Vidor Miklós

AMERIKÁTÓL AMERIKÁIG

2000 szeptember

AMERIKÁTÓL AMERIKÁIG

– Feri bátyám… – anyámnak megtelt, fölélénkült a hangja, valahányszor egyetlen testvéréről beszélt. Zöldesszürke szemében tétova mosoly, valahonnan a nélkülem lefolyt időkből.

Onnét tűnik föl képzeletemben az a nyugtalanító, megfejtetlen árny. Testet nem ölthet, nem lép át a harmadik dimenzióba. Sosem hallottam megszólalni, nem ismerem szervült mozdulatait. Mesehős lett, a találkozás elmaradt. Mégis több közöm van hozzá sokaknál, akikkel mindennapos érintkezésben voltam. Belejátszott az életembe.

Nem az idő, a térbeli távolság választott el bennünket. Az Atlanti-óceán, amelyen – hol volt akkor még a menetrendszerű légi közlekedés! –, ő kétszer hajózott át. Első ízben kisfiúként, a tizenkilencedik század végén, mikor a szülei hazahozták Amerikából. Ott jött a világra, s mintha ez sorsát, jövőjét előrevetítette volna. Gyerekkorát, ifjúságát Magyarországon töltötte. S aztán harmincöt évesen ismét hármasban, de meghatározón szerepet váltva, feleségével, kislányukkal együtt vágott neki a tengernek, hogy visszatérjen a túlsó féltekére.

Ő még láthatott, búcsúzáskor, a bölcsőben. Aki ott feküdt, öntudatlanul bámulhatott a fölé hajló arcba, a néhány hónapos csecsemők rebbenékeny porcelánszemével, ahogyan egy-egy mozgó jelenség magára vonja figyelmüket.

talányos tekintet

A legénykori, enyveshátú fotográfiáról adoniszi megjelenésű fiatalember néz vissza olyan átható mélységű, talányos tekintettel, amelynek nehéz ellenállni. Hosszúkás, karakteres fejalkata impozáns, nemkülönben a nyúlánk, karcsú termet. Dús, barna haját oldalt választja, gondosan nyírt bajuszt visel. Korízlés szerinti, angolos eleganciával öltözik.

Feri az élet fia s utolsó ízéig édesanyja teremtménye. Nem szolgai másolata, de személyiségjegyeit félreismerhetetlenül tőle örökölte, a győri, városszerte emlegetett, kiváltságos szépségű, művelt fiatal lánytól, aki addig válogatott kérői között, míg el nem jött érte az a meglett, komoly férfi, zsebében a sokat ígérő argentin szerződéssel. Villámsebesen megesküdtek, s már vitte is magával, világgá.

Természetében is anyjára ütött Feri, eleven, határozott, környezetén uralkodó gyerek volt, szándékát kedvességével, s ha másképp nem ment, akaratával is keresztülvitte. Mindebből nem sok jutott már hazatértük után született húgára.

Négyéves távollét után nagyanyám belébetegedett a honvágyba, s ez erősebb érv volt a kecsegtető szerződés megújításánál. Nagyapámat itthon ugyancsak vonzó ajánlat várta. A tarnócapusztai Zichy uradalomban épült új szeszgyár igazgatását rábízták, önálló, tágas kúriába költözhetett be családjával.

vidor03193

A testvérek közös emlékei már ide kötődnek, a dunántúli vidék boldog csikószabadságához. A kislányt lenyűgözte félelmet nem ismerő bátyjának kalandos nyugtalansága, árkon-bokron át vele tartott, az pedig dédelgetőn hurcolta magával. A kukoricásban tört óriási csöveket maguk rakta tűzön sütötték meg, százszorta jobban ízlett, mint az odahaza vízben főtt. Feri fölfedezte a mocsaras nádast, belégázoltak békát fogni, s derékig sárosan állítottak be ebédre.

S mikor eljött a számonkérés, a pöttöm Herminke bátyja elé vetette magát, két karját kiterjesztve védte és sírva könyörgött:

– Ne tessék bántani Ferit, ne tessék bántani Ferit, inkább engem verjen meg édesanyám!

