AZ ÉJSZAKA GÁSPÁRJÁNAK KÉPZELŐDÉSEI
2004 március
A művészetnek mindig két ellentétes arca van, érem, például az egyik oldalán Paul Rembrandt, a másik oldalán Jacques Callot képmásával. – A gondolkodó Rembrandt fehér szakállal, aki visszahúzódik csigaházába, gondolatait az elmélkedés foglalja el és az ima, a szemét is behunyja, hogy még jobban magába szálljon, a szépség, a bölcsesség és a szerelem szellemével társalog és behatol a természet titokzatos jelképeibe. – Callot éppen ellenkezőleg, kiöltözött martalóc, kinyalt díszkatona, amint a téren páváskodik, hangoskodik a kocsmában, simogatja a cigánylányokat, csak a gyíklesőjére és muskétájára esküszik, és egyetlen gondja bajszának viaszkolása. Márpedig a szerző a művészet ezen kettős megszemélyesítésével áll szemben, de egyáltalán nem kizárólagosan, mert vannak itt Rembrandton és Callot-n kívül mások is, Van Eyck, Bruegel a Bársony, Bruegel a Pokol, Van Ostade, Gerard Dow, Salvator Rosa, Murillo, Fusely és különféle iskolák egyéb mesterei.
És ha valaki megkérdezné, hogy a szerző miért nem koszorúzza könyvét valamiféle mutatós irodalmi elmélettel, kénytelen lenne elárulni, hogy Seraphini igazgató úr nem magyarázza meg a Kínai Árnyjáték gépezetének szerkezetét, és hogy Polichinelle a kíváncsi tömeg elől elrejti a zsinórt, mely a karját mozgatja. Megelégszik azzal, hogy művét aláírja
Éjszaka Gáspárja
Harlem
Mikor kukorékol Amsterdam kakasa
Harlem arany tyúkjának meg kell tojnia.
Nostradamus évszázadai
Harlem a flamand iskola csodálatos virágoskertje. Harlemet megfestette Jan Bruegel, Peeter Neeffs, David Teniers és Rembrandt.
Ahol a csatorna kék vize ezüstösen csillog, aranyos lángot vet a templom üvegezése, ahol komló zöldell a háztetőn, kis kőerkélyen verőfény szárítja a ruhát.
A gólyák lassan szárnyalnak az óratorony körül, nyújtott nyakkal az ég magasában, csőrükkel esőcseppeket szüretelnek.
A gondtalan polgármester kettős tokáját simogatja, annál soványabb a szerelmes fuvolás, aki szemét tulipánra függeszti.
A cigánylány mandolinjára hajlik, az aggastyán citeráját pengeti, a gyerek labdáját gömbölyűre fújja.
Emitt ivók félszemű csapszékben pipáznak, amott a szolgáló lőtt fácánt akaszt az ablak elé.
A kőműves
A kőműves mester. – Nézzétek ezeket a bástyákat, ezeket az erődítményeket; azt mondhatnánk, az öröklétnek épültek.
Schiller: Tell Vilmos.
Ábrahám Kupfer, a kőműves énekel, kezében vakolókanállal a beállványozott levegőben – olyan magasan, hogy miközben a nagyharang gót verseit olvassa, vízszintezi lábát, a harminc boltívű templomot és az egész várost harminc templomával.
Látja, hogyan okádják a palatető vizét a kőszörnyek a galériák bonyolult szakadékaiba, az ablakokra, a függő vezérkövekre, a haranglábakra, a fia-tornyokra, a tetőkre és ácsolatokra, amelyekre nagy ívben szürke foltot fest a fácánkakas félkörben kikanyarított és mozdulatlan szárnya.
Látja a csillagformára szabott erődítményeket, ahol a fellegvár úgy pöffeszkedik, mint a tyúk szüret után a törkölyön, látja a palotaudvarokat, ahol a nap kiszárította a vizeket, és a monostorok csarnokait, ahol árnyékok kerülgetik az oszlopokat.
A külvárosba császári csapatokat szállásoltak. Amott lovag dobol. Ábrahám Kupfer jól látja háromszarvú kalapját, a posztó rikító vörösét, zsinórral keresztezett kokárdáját és szalaggal bekötött copfját.
