AMERIKÁBAN

A nő belékarolt. Hosszú szőrű bundája jólesően melegítette J. P. karját. A puha meleg már-már az egész féloldalát beburkolta; a szőrméből felhőzött az illat, Dior vagy ilyesmi, amit hazánk külföldre szakadt, öregedő szépasszonyai fecskendeznek magukra jeles alkalmakkor, hogy áradjon belőlük a jólét kissé émelyítő, kissé kesernyés szaga – hja, Amerikában!

Elhagyták a csillogó Broadwayt, rikoltozó reklámfényekben tündöklő teátrumaival, melyek bérleti díját a New York-i magyar nőegylet bizony soha nem tudta volna megfizetni, és megálltak egy ugyancsak köznapi iskolaépület előtt. A hölgy kivonta jótékonyan melegítő karját J. P. didergő kabátujjából, és a csiribi-csiribá varázslatos mozdulatával becsengetett az ócska kapun. Ezek után már csak várniuk kellett. Sokáig. Türelmesen. Szállingózott a hó. Túl hideg volt ahhoz, hogy rendesen megeredjen.

A résnyire nyitott ajtó bejáratában feltűnt sapkásan, morcosan, hatalmas sálba burkolódzva a pedellus. Mindig ebben a kockás, kopott vértezetben indult a fagy és a becsöngetők fogadására.

– Ja persze, a színház miatt jöttek – mormogta kedvetlenül, és elvezette őket a tornateremig. – Hát ez lenne az! A kibérelt terem.

– Én már megnéztem, hisz látom, emlékszik is rám – csacsogta Lilla, és belemosolygott a pedellusba, ahogy csak egy pedellusba lehet belemosolyogni a fentebb már leírt nagy hidegben. – Most csak a művész úrnak akarnám megmutatni, hogy hol játszik majd.

J. P.-ről elszállt a melengető illatfelhő, ott állt csupaszon. „Képtelenség”, reccsent a hangja, és azon nyomban szilánkokra is tört az a máskor oly különösen zenélő, zsongító-bódító hang, amelyet sok pesti nő még most is hallott néha sötétkék éjszakákon, amikor a férj, a másik oldalára fordulva, elhúzódott az ágyban, vagy délutánonként a konyhában, vacsorafőzés közben. Ha a lemezjátszón megbicsaklott a tű a Szondi utca 72. második emeletén, és Magdika kikapcsolta a gramofont, akkor reccsent így a hang.

Síri csend lett.

– Képtelenség! – nyüszítette J. P. – Se színpad, se függöny, se világítás.

A szőrmebundás akkor belevágott:

– Első látásra képtelenségnek tűnhet, úgy van, de csak első látásra. A Magyar Kultúráért nőegylet tagjai már három gyűlést hirdettek meg ez ügyben, ahol lényeges határozatokat hoztak. Ezt már csak azért is érdemes megemlíteni, mert sokszor összegyűlnek, és semmiféle határozatot nem hoznak. Néha évekig sem. Előfordul. És most jön a meglepetés – sikkantotta –, minden jegy elkelt! Minden New Yorkban élő magyar látni akarja a Liliomot. Csak még egyszer az életben, sóhajtották, és vele, J. P.-vel akarják látni, utána, mondták, akár meg is halhatnak. Persze voltak, akik már előre meghaltak, várakozás közben, ezeknek a jegyét újra eladtuk, de csak féláron, mivel, ugye, elhunytak jegyei voltak. Nem bírja mindenki a várakozást! De egyetlen távozó sem vitte magával a belépőjét a sírba, nem. Mindenki gondosan visszaszármaztatta. Halódásában is a Liliomra gondolt, mintha az lett volna az imája… És maga egy függönyrongy miatt le akarja mondani a bemutatót?