Ennek a korai időszaknak legemlékezetesebb históriája is Ferihez fűződik. Egyik vasárnap reggel nagyapám befogatott, hogy átránduljanak fürödni a Balatonhoz. A két gyerekre édesanyjuk hófehér ruhát adott. Már indulásra készen álltak, akkor vették észre, hogy Feri eltűnt.

Nem sokáig kellett keresni, ő maga kiáltott le integetve a gyárkémény tetejéről. Nagyanyám ijedtében haragjáról is megfeledkezett, úgy rimánkodta le a nyaktörő magasból:

– Gyere le, kisfiam, nem kapsz ki, egy ujjal sem nyúlok hozzád!

Feri épségben lemászott, de a fehér ruhából kéményseprői dísz lett, hozzányúlni valóban csak csutakoló kefével, szappannal volt tanácsos. Nagyanyám bekergette a lakásba, s kihirdette az ítéletet: otthon marad, nem viszik el a Balatonra.

Elindult hármukkal a homokfutó, de alig tett meg párszáz métert, a kanyarodónál nagyapám megálljt parancsolt a kocsisnak. Majd jóval csöndesebben feleségéhez fordult:

– A gyerek nélkül nem megyek sehová.

Feri túl van a negyedik elemin, több osztálya nincs a tanyasi iskolának. Ősszel Budapestre küldik, ott tanul tovább. Nagybátyjánál lakik majd a Belvárosban. Izgatottan várja, hogy elinduljanak édesanyjával.

Csak kishúga búcsúztatja sírva. Hiába vigasztalják, hogy hamarosan utánamegy ő is. Érzi, hogy valami véget ér: Tarnócával a szülői háztól, a gyerekkortól is elszakadnak. Hiszen már Feri nélkül sem a régi!

igazi pesti fiú

Mire aztán rá is sor kerül, csupa kellemes meglepetés éri a fővárosban. Először is Pali bácsi, akit eddig csak nagynéha látott, parádés fogadtatást rendez a számára, ünnepi ebéddel, délután fiákerrel viszi föl a Várba, onnan a Margitszigetre Ferivel együtt. Ő már igazi pesti fiú lett, tegeződik nagybátyjukkal, összehunyorító pajtásság van köztük.

– Ne félj, jó helyre kerültél! – biztatja Herminkét, s ha szóval nem is, hangjával adja tudtára, mennyire más az élet fölszabadultan az anyai szigorúságtól.

Tanulmányairól a későbbiekben sem igen szól a krónika. Amolyan mellékfoglalkozású diák. Nem a teória a kenyere, a gyakorlat érdekli. És Pali bátyja nem fogja rövid pórázra, a hazulról érkező zsebpénzt gavallérosan megtoldja. Gyakran viszi színházba mindkettejüket, azt sem bánja, ha Feri benéz hozzá törzskávéházába, elmerülten kibicel dominópartijánál. Egy-egy esti kimaradását sem firtatja, elvégre fiatalember számba megy már.

Ugyanaz a jó testvér, aki volt, törődik a húgával, kényezteti, de a maga dolgaiba nem avatja be. Azért Herminke is sejti, merre vezetnek bátyja magános útjai.

Az elkövetkező évtizedben Feri több regényt él át, mint ahányat olvas. Pontosabb, ha novellafüzérről beszélünk, a központi hős körül cserélődő nőalakokkal.

Ha édesanyjuknak Pesten akad elintéznivalója, látogatását Pali bácsiéknál kezdi. Egyik reggeli betoppanásakor egyenest nagyfia szobája felé indul, s olyan türelmetlenül rántja meg a kilincset, hogy amint az ajtó kinyílik, belső oldaláról elébepottyan a hanyagul ráakasztott nadrág.

Feri erre riad föl s félálomban, hunyorogva motyogja maga elé:

– Ha édesanyám belép, leesik a nadrág is!

Szállóige lett belőle.

