak a meghódított népek. Ha valamely provinciában lázadás vagy felkelés szerveződött a római hatalom ellen, a törpe elkezdte rázni a harangját. De ez még semmi. Mert a palota tetejére állított hatalmas bronzharcos ugyanekkor lándzsáját az adott provincia felé lendítette, így a rómaiak időt nyertek, hisz kényelmesen tervezhették az ellenlépést, miközben a lázadók úgy hitték, biztonságban vannak. Na igen. Érted már?, kérdezte, hát persze. Na látod, ezzel töltöttem az időt. Megterveztem ennek a játékszernek a mechanikáját. A háború kvintesszenciáját adja ez az elmés szerkezet, érted?, időnyerés, térnyerés, tudtak ezek a rómaiak, mi? De ne kérdezd, hogyan. Ez az én titkom. Hát persze, mondtam. Megfogadtam a börtönben, hogy sosem árulom el. Ennek a dolognak ugyanis a titok a lényege. Az ellenfél tájékozatlansága, érted? Meg aztán… Tudod, én megfogadtam, hogy a Salvatio Romae-t, ha addig élek is, fölépítem. Csakhogy. Mi csakhogy?, kérdeztem. Csakhogy akkor az nem Róma, hanem a Világ üdve lesz, Salvatio Mundi. Valahogy megszerettem Skarabeuszt ezzel a tervével. Kár, hogy soha többé nem láttam. Évekre ki is ment a fejemből, nem tagadom, de most nagyon kívánom neki, hogy sikerüljön. Valahol valamikor fölépíteni a „Világ üdvét”. Isten veled, Skarabeusz!

kép | adobe.com