AZ ÉJSZAKA GÁSPÁRJA

Gótikus vár és bástya
templomtorony, mint régen
vásári nézőkében
vándor Dijont így látja.
Nincs a szőlőnek párja,
ahogy felfut a fára;
Itt tízesével állnak
harangtornyok és várak.
Erre nagyobb az icce
ez a cégfestő vicce;
Arra legyező-könnyen
ódon fakapu zörren.
Jelszód Dijon a régi
mustárodat regéli.
Lant hangja száll a tóra
és üt a Jacquemart óra!

---

Szeretem Dijont, mint gyermek a dajkáját, akinek a tejét szívta, mint a költő a lányt, aki szívét beavatta. – Gyerekkor és költészet! Az egyik mennyire mulandó, a másik mennyire csaló! A gyerekkor lepke, siet, hogy megégesse fehér szárnyát az ifjúság tüzében, a költészet meg mandulafa: virágai illatosak, magja keserű.

Egy nap megbújva ültem a Puskások Kertjében – a papagájok lovagjai miatt hívták így ezt a kertet, mert egykor a puskák hangja jelezte jelenlétüket. Ahogy mozdulatlanul ültem a padon a Bazire-bástya szobrához hasonlítottam. A szobrász Savallée és a festő Guillot műve ülő, olvasó papot ábrázolt. Távolról élő személynek látszott, közelről kiderült, hogy gipszfigura.

csontvázszerű

Sétáló alak köhögése szórta szét rajzó álmodozásom. Szegény ördög, külseje csak nyomorúságot és szenvedést jelzett. Már máskor is megfigyeltem ugyanebben a kertben, állig begombolt nyűtt zakóját, soha nem kefélt posztóját, szomorúfűz-hosszú bozótosra fésült haját, aszott csontvázszerű kezét, sunyi, beteges, ritkás, nazarénus szakállal díszített fizimiskáját; magamban besoroltam a kis lábon élő művészek közé, hegedűs vagy arcképfestő, legyőzhetetlen éhség és csillapíthatatlan szomjúság bizonyára örök világcsavargásra kárhoztatta a bolygó zsidó lábnyomában.

Most már ketten ültünk a padon. Szomszédom lapozott a könyvében és tudtán kívül kihullott a lapok közül egy száraz virág. Fölszedtem, hogy átadjam neki. Az ismeretlen megköszönte és visszahelyezte titokzatos könyvébe.

– Ez a virág – kockáztattam meg – kétségtelenül egy édes, de eltemetett szerelem emléke? Jaj! Mindnyájunk múltjában van egy bizonyos nap, mely megmérgezi a jövőnket.

– Ön költő! – válaszolt mosolyogva.

Csomó szorult a beszéd fonalára. Hogyan lehetne kibogozni?

– Költő, ha költő az, aki keresi a művészetet!

– Á, kereste a művészetet! És megtalálta?

– Az ég tudja, hogy nem rémálom-e!

– Rémálom!… Magam is azt kerestem! – kiáltott fel a nagy érzelmek lelkesedésével és győzelmi hangsúlyával.

– Kérem, tudassa velem, milyen nagyítóval talált rá, mert számomra tű volt a szénakazalban…

– Elhatároztam – mondta –, hogy úgy keresem a művészetet, mint a középkorban a rózsakeresztesek a bölcsek kövét; a 19. században a művészet a bölcsek köve.

Az én skolasztikámat egyetlen kérdés gyötörte. Azt kérdeztem magamtól: Mi a művészet? – A művészet a költő tudománya. – Világos meghatározás, mint a legszebb víz gyémántja.