Herminke hajába nem illik már a masni, rég kinőtt a matrózblúzból is. A szorongás, amit ideérkeztekor érzett, észrevétlenül foszlott szét. Pali bácsiéknál gyorsabban futottak a napok, több is fért beléjük.

vidor03192

Eleinte gyakran álmodott még a pusztáról. Leginkább hallgatag, háttérbe vonuló édesapja jelent meg előtte, de ilyenkor sem szólalt meg. Milyen furcsa, hogy neki mindig hiányzik valaki. Odahaza Feri nélkül nem találta a helyét, s mikor utánajött, egyre édesapja járt az eszében. Olykor már arra gondolt, nem érte-e valami baj. Aztán ez elmúlt.

Iskolás korában jóformán csak a nyári vakációt töltötte Tarnócán, akkor is alig látta, de jólesett a tudat, hogy ott van a közelében.

Legutóbb még kérte: – Mesélj már a pesti éleményeidről, kislányom… – így mondta: élemény.

S ő azonnal Feriről kezdett el beszélni, mert igazán érdekes dolgok csak vele történnek. Alighogy elvégezte a kereskedelmit, egykettőre a maga lábára állt, egyik nagy bizományos cég alkalmazta gyakornoknak. Azóta a főnöke úgy megszerette, hogy előlépett, nem afféle íróasztalhoz ragadt számkukac többé, de a tőzsdére is őt küldi, nevére szóló belépője van…

Tetszett az öregúrnak. – Feri jó órában született – bólintott rá.

Tán fél év múlva, húsvét táján megizente, hogy hazalátogatna pár napra. Homokfutó várta Polgárdi vasútállomásán a család kisasszonylányát. Futólag megemlítette, lehet, hogy vasárnap Feri is betoppan. Már meg is bánta, hogy elkottyantotta a meglepetést.

nem egyedül érkezett

Pedig az lett belőle, csak épp a vendégváró öröm hervadt el, amint kiderült, hogy nem egyedül érkezett. Mellette az a mosolygó, jól öltözött, érdekes arcú nő, akit úgy mutatott be, mint a menyasszonyát, és legalább öt évvel idősebb volt nála. Édesanyja egyszerre megfagyott, de annyira mégsem, hogy szavát veszítse:

– Nem emlékszem, hogy meghívtuk volna, kérem… – fordult hozzá, s rögtön utána Ferihez: – A fiam elfelejtette bejelenteni. Hiba volt!

S mielőtt bármelyikük kinyithatta volna a száját, egy kézmozdulattal beléjük fojtotta a hangot. Stílustörés nélkül folytatta: nem készült eljegyzési lakomára, de az egyébként sem időszerű. Fia valószínűleg nem tájékoztatta választottját, hogy még kiskorú, s így döntésképtelen.

Ferire már rá sem nézett, ő pedig karon ragadva a falsápadt teremtést, elrohant vele.

A légüres csendben férje előhúzta zsebóráját s halkan megjegyezte, hogy a legközelebbi vonat késő délután indul vissza.

De a ház asszonya válaszra sem méltatta. Vészjóslón annyit suttogott csak maga elé:

– Ezt még megkeserüli, de cudarul!

Nagyanyám nem röstellte a fáradságot, hogy beváltsa, amit megfogadott. Pedig jó pár hétbe telt, míg utánajárt, mégsem hűlt ki a haragja; mélyen be akarta vésni Feri emlékezetébe, hogy megbánja, ha vele próbál ujjat húzni.

Szülei jóvoltából fiuk argentin állampolgár, így nem kötelezhették szolgálatra a Monarchia hadseregében. Erről a mentesítésről kellett instancia, kérvényezés árán lemondaniuk nagyanyáméknak, hogy Ferit valóban önkéntesként behívják az osztrák–magyar ármádiába. Nagyot nézhettek a parancsnokság kartotékcsőszei a szokatlan beadvány láttán, de teljesítették az óhajt.

vidor03196

Tán még jót is tett Ferinek a kijózanító kúra, megtanulta jobban becsülni a legényéletet. Ki gondolt arra 1910-ben, hogy akire egyszer ráhúzták a mundért, azt hamarosan visszabújtathatják belé? Pedig négy év múlva bekövetkezett. És a derűs gavallér, „Vörösboros Feri”, ahogy barátai hívják, anyai protekcióval rukkolhat be a világháborúba.