J. P. elnémult. Lilla folytatta:

– És miért ne lenne világítás, amikor fel lehet kapcsolni a villanyt? Benne van a terembérben. A nőegylet már ki is fizette. A színész és közönsége majd egyazon lámpával lesz megvilágítva. Nem tragédia. Végül is az emberek úgysem egymást nézik, hanem az előadást. Feltehetőleg. De a színpad egészen más kategória! Mindnyájan sejtettük, ez lesz az első kérdés: hogyan lépjen fel, ha nincsen színpad? Nos, van köztünk egy nyelvtanárnő, Gyöngyi, ez a mi szerencsénk. Ő ugyanis hivatása természeténél fogva etimológiával is foglalkozik. Elmagyarázta nekünk, hogy már a „fellépés” szóban is benne van: a színésznek feltétlenül fel kell lépnie valamire, különben nem tud fellépni, igen, úgy van. És ez nemcsak etimológiai kérdés, hanem sokkal súlyosabb. Igy aztán egyhangúlag megszavaztuk a dobogót. Szép dobogó lesz! Majd meglátja. Csodálkozni fog. Gyöngyi férje geológus volt, lemérte a terem hátsó falát, és arányosította a másik két oldalt a hátsó oldalhoz. Tökéletes lesz. Fél méter magas. Ugyanis lépcsőket nem tudtunk biztosítani. Ahhoz külön lépcsőzet-engedély kell. Nem is tudjuk, hol kellene kérni. A színészeknek pedig már elküldtük a próbarendet. Nagyon készülnek. Becsúszott három műkedvelő is a szereposztásba, de igazán lehetetlenül sok szereplő van ebben a darabban! Egészen el voltunk keseredve emiatt. Mondtuk is magunk közt, hogy vannak két-három személyes színművek, de azokat persze nem mi fogjuk ki. Végtére mégis minden sikerült.
J. P. a pedellus szürke, kötött kesztyűjét bámulta. Nézte, bogozta szinte, próbálta megérteni, milyen rendszer szerint fut benne a szál. Ariadné fonala jutott eszébe. A mutatóujj kesztyűzetén lyuk tátongott.Valószínűleg ez a kijárat. Alagút! Ha ezen át tudna csúszni, minden feltűnés nélül kijutna a teremből. Kikúszna. „Adjanak egy széket!” – üvöltött torka szakadtából, mintha már az alagút méhében volna.

– A székeket a szülői értekezletekre szoktuk kihozni a raktárból – dünnyögte az iskolaszolga már menet közben. – Általában huszonötöt vagy harmincat. Az igazgató úr azt mondta, hogy az előadásra mindet ki kell tenni. Összesen hetven darab van. Egyszerű faszékek, de ha a művész úr még ezt is ellenőrizni akarja, kihozhatok néhányat. Egyformák, de előkaparok hármat. Három egyformát. Piszok szűk a raktár. Az az igazság.

A pici tárolóban kitömött madarak és menyétek is tanyáztak. Nem is hinné az ember, hogy vannak olyan használhatatlan lények, amelyek holtukban és kitömve sem kellenek senkinek. Színes tollú, vagy ügyesen az örökkévalóságig kúszó állatok, beporosodva, a Semmibe tekintő, okos üvegszemekkel. Magasan a székek fölött szobroztak, ünnepélyesen, mintha saját síremlékeik volnának. A pedellus rájuk se nézett. Utálta őket. Volt is bennük valami utálatos: a halál és a halhatatlanság zagyvaléka. Kikaparta a székeket. J. P. nagy nehezen kiválasztott egyet. Leült. Elfáradt.

A színész óriási sztár volt otthon, meghazudtolva a híres mondást, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. A legszebb, legnagyobb, legfényesebb színházakban játszott. Akár akarta, akár nem, ömlött rá a fény, mintha dézsából öntenék – dézsában a Nap! Csak rá ne zuhanjon a dicsőséges korong. Mert csupán ez lehetett hátra. Evezett, lebegett a rajongás arany vizén. A csillogás már bántotta a szemét. Isten tudja, miért, egy napon mégiscsak indulnia kellett, elhagyni a zokogó gyermeket és a nyüszítő kutyát, és teljes súllyal belevetődni az ismeretlenbe. Erőpróba? Halálugrás a cirkuszban?