De mi fán teremnek a művészet elemei – erre a második kérdésre hónapokig sem mertem válaszolni – egy este füstölgő lámpafénynél beleástam egy ócskás poros könyv hulladékaiba, és kiemeltem onnan egy kis furcsa nyelven íródott érthetetlen könyvet, melynek címeres címlapján szárnyas sárkány szalagot gombolyított a következő szöveggel: Gott – Liebe. Fillérekért adták ezt a kincset. Felkapaszkodtam padlásszobámba, és amint kíváncsian betűztem a holdfényben fürdő ablakom előtt rejtélyes könyvemet, hirtelen úgy tűnt nekem, hogy az Isten ujja végigfutott az univerzum orgonájának billentyűzetén, ahogy a zümmögő éjjeli lepkék kiszabadulnak a virágokból, melyek csókra nyújtják ajkukat az éjszakának. Az ablakhoz léptem és lenéztem. Meglepetés! Álmodom? A terasz soha nem látott narancsligetek illatát árasztotta, fehérbe öltözött lány hárfázott, feketébe öltözött öregember térden állva imádkozott! – A könyv kiesett a kezemből.

Lementem a terasz bérlőihez. Az öreg, a protestáns egyház főembere volt, aki hideg türingiai hazáját kicserélte a mi enyhe, langyosabb Burgundiánkra. Egyetlen gyermeke, a muzsikus tizenhét éves, szőke, törékeny szépség, akit bizonyos bágyadtság gyötört; és könyvemről is megtudtam, hogy ünnepi énekeskönyv a lutheránus egyház használatára és Anhalt-Coethen herceg hadseregének részére készítették remekbe.

Ó! uram, ne bolygassuk meg a még nem teljesen kialudt hamut. Erzsébet ma már csak kék ruhás Beatrix. Meghalt, uram, meghalt!, és ebbe az ünnepi énekeskönyvbe öntötte félénk imáját, rózsa volt az, ahol ártatlan lelkét kilehelte. – Kiszáradt rózsabimbó, mint amilyen ő volt! – Csukott könyv, mint a sors könyve! – Ezt az álmodott emléket lelkem majd felismeri az örökkévalóságban, ha az arkangyal trombitája feltöri sírkövemet és mindenkin keresztül rohanok az imádott szűz felé, hogy végül mellé ülhessek az Isten szeme előtt!…

– És a művészet? – kérdeztem tőle.

– Ami a művészetben szenvedély, az a fájdalmas hódításom volt. Szerettem, imádkoztam. Gott – Liebe, Isten és Szerelem! – De ami a művészetben eszme, az még mindig vonzotta a kíváncsiságomat. Azt gondoltam, hogy a művészet kiegészítését megtalálom a természetben, tanulmányoztam tehát a természetet.

Reggel távoztam otthonról, és csak este tértem haza. – Hamarosan már a romos bástya párkányán könyököltem, szerettem órák hosszat belélegezni a rezedák átható és vad illatát; aranyos csokraikkal bepöttyözték XI. Lajos feudális fellegvárának borostyán ruháját; néztem, hogy veri fel finoman a környék csendjét a szélfuvallat, a nap sugara, vagy átfutó eső a fügefákat és ahogy a madárkák játszottak az árnyékos és megvilágított foltokkal beszórt sövényen, a fenyőrigókat, amint lejöttek a hegyekből, hogy a szőlőben lakmározzanak, a szőlő elég magas és tömött volt ahhoz, hogy eltakarja a mesebeli szarvasokat; odafönn meg hollók szálltak az égen fáradt csapatokban és a zöldellő szakadék mélyére ereszkedtek egy ló tetemére, melyet már otthagytak a rókák és a borzok: hallgattam a visszhangot a levendulásból, a Suzon partján vidáman csattogott a sulykolófa, és egy gyerek szomorú dalt énekelt, ahogy befordult a várfal alatt megkerülve a kötélverő vízkerekét. Továbbhaladva határozottan vezérelte lépteimet álmaim kitaposott ösvénye a mohák és rózsák, a csend és a megnyugvás között távol a várostól. Számtalanszor megbámultam vörös és savanyú gyümölcseik guzsalyát, csak időnként és gonoszul látogatta meg a Jouvence és a Notre-Dame d’Étang klastromának csermelye a bozótot; a forrás a szellemeké és a tündéreké, a kolostor az ördögé. Hányszor találtam megkövült réztrombitát, ősi korált Saint-Joseph köves, zivatar verte magaslatán! Hányszor rákásztam Tilles hínáros gázlójában üveg-szalamandrák között, ahol tavirózsák ringatják semmivel sem törődő virágaikat! Hányszor lestem a Saulons mocsárba csúszó partján a siklót, az meg nem ért meg mást, csak a szárcsa monoton hangját és a vöcsök gyászos nyögéseit! Hányszor volt gyertyám barlangok csillaga Asmières földje mélyén, ahol a sztalaktitok szűrik az örökkévalóság lassúságával az évszázadok klepszidrájának vízcseppjeit! Hányszor harsogtattam a kürtömet a Halott-Kecske függőleges sziklájának a tetejéről, a szorgalom valaha kínkeservesen vésett utat háromszáz lábbal az én köd kerítette trónom alatt. És maguk az éjszakák, a nyári éjszakák, balzsamosak és áttetszőek, hányszor táncoltam a füves és elhagyott völgyben a tűz körül: mint a mesék farkasembere, míg a favágók első fejszecsapásai meg nem remegtették a tölgyfákon – Ó! uram, hogy vonzza a magánya költőt! Boldogan éltem az erdőben, nem csaptam nagyobb lármát, mint a forrásnál szomját oltó madár, mint a galagonyát környékező darázs vagy a keserűmandula, ahogy hulltában áttöri a lombot.