Sebesülés, hadifogság nélkül éri meg a végét.

De a civil életbe visszatérve nem az a világ várja, amelyikből elindult. A zűrzavaros időkben elszegényedett, tönkretett s harmadára zsugorodott országban a személyes szálakat is szétszaggatta a történelem. Aki megvan még a régiek közül, az is megváltozott. Valószínűleg ő maga is.

Szülei megöregedtek, a vidéket sem kímélték a forradalmas idők, a gyár körül fejetlen rendetlenség. A viszontlátás után néhány hónappal édesapját holtan találják igazgatói irodájában. Ezzel örökre bezárul a gyerekkori éden. Édesanyja a fővárosba költözik, szerény lakást bérel. Herminke rég férjnél van már, Pali bácsi legjobb barátja vette el.

Tombol az infláció. Csak az átmeneti állapotok ígérkeznek tartósnak.

Ebben a kiábrándult, minden-mindegy légkörben botlik belé a harminc körüli Feri a Trocadero mulató táncosnőjébe. A maga embere, érti a szakmáját, sikerült elhelyezkednie a kavargó gazdasági életben. És egy napon eltűnik hozzátartozói elől.

kapkodó nyomozás

Édesanyja riadt, kapkodó nyomozásba fog, végre rábukkan valakire Feri ismerősei közül, az is csak az utcát tudja megmondani, ahová már kettesben költözött be.

A jelenet úgy áll előttem, ahogyan anyámtól hallottam. Nagyanyám fölzaklatva csönget be náluk, és apámat megkéri, kísérje el. Kora reggel vágnak neki, egyikük a páros, másik a páratlan oldalon érdeklődik a házmestereknél a frissen bejelentkezett fiatal pár iránt. Így akadnak rájuk.

Leleményes rendező az ördög. Tíz évvel az emlékezetes tarnócai hívatlan látogatás után lejátszatja a fordítottját. De azt már elképzelni sem kívántam, hogy érezte magát a másik bőrében a két főszereplő.

Megsemmisítő vereség volt, de több megaláztatást már nem viselt volna el nagyanyám. Inkább lemondott a nyögvenyelős anyós–meny viszony ápolásáról, de megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát oda, ahol az ő háta mögött becsempészett Ella a ház asszonya. Ettől el nem tántoríthatta első unokájának, Feri kislányának születése sem.

vidor03194– Ha meg akarja mutatni az apja, majd elhozza – mondta.

Sosem bocsátotta meg menyének, hogy Feri az ő kedvéért árulta el. Holtáig megvetőn beszélt „arról a nőről”.

Magam csak egy-két fényképét láttam. Azok szerint Feri felesége határozottan csinos nő volt.

– A maga módján – jegyezte meg anyám s mindjárt megtoldotta: – A foglalkozása is megkövetelte.

Ferinek beléfájdulhatott a feje a kölcsönös, mérgezett nyelvű célzásokba. Hallgathatta anyjától, húgától Ellára, s otthon sem maradt el a viszonzás. Feleségének nem került nagy fáradságába, hogy rávegye a kivándorlásra abból az országból, amely amúgy is fuldoklik a kilátástalan nyomorúságban.

1924 végén szállnak hajóra Brémában a másik Amerika, a mesebeli érvényesülést ígérő Egyesült Államok felé.

Hangját nem ismertem Feri bátyámnak, de kezeírása visszaszól a túlsó féltekéről. Megőrizte az a tekintélyes doboznyi levél, melyet nagyanyám, anyám gyűjtött össze tőle, s megvan ma is.

Szakadozott folyam, nyilván nem is teljes, de követhetőn ad hírt személyiségéről, élete második feléről, mely az Újvilágban telt el, egy gyökeresen más történelmű és törvényű társadalomban.