Amit még lát, azok a pribékek, akik belemerülve a lombáradatba, a széles smaragd pázsiton, fából faragott, májusfára tűzött madárra lődöznek nehézpuskával.
És este, mikor a katedrális boldog hajója elszenderedik, álmában kezét keresztbe téve, észreveszi létrájáról, hogy a horizonton katonák felgyújtotta falu lángol, mint üstökös az éjszakában.
Lázár kapitány
Nem tudtak sokat törődni a futó idővel, különösen mióta a pénzhamisítók ideköltöztek.
Berg-Op-Zoom ostroma
Utrechti bársony karosszékében terpeszkedik Johan Blazius, mikor delet üt Saint-Paul toronyórája a városnegyed szúrágta és füstös tetői fölött.
Írországi fapadjára ül a podagrás lombard, hogy rejtekzsebemből előhúzott aranydukátomat apróra váltsam – a pénz házikabát-meleg.
Egy a kétezerhez, hogy a szerencse és a háború véres visszapattanó lövedéke egy benedekrendi imádkozó pap pénztárcáját belehajítsa egy gyalogos kapitány bugyrába!
Isten bocsássa meg! A zsugori nagyítóval nézegeti, aranymérlegen méregeti, mintha kardommal hamis pénzt verhettem volna ki egy barát fejéből!
Márpedig jó lesz sietni, felszarvazottság mestere! Nekem nem lenne szórakozás és kedvem sem lenne elzavarnom azt a gazfickót, akinek feleséged éppen most dobott ki a résen keresztül egy szál virágot.
Az kellene nekem, hogy lecsúsztassak néhány korsóval – jót tenne undoromnak és bánatomnak, mióta a münsteri békekötés úgy bezárt ebbe a várba, mint egy patkányt a csapdába.
Hegyesszakáll
Ha fejem nem emelem,
Szakállam nem kezelem,
Bajuszom nem hegyezem,
Elkerül a szerelem.
d’Assoncy költeménye
Márpedig a zsinagóga ünnepelt, ezüst lámpák halovány csillogásában kaftános rabbik szemüvegben csókolták a talmudot, zümmögtek orrhangon, itt-ott krákogtak, egyesek ültek, mások nem.
És tessék, hirtelen annyi kerek, ovális, szögletes, lobogó szakáll között, csupa ámbra és benzoe illat, feltűnt egy hegyesre nyírott szakáll.
Egy Lebotham nevű doktor, gyapjú boglyába fésülve drágakő csillogásba fürösztött szakállát, felemelkedve szólt: – Botrány! hegyes szakállat látok!
– Lutheránus szakáll! – Rövid kabát! – Megölni a filiszteust. – És a tömeg toporzékolt a zsúfolt padok között, mikor a szentséges felüvöltött: – Sámson, ide a te szamár állkapcsoddal!
De Melchior lovagnak megvolt a magafejlesztette rendszeresített kiútja a császári hadseregben: – Őrség – vezényelt –, tartóztassátok le Isaac van Heck hentest, hogy ő váljék akasztott gyilkossá, ő, Izrael disznaja két flamand disznó között.
Harminc alabárdos tört elő nehéz lépésekkel csörömpölve a folyosó homályos mélyéről. – Égjenek meg az alabárdjaitok! – kiáltott rájuk Isaak hentes. És kivetette magát az ablakon, bele a Rajnába.
Tulipánárus
A tulipán a virágok között olyan, mint a páva a madarak között. Az egyiknek nincs illata, a másiknak nincs éneke, az egyik büszke a ruhájára, a másik a farkára.
Ritka és különös Virágok Kertje
Halálos csönd, csupán Huylten doktor ujjának súrlódása a velin lapokon, a tudós csak akkor nem szögezte tekintetét az aranyozott gót betűkkel teleszórt Bibliájára, mikor felpillantott kis asztali akváriumának mélyén úszkáló arany és bíbor halaira.
Kinyílt az ajtószárny: megjelent egy virágárus, karjában tulipános fazekakkal, sűrű bocsánatkérések között, hogy meg merte zavarni ilyen tudós személyiség elmélyedését.