– És a művészet? – kérdeztem tőle.

– Türelem! – A művészet még homályba burkolódzott. A természet látványát tanulmányoztam; az emberi jelenséget figyeltem

Dijon nem csupán zenélő gyermekei segítségével gombolyíttatta le unalmas órái fonalát. Magára vette középkori láncruháját – kifésülte sisakját – kard ki a hüvelyből! – fojtás a nehéz puskába – felvonszolni az ágyút a várfokra – rohanás a mezőn, a dobok oktatják a marcangolást – és mint a lantos a trombitájába fújva, mielőtt megríkatja a középkori nyenyeréjét, készen állnak csodás haditörténetei, hogy elmondja önnek; vagy inkább… – omlik a várfal, maga alá temetve az indiai gesztenyefákat gyökerestül, lombostul beborítva törmelékkel kevert földdel – a lecsupaszított kastély hídja remeg a rendőr roskatag kancájának patája alatt, útban a kaszárnyája felé – itt a bizonyíték, hogy két Dijon létezik – a mai Dijon és a hajdani.

Legszívesebben kisöpörtem volna a 14. és 15. századi Dijont mind a körülötte remegő tizennyolc tornyával, nyolc kapujával, négy árokra nyíló várfolyosójával – Merész Fülöp, Rettenthetetlen János, Jó Fülöp, Merész Károly Dijonja – vályogházaival, bohócsapkaszerűen hegyes házoromzataival, a homlokzaton gerendából Szent András-kereszttel; körülbástyázott kastélyaival, szűk barbakánjaival, kettős kőfülkékkel, alabárdokkal, kikövezett iskolaudvarral; – a templomaival, a Sainte-Chapeljével, kolostoraival, zárdáival, a harangtorony sorozatával, tűtorony, nyílhegy torony, arany és kék zászlóként csillogó berakásos üvegablakok, sétáltatva csodálatos ereklyéiket, sötét kriptáikban térdepelve a vértanúik előtt vagy a kertjükben virágos nyugheIyük előtt; – a Suzon patakjával, melynek futása megterhelve hidakkal és őrlőmalmokkal, elválasztotta a Saint-Bénigne apátságot a Saint-Philibertétől, mint ahogy egy parlamenti ajtónálló a pálcáját két dühben égő perlekedő közé veti. – És végül ott a két népes külváros az egyikük Saint-Michel, kitálalja tizenkét utcáját a verőfényben, mint a kövér szoptatós koca tizenkét mellbimbóját. – Megdelejeztem egy hullát, és a halott feltámadott.