Kezdetben sűrűn érkeznek a levelek, címzettjük mindig özvegy édesanyja. A New York-i partraszállás csupa elragadtatás és bizakodás. Néhány év, és nekik is sikerül majd, ami annyi magyar emigránsnak, „csak egyszer vágjon be valami!”

ez az ország korbácsol

Detroitban, az autóipar központjában telepednek le. Itt már szembesülnek az akadályokkal. Legkeményebb a nyelvtudás hiánya. Édesanyja tüneményes nyelvérzéke nem ragadt Ferire. Így pedig nincs más módja az elhelyezkedésnek, mint az eddig sosem próbált fizikai munka, a gyárban. Mert az alaptőkéjükhöz nem nyúl, ha fene fenét eszik sem! „Azért ne tessék azt hinni, hogy mi nem szeretjük ezt a kutya Amerikát: ez az ország korbácsol, de ha ad, akkor két kézzel ad!”

Gyümölcskereskedéssel próbálkozik. Teherautóján szállítja ládaszámra az árut. Ott is nő a munkanélküliség. Az élelmiszer olcsó, de a lakás aránytalanul drága. Majd jobbnak látják, ha átköltöznek Chicagóba, az nagyváros, tán könnyebben boldogulnak.

A hazai viszonyok változatlanul érdeklik. Kéri édesanyját, küldje rendszeresen a magyar újságokat. A megcsonkított Magyarország szűk volt, Amerika végtelen.

Mi jobb, nagy halnak lenni a kis tóban, vagy kis halnak a tengerben? Hiszen odahaza sem volt épp tőkepénzes! Akárhogy töri a fejét, ő szégyenszemre nem kullog vissza üres kézzel! Apró jelek árulkodnak róla, hogy már megkísérti a hazatérés.

Távolból visszatekintve elmosódnak a régi sérelmek, bántások. Már Ella is ír „Kedves anyánk” megszólítással. Ő is segít Ferinek, kézimunkázással keres pár dollárt. A kis Éva eleven, szép és rossz gyerek, de nem csoda: itt úgy elkapatják az óvodásokat, mindegyik azt tesz, amit akar. Feri biztosítónál dolgozik. Küszködve tartják fönn magukat, de édesanyjának rendszeres támogatást küld.

Ha elakad a levelezés, annak egyetlen oka van: panaszkodni nem szeret, dicsekednie nincs mivel. A fiaskókról utólag számol csak be, de a mindennapok gondja nem enyhül. Hol betegség, hol pénzügyi csalódás, egy ízben még betörés is éri őket. A viszonyok Amerikában sem rózsásak. Rosszkor értek ki? Vagy a szerencséjét is otthon felejtette Feri? A néhány évből lassan már tíz lett, és a csoda mindig mással történik meg. A nap ott ragyog föl, ahonnan egy lépéssel ők lemaradtak.

Ismét tovább vándorolnak New Yorkba, „ami annyiba került, hogy elölről kezdhetik a semmiből”. Nem adják föl, de érződik, hogy az illúziók már berozsdásodtak. És Európából is csak riasztó híreket kapnak. „Még egy-két rossz esztendő, aztán sose jó!”

Nagyanyám már nálunk lakik, a hozzánk érkező levelek szőkébbre vonják a kört, nincs többé titkolózás. Egy-egy élesebb megjegyzés félreértést szül, szemrehányássá mérgesedik. Rendszerint az anyagiak körül, mert mi sem lettünk közben Pesten milliomosok. Apám és Feri közt itthon sem virult nagy barátság. Most is kiszalad a száján:

– Könnyebb az Óperencián túl a legjobb fiúnak lenni, mint egy födél alatt mintavőnek!

Igaz is, meg nem is. Feri időnkint csomagot küld ruhaneművel, konzervekkel. Egy-egy hazalátogató ismerőse pénzt, apróbb ajándékot hoz nagyanyámnak, de ritkán marad el a mellékelt intelem, hogy magára költse, Herminkééknek van kenyérkeresőjük.

Emlékszem még a kocsikeréknyi rózsacsokorra, amit nagyanyám hetvenötödik születésnapjára rendeltet meg valakivel, s ő, szegény, szárnyal a büszkeségtől.