– Mester, íme itt vannak kincseim, csodák csodái, olyan hagyma, hogy egy évszázadban csak egyszer virágzik a konstantinápolyi császár szerájában!
– Tulipán! – kiáltott fel a haragos aggastyán –, egy tulipán, a gőgnek és a pazarlásnak a szimbóluma, mely megfertőzte azt a szerencsétlen Wittenberget Luther és Melanchton undorító eretnekségével.
Huylten mester becsukta bibliáját, rákattintotta a zárját, szemüvegét tokjába tette, elhúzta a függönyt az ablakról és így a napfényben láthatóvá tette a szenvedés virágait, a töviskoszorúval, a szivaccsal, a korbáccsal, és Mi Urunk öt sebével.
A tulipánárus tisztelettel meghajolt, csöndben, zavartan, és szinte összeroskadt Alba herceg inkvizítori tekintete alatt, akinek arcképe, Holbein mesterműve, szigorúan nézett le rá a falról.
A kéz öt ujja
Tisztességes család, közülük senki sem ment csődbe és nem is akasztottak fel senkit.
Jean de Nivelle rokonsága
A hüvelykujj testes, flamand kocsmáros, vaskos és csúfondáros humorával ajtajában pipázik, ő a márciusi dupla sör tanítómestere.
Mutatóujj a felesége, száraz, hatalmas, mint a tengeri csuka, már hajnal óta csépeli a szolgálót, akire féltékeny, és simogatja a flaskát, amelybe szerelmes.
Középső ujj a fiuk, bárddal durvára lenagyolva, katona lenne, ha nem volna kocsmáros, és ló volna, ha nem lenne ember.
Gyűrűsujj a lányuk, az ügyes és ingerlő Zerbína, aki csipkét ad el a hölgyeknek és nem ad el mosolyt a lovagoknak.
Kisujj a család Benjaminja, sírós kölyök, lóg mindig az anyja kötényén, mint csöppség egy óriás szoknyáján.
A kéz öt ujja a legcsodálatosabb öt szirmú viola, mely valaha is díszítette nemes Harlem város virágoskertjét.
Boszorkányéjszaka
Éjszaka felkelt és meggyújtva egy gyertyát magára kent valamit, varázsszót mondott és elrepült a Boszorkány Szombatra.
Jean Bodin: A boszorkányok démonomániája
Vagy tizenketten ülték körül a sörlevessel teli üstöt és mindegyikük halott ember alsó karcsontjával kanalazott.
A kályhák parázstól piroslottak, a gyertyák gombamód szaporodtak a füstben és a tányérok tavaszi kutak illatát árasztották.
És ahogy Maribas nevetett vagy sírt, mintha repedt hegedű három húrját csikorgatva sikálta volna a vonó.
Ezalatt a martalóc ördögi módon az asztalra terítette viaszgyertya fényénél térképnagy varázskönyvét, melyből roston sült légy bújt elő.
A légy még akkor is zümmögött, mikor pókhálóval beszőtt hatalmas potrohával felmászott a mágikus könyvre.
De akkor már a boszorkányok és boszorkánymesterek elrepültek a kéményen keresztül, az egyik vasvillán, a másik seprűnyélen, volt, aki széncsíptetőn, és maga Maribas a kályhacsövön.
Az éjszaka szegénylegényei
Viselem
Hidegem
Nehezen.
A szegény ördög éneke
– Hé! Kerülj már közelebb, hogy melegedj! – Az kellene neked, hogy meglovagold a tüzet! Ez a figura meg itt csámpázik pipaszár lábaival.
– Egy óra! Jeges szél fütyül. – Tudjátok-e macskapofáim, hogy miért ragyog úgy a hold? – Nem tudom. – Mert ott égnek a megcsalt alakok szarvai. – A vörös parázs a hússütésre jó! – Nézd, hogy táncol a kék láng az izzó fadarabon: Oé! Miféle csirkefogó volt az előbb, aki verte a szajháját?