Dijon fölkel; fölkel, jár, szalad! – Harminc harang szórja hangját ultramarin kék egébe: ilyennek festette annak idején az öregedő Albrecht Dürer. Tömeg tolongott a Bouchepot utca vendégfogadói felé, a Chanoines kapu melletti gőzfürdőkhöz, a Saint-Guillaume utca kemencéihez, a Notre-Dame utcai pénzváltókhoz, a Forges utcai fegyverkovács műhelyek felé, a Kötélverők terének kútjához, a Beze utcai piachoz, a Champeaux tér csarnokaihoz és a Morimont tér bitófája felé; – polgárok, nemesek, gonoszak, csúnyák, csavargók, papok, szerzetesek, templomszolgák, kereskedők, zsebtolvajok, zsidók, lombardok, köpenyesek, ministránsok, a Chambre des Comptes parlamentjének tisztjei, a sóház méltóságai, a pénzügyi elöljárók, vámosok, a hercegi palota tisztjei; – ezek aztán mind kiabálnak, fütyülnek, énekelnek, siránkoznak, imádkoznak, nyögdécselnek; – a bástyákon, a sétányokon, lovon, öszvéren, Szent Ferenc rozzant kancáján. – És hogyan lehetne kételkednem ebben a feltámadásban? Csapkodnak a szélben a selyem lobogók, a félig zöld, félig sárga, a város címerével díszített zászlók és az elmaradhatatlan leveles szőlőágak.

bikavér vörös

De mit akar a népeknek ez az ünnepi áradata? A herceg indul vadászatra. Már a hercegnő is csatlakozott hozzá a Rouves kastély előtt. Az öltözék csodálatos, a kíséret pazar. – A méltóságos herceg almáspej lovát sarkantyúzza a reggel csípős és borzongató hűvösségében. Mögötte dülleszkednek és páváskodnak Chaion Gazdagjai, a bécsi Nemesek, Vergy Díszei, Neufchâtel Büszkeségei, Beaufremont Jóságos Bárói. – És ki az a két személyiség a sor végén? A fiatalabbik a maga rikító, testhez simuló, bikavér vörös ruhájában, hóbortos kacagásával és üvöltő röhögésével; az idősebb nevetségesen kiöltöztetve, iszonyú széles karimájú fekete kalappal, ez alá rejtette megzavarodott tekintetét – egyik a Ribauds királya, másik a herceg káplánja. A bolond kérdéseket tesz fel a bölcsnek, melyeket az nem tud megválaszolni; és mialatt a népség üvölt, Karácsony! a paripák nyerítenek – a kopók csaholnak – a kürtök harsognak – és ők – kártyafigurák öltözékében kantárral a nyakukban családi hangnemben társalognak a bölcs Judith asszonnyal és a véres kezű Machabéval.

Ugyanakkor megszólal a hírnök kürtje a hercegi szállás tetejéről jelez a sólymaikat röptető vadászoknak. – Esős idő. Szürkés ködbe öltözik Citeaux apátsága, mely megfürdeti erdeit a mocsárban. De egy beverődött napsugár megmutatja neki – még közelebbről és még élesebben – Talant várkastélyát, melynek teraszai és kilátói lőréseket nyitnak a síkság felé – Ventoux urának birtokaira és Fontaine urának palotájára, melynek szélkakasai áttörik a környező zöld lombozatot – Saint-Maur kolostora felé, melynek galambdúca röpülő galambcsapat között ágaskodik – Saint-Appollinair lepra-kórháza felé, melynek csupán egyetlen ajtaja van, és nincs egyetlen ablaka sem Saint-Jacques de Trimolois kápolnája felé, mely mintha csak kagylókkal televarrt köpenyt hordana; és Dijon falai felé, ahol Saint-Bénigne kolostora emelkedik és a karthausiak zárdája, mely olyan fehér, mint Szent Benedek tanítványainak szoknyája.