Aztán ismét megreked az amerikai posta. A sürgető levelekre végre megjön a válasz, meglepő, keserves magyarázattal. Feri elvált. Nem bírta tovább Ella örökös, követelőző veszekedését, elege lett. Otthagyott neki mindent, Éva is nála maradt, ő egy kofferral neki a vakvilágnak.vidor03195

Ha ez évekkel korábban történik, anyja, húga repesve fogadja. De ötven felé, idegenben, albérletbe szorulva, teljes magányban – kétségbeejtő. Már az az elégtétel sem vigasztalja őket, hogy ők eleve megmondták, rosszul választott.

Azért egészen mégsem pusztulhatott ki belőle a hajdani Vörösboros Feri életereje. Hamarosan talpra áll, és fölbukkan a háttérből egy új név: „Margitom”. Korban hozzáillő, egyedülálló magyar nő. Már az sem töri össze, hogy lánya elhidegült tőle, jóformán csak akkor keresi föl, ha pénzre van szüksége. „A szemébe mondtam: a járandóságát postán is föladhatom, azért fölösleges fáradnia.”

Ekkoriban már nálunk is nagyot fordult a világ. Anyám és nagyanyám közös levélben kérik Ferit, vitessen ki engem, mielőtt kitör a háború. Én erről mit sem tudtam. Persze az affidavit, hajójegy megszerzése Feri helyzetében reménytelen volt, de magam sem lettem volna képes itthagyni őket, kiszakadni a hazai környezetből, sosem fűtött a kalandvágy. Az események amúgy is átzúdultak az ábrándos mentőakción. De mai szemmel is megindít Feri bátyám 1939 elejéről keltezett válasza. Csupa röstellkedő fájdalom: hiszen, ha tehetné! Tudja ő is: „Manapság nem bennünket kell félteni idekint, sokkal inkább titeket odahaza, és az öcskös is tizenhetedik évében van már!”

A háború után a Nemzetközi Vöröskereszttel kerestet bennünket. Így értesül róla, hogy édesanyja épp csak az ostromot élte túl, mi hárman épségben megvagyunk.

Majd, mihelyt a közvetlen postai érintkezés helyreáll az Egyesült Államokkal, ő jelentkezik, várja részletes beszámolónkat a némaságba fojtott esztendőkről. A megszakadt párbeszéd folytatódik, újra a régi hangon, mikor még egymáshoz nőtt testvérek voltak a szülői házban, s annak már csak ők ketten a tanúi. A megenyhült túlélők.

kutya Amerika

Feri elvette Margitot, s amit türelmetlen kapkodással hiába hajszolt, nemrég elérte: sikerült megvásárolniuk egy csinos villát New York közelében, Kingstonban. Szállodának rendezték be, s ez egyszer nem fogott mellé. Elküldte a Villa Riverside kéknyomású prospektusát, rajta az épület, tágas kilátással a folyóra. Csatolt néhány frissen készült fényképet is. Az idős, szemüveges, jól megtermett tulajdonos a bejárat előtt egyre jobban emlékeztet nagyanyámra, amilyennek az utolsó időkben láttam. Mellette derűs, gömbölykés felesége, aki akkor szegődött hozzá, mikor ő a mélyponton volt. Kiegyensúlyozott emberpár, a maga erejéből teremtette meg „abban a kutya Amerikában” gondtalan öregségének biztosítékát.

Sokáig azt sem élvezhette Feri bátyám.

Az utolsó híradást alig öt év múlva kaptuk róla özvegyétől. Régi, közös ismerősnek címezte a táviratot. Az üzent értem váratlanul. Kezembe adta, s rám bízta, hogy gyöngéden közöljem anyámmal, Feri súlyos tüdőműtét után halt meg.

Akkor már ketten voltunk csak, apám sem élt.

Zavart, köntörfalazó utalásokkal próbáltam előkészíteni anyámat, de már az első mondatoknál rémülten meredt rám, s még ki sem mondhattam, az asztalra borult, és szűnni nem akaró zokogással siratta el Feri bátyját.

kép | shutterstock.com