– Megfagyott az orrom! – Megsül az egyik oldalam! – Nem látsz valamit a tűzben, Chupille? – Látok. Alabárdot. – És te, Juanpoil? – Egy fél szemet. – Helyet, helyet a szépcipős uraságnak! – Ön, képviselő uram, jó meleg ruhát és kesztyűt húzott télire. – Oda se neki! Jó kandúr nem fagy meg.
– Á! Üdvözlöm önöket, őr urak! – Füstöl a csizmája. – És a gazfickók? Kettőt lelőttünk, a többi átlógott a túloldalra…
Gótikus szoba
Éjjel a szobám benépesítik ördögök.
Egyházatyák
– Ó! a föld – dünnyögtem magamban éjszaka – elvarázsolt kehely, rajta a hold és a csillagok csillogó lábnyomok!
Álomtól elnehezedett szemmel becsuktam az ablakot, feketén megbélyegezte a kálvária keresztje az üveg sárgában színjátszó sugárkoszorúját.
*
És azután – csak ne lett volna éjfél – az óra címerpajzsán sárkányokkal és ördögökkel – ilyenkor lakik jól a szörny lámpám olajával!
Bárcsak ne lett volna más, mint a dajka, aki egyhangú altatódallal ringatja apám páncéljába öltözve a kis halva született csecsemőt.
Bárcsak a gyalogos csontváza lett volna, akit bebörtönöztek a pincébe, összetörve homlokát, a nyakát és a· térdét.
Bár csupán az ősöm lett volna, amint kilép szúrágta keretéből. hogy megmártsa páncélkesztyűs ujját a szenteltvizes medencében:
De ez Scarbó volt, aki nyakon harapott, és aki, hogy kiégesse véres sebemet, belemélyesztette kohóban vörösre izzított vas ujját!
A törpe
– Te, lovon?
– Eh! Miért ne? Gyakran vágtattam Linglightgow földesurának agarán!
Skót ballada
Ültömben elkaptam nehéz ágyfüggönyöm homályában ezt a libbenő lepkét, a holdküllő egyetlen villanását vagy a rózsaszínnek egyetlen csepprét.
A vergődő éjszakai lepke, hogy megszabaduljon a szárnyait markoló ujjaimtól, finom illat adójával fizetett!
Hirtelen a csapongó kis állat elrepült, ölemben hagyva – ó borzalom! egy szörnyű, alaktalan, de emberarcú lárvát!
*
– Hol a lelked? hogy meglovagoljam? – A lelkem, ez a napi fáradalmaktól lesántult poroszkáló kanca, leroskadt most az álmok aranyozott alomjára. És rémületében kiszökött a lelkem a pirkadat fakó pókhálóján keresztül a fekete harangtornyok csipkézte horizont fölé.
De a törpe a nyerítő rohanásba kapaszkodva pörgött, mint az orsó fehér sörénynek guzsalyában.
Szalamander
Néhány megáldott krisztustövis villás ágat vetett a tűzre és az pattogva égett.
Ch. Nodier, Trilby
– Tücsök barátom, meghaltál-é, azért nem hallod a füttyömet és nem látod a tűzvész fényét?
És a tücsök, bármilyen barátságosak voltak a szalamander szavai, egyáltalán nem válaszolt, lehet, hogy varázslatos álommal aludt vagy elhatározta alán, hogy duzzogni fog,
61 énekeld nekem minden-esti énekedet a te kis hamu és korom fészkedből, onnan a címerpajzsként három liliommal díszített vaslap mögül.
De a tücsök még mindig nem válaszolt. és a siránkozó szalamandra gyanakodva figyelte, hogy nem az ő hangját hallja-é, időnként dünnyögve beszélgetett a rózsaszín, kék, vörös, sárga, fehér, lila színekben változatosan játszó lángokkal.
– Meghalt, meghalt, az én tücsök barátom! – És mintha sóhajokat és zokogást hallottam volna, mialatt a tűz, most már halottszürkén, az elszomorodott tűzhelyen kialudt.
– Meghalt! Ha meghalt én sem akarok élni! – A vékony venyigék elfogytak, a láng még végigvonszolódott a zsarátnokon, Isten veledet vetett a tűzkutya felé, és a szalamander belehalt a hiábavalóságba.