A dijoni karthauziak! A burgundiai hercegek Saint-Denis-e! Ó! Miért kell úgy lennie, hogy a gyermekek féltékenyek apáik remekműveire: – Most menj oda, ahol valaha a karthauzi kolostor volt, ott érezheted talpad alatt a fűben a boltívek gondosan faragott vállköveit, az oltár szentségtartóját, a sírok faragványait, a szószék köveit, – a tömjén füstölte kövek, melyek látták a viaszgyertyák fényét, hallották az orgona hangját, melyeken élő hercegek térdepeltek és halott hercegek szorították homlokukat! – Ó, a nagyság és a dicsőség semmisége! Lopótököt ültettek Jó Fülöp poraiba. – Nincsenek karthauziak! – Tévedek – a templom kapuja és a harangtorony állnak. A torony lendületes és könnyed, a fülén csokorban nő a viola, suhanc tép belőle, majd továbbvezeti pórázon agarát, a kalapáccsal vert kapu még mindig ékszer, méltóképpen lóghatna egy katedrális nyakában. És mindezen túl – a kolostorudvaron – a hiányzó kereszt hatalmas talapzata, ott bújt körülötte hat prófétaszobor – a kifosztottság csodája – és mit siratnak? A keresztet siratják, melyet az angyalok felvittek az égbe.

elszállt a füstben

A karthauzi kolostor sorsa azonos volt Dijon többi műemlékével a hercegség és a királyság egyesülésének korából. Ez a város ma csak saját árnyéka. XI. Lajos megfosztotta hatalmától, a forradalom lefejezte harangtornyait. Csak három temploma maradt hét közül, a Sainte-Chapelle-ből, a két apátságból és vagy tucat monostorból ennyi. Szétverték három kapuját, a várfolyosókat beomlasztották, a külvárosokat eltörölték, a Suzon patakból ereszcsatorna lett, a népe lerázta leveleit, a nemesség elszállt a füstben. – Jaj! Itt a szemünk előtt látjuk, hogy Károly és lovagjai elmentek a csatába – vagy négyszáz éve –, és nem tértek vissza.

És én, úgy kószáltam a romok között, mint a régész, aki érmeket keres a hajdani római kasztrum barázdáiban közvetlenül felhőszakadás után. Dijon, miután kilehelte lelkét. valamit azért megőrzött abból, ami volt, a gazdag Gallhoz hasonlóan, akit úgy temettek el, egy pénzdarabbal a szájában és eggyel a jobb markában.

– És a művészet? – kérdeztem tőle.

– Egy nap az kötött le a Notre-Dame temploma előtt, hogy Jacquemart-t, a feleségét és gyermekét figyeltem, amint delet kalapácsoltak – Jacquemart pontossága, súlyossága és zord egykedvűsége bizonyítja flamand származását, bár akkoriban senki sem tudta, hogy nem Courtray derék polgárainak idejét fogja beosztani, hanem 1383-tól egy másik városba kerül. Gargantua elemelte Párizs harangjait Merész Fülöp Courtray toronyóráját; mindegyik herceg saját termete szerint. – Mintha odafönn nevetett volna valaki, és a gótikus épület sarkában észrevettem egy szörny figurát, melyet a középkori katedrálisok vízköpőinek támasztására faragott a szobrász, rá a párkány vállára, kárhozott, kegyetlen figura, szenvedés áldozata, kiöltötte nyelvét, fogát csikorgatta és tördelte a kezét. – Éppen ő nevetett.

– Magának szálka volt a szemében! – kiáltottam fel.

– Sem szálka a szememben, sem vatta a fülemben. – Az a kőfigura nevetett – nevetett, de a nevetése torz, undorító, pokoli, ugyanakkor – gúnyolódó, éles, festői.

A magam részéről már szégyelltem, hogy ilyen sok időt pazaroltam egy monomániásra. Mégis képmutató mosollyal bátorítottam a művészet rózsakeresztesét, hogy folytassa bohókás történetét.