– A világ végére értem – mondta a kávézóban a köréje sereglett öreg magyaroknak. – Biztosan tudom. Ugyanis nem volna erőm továbbmenni. Pedig vannak varázslatos szigetek, amelyek közül még egyet se láttam. Fekete halak fátyoltánccal fogadják a látogatót, a fátyoltalan színes hal pedig az arcához ér, és megcsókolja. New Yorkban ilyen nincsen.

Az előadásra úgy készült fel, mint mindig. Semmi különbséget nem tudott tenni a tornaterem és a bársonyszínház között. Az öltözőnek szánt fülkében megmosdott a lavór hideg vízben, aztán felvette a szépen kivasalt inget. Szörnyű borzongás járta át.

Lámpaláz ! Ott, ahol még lámpa sincs, ahol a közönség faszékeken szorong télikabátban, és tudja kívülről a darabot! De a lámpaláz belülről jön, a gyomor tájékáról indul, azután elönti az embert. Már alig tud járni, szédül, émelyeg, és nem kíván tovább élni, de meghalni sem akar. Így süllyed, sodródik, kapálózik. Végső soron se él, se hal. Rosszul veszi a levegőt, keveset kap, semiképpen sem eleget – valahogy nem jut neki elegendő. Rengeteg levegő van körülötte, de nem tud hozzáférni.

Mi lenne – gondolta J. P. –, ha visszabújna a kockás flanelingébe, kimenne a teremből, és soha többé nem járna erre. Ezt az egy utcát elkerülné. Jelentéktelen utca, igazán. Nem fontos erre mászkálni. Kellemetlen, hogy az emberek már megvették a jegyeket. De hát miért? Ki az isten kérte őket? Miért? Csak hogy őt bámulják? Mert micsoda ő? Állat? Elefánt? Majom? Versenyló? Milyen jogon merik őt kiállítani, mint egy kitömött állatot, egy szalma-embert?

Eladták. Telt ház van. Mindenki vett belőle egy kis darabot, most pedig szét kell osztania magát, mint a hurkát meg a kolbászt, és ez lesz a disznótoros. Az emberek befizették a disznótort, és őt már be is zárták a tornaterembe, mint a ketrecbe. „Segítség! Irgalom!”

Megszólal a zene.

J. P. ösztönösen kezdi a szokott gyakorlatot. Ki kell fújnia a levegőt. Háromszor. Nem beszívni, csak kifújni. Mit fúj ki az ember, ha nem szív be semmit? Mindegy. Ez tényleg nem az a pillanat, hogy ezen gondolkozzék.

Szóval nincs függöny. Miért is volna függöny egy tornateremben? Mit takarna el?

Hirtelen kilép mögüle. Még meg is csapja a zuhanó, nehéz bársony szele.

A közönség felől rátör a taps. Óriási taps! Isten áldja meg a tapsot, jó kedvvel, bőséggel, védő kart nyújtott feléje.

Megmenekült.

A nézők ugyancsak elegánsak voltak – hja, Amerikában –, de a hatalmas, amerikai ízléssel ékesített kalapokat nem tudták hová süllyeszteni. Egyikük a bordásfalba akasztotta fejfedőjét, erre minden nő utánozta; a színes tollakkal, virágokkal felcicomázták a bordásfalakat, amelyek ünnepélyes díszben állták körül, kidekorálták a tornatermet.

(Sokszor az első látásra úgy tűnik – mondta Kaposvárott 1957-ben dr. N. A., a színházi lexikon szerzője –, hogy néhány helyen nem lehet, vagy nem is szabad fellépni. Végső soron azonban mindegy, hol játszunk. A színház bennünk van, vagy nem létezik.)

kép | shutterstock.com