– Ez a kaland – folytatta – arra kényszerített, hogy magamba szálljak. Meggondoltam, hogy ha Isten és a szerelem a művészet első feltétele, ami művészetben érzelem – a feltételek közül a második a Sátán lehet, ez lehet művészetben az eszme. – Tudja, hogy a kölni katedrálist az ördög építette? És már itt is vagyok az ördög nyomában. Nem érdekelnek Cornelius Agrippa mágikus könyvei, elvágom iskolamester szomszédom fekete tyúkjának nyakát. – Nincs benne több ördögi, mint egy bigott rózsafüzérének szemecskéjében. – És mégis létezik. – Szent Ágoston tollával hitelesítette a következő kinyilatkoztatást. Doemones sunt genere animalia, ingenio rationabilia, anima passiva, corpore aerea, tempora aeterna. Ez világos állítás. Az ördög létezik. Díszbeszédet mond a Házban, perel a Palotában, alkuszik a Tőzsdén. Lapokra véssük, regényekbe szőjük, színdarabokba öltöztetjük. Mindenütt látjuk, mint ahogy én magát látom. Miatta kellett már előbb borotválkozni, mielőtt még a zsebtükröt feltalálták volna. Polichinello eltévesztette ellenségét és a mienkét is. Ó! Hogy agyon nem csapta egy tarkójára mért botütéssel!

Megittam Paracelsus elixírjét este lefekvés előtt. Megkaptam a kólikát. Sehol nem találkoztam az ördög szarvával és farkával.

Újabb csalódottság. – A zivatar ezen az éjszakán csontig áztatta az álomba merült várost. Ahogy vaktában tapogatóztam egy csöppet sem látva a Notre-Dame templomának kanyargós belsejében, ez magának megmagyarázza szentségtörésemet. Nincs olyan zár, melyhez a bűnnek ne lenne kulcsa. – Irgalom ne hagyj el! Szükségem volt egy ostyára és egy ereklyére. – Fény törte meg a sötétséget. Mind többen emelkedtek föl, annyira, hogy valakit már meg tudtam különböztetni, akinek hosszú gyújtóval meghosszabbított keze egymás után osztotta a lángokat a főoltáron. Ez Jacquemart volt a maga rendíthetetlenségével és foltozott vassapkájával minden nyugtalanság nélkül, úgy tűnt, nem zavarja, sőt, észre sem veszi egy kívülálló tanú jelenlétét. Jacqueline a lépcsőn térdelve őrizte tökéletes mozdulatlanságát. Az eső lecsorgott brabanti divat szerint kanyarított ólom szoknyáján, brűzsi-i csipkeszerűen hullámosan, csövesen formált bádog gallérján, nürnbergi babák módján lakkozott faarcán. Dadogva tettem fel neki kérdéseket a művészetről, az ördögről, mikor Maritorne karja egy rugó hirtelen és durva sietségével és a kezében szorongatott hatalmas kalapács súlyával lecsapott, hang sokszorosan visszhangzott, a papok tömege, a lovagok és azok a jótevők, akiknek múmiái benépesítik a gótikus katedrálisok pincéit, ünnepi menetben vonultak a fényben úszó oltár körül, a fény pedig a karácsonyi jászolból áradt. A Fekete Szűz, a barbár idők szüze: egy könyök magas, koronája remegő aranyszálakból, csirizzel merevített ruhája tele gyöngyökkel, a csodás szűz előtte egy sercegő ezüstlámpával, felpattant székéből, és futott a fényes kövezeten egy pörgettyű gyorsaságával. Előre ment a mély templomhajóba kecses és egyenetlen ívekben, kicsi, viasz és vászon Szent János kísérte, miközben kék és piros szikrákat vetett. Jacqueline ollóval felfegyverkezve nekilátott, hogy zománctól ragyogó gyermeke tarkóját megnyírja, mikor hirtelen gyertyafény gyúlt a keresztelő-kápolnában.

– És akkor?

– És akkor a résen bevágó napfény, az ablakomon kopogó verebek, szent éneküket a csupasz égbe verő harangok felébresztettek. Álmodtam.

– És az ördög?

– Nincs.

– És a művészet?

– Van.

– De hol?

– Isten ölében! – És könnyező szemét az égbe szúrta. – Mi nem vagyunk mások, uram, csak a teremtő másolói. Mulandó műveink legnagyszerűbbike, a győzedelmes, a legragyogóbb, sosem volt más, mint méltatlan másolat, halhatatlan műveinek sápadt, haldokló sugara. Minden eredetiség csupán sasfiók és csak a Sínai-hegy magasztos és villámló levegőjében képes feltörni tojáshéját. – Igen uram, sokáig kerestem a mindentől független művészetet! Rémlátások! Szédület! Őrültség! Nézze ezt a balsors vaskoronája ráncolta homlokot! Harminc év! És a titok, melyet annyi nyakas virrasztással üldöztem, melynek föláldoztam ifjúságomat, szerelmemet, szórakozást, élvezetet, vagyont, a titok kimúlt, itt nyugszik, erőtlen, érzéketlen, mint a hitvány kavics, elégett ábrándjaim hamujában! A semmi nem teszi élővé a semmit. Felállt. Álszent és szokványos sóhajjal jeleztem egyetértésemet.

– Ez a kézirat – tette hozzá – elmondja majd önnek, hogy hány eszközzel próbálkoztam, hány hangszeren próbáltam megszólaltatni azt a tiszta és kifejező hangot, hány ecsetet koptattam el a vásznon, hogy megjelenítsem a fény és árnyék játékának hajnalát, ezekben rögzítettem az összhangnak és a színeknek különféle próbálkozásait, némelyik esetleg újszerű, de mindez talán egyedüli eredménye, egyedüli kárpótlása firkálmányaim erőfeszítéseinek. Olvassa el, holnap visszaadja. Hatot üt a katedrális órája, elűzi a napot, és az eltűnik az orgonabokrok között. Bezárkózom, hogy megírjam végrendeletemet. Jó éjszakát.

– Uram!

Tessék: Már nincs sehol. Ottmaradtam némán és megszégyenültem, mint a tanácselnök, akinek az írnoka elkapja az orrán lovagló bolhát. A kézirat címe Az Éjszaka Gáspárja. Képzelgések Rembrandt és Callot modorában.

Szombatra esett a másnap. A Puskások Kertjében nem volt senki; néhány zsidó szombatot ünnepelt. Végigrohantam a városon, hogy az Éjszaka Gáspárja után érdeklődjem a járókelőktől. Némelyek így válaszoltak: – Maga szórakozik velem! – Mások: – Az törje ki a maga nyakát! – És mind azonnal otthagytak. Végül egy vincellérbe botlottam, féloldalas volt és púpos, a kapufélfát támasztotta, és nevetett a zavaromon.

– Ismeri az Éjszaka Gáspárját?

– Mit akar attól a fiútól?

– Visszaadnám neki a kölcsönzött könyvét.

– Gonosz könyv!

– Mi az, hogy gonosz könyv?! Arra kérem, hogy a címét adja meg.

– Ott, ahol az a borjúláb lóg az ajtó fölött.

– De hát az a ház… engem a plébánoshoz küld?

– Most láttam, hogy bement a nagy darab barna lány, aki a karingeket meg a köpenyeket mossa.

– Mit jelent ez?

– Ez azt jelenti, hogy Éjszaka Gáspárja úr időnként szép lánynak öltözik, hogy elcsábítsa az áhítatos lelkeket – saját szememmel láttam a kalandját Szent Antallal, a védőszentemmel.

– Kíméljen meg már a rosszindulatától, és árulja el, hol van Éjszaka Gáspárja úr.

– A pokolban. Szerintem ott a helye.

– Ó! Kezdem érteni! Micsoda? Éjszaka Gáspárja lenne?…

– Az, az!… az ördög!

– Köszönöm, derék ember… Ha Éjszaka Gáspárja a pokolban van, süljön jó ropogósra. Kinyomtatom a könyvét.

kép | vecteezy.com