Bene Zoltán

ÁLOMVÁLTOZAT

2012 június

ÁLOMVÁLTOZAT

A legrosszabb, gondolta magában Zé, hogy ez már a negyedik reggel. Fájt a feje és a bal válla. Előbbit réges-régen megszokta, utóbbi határozottan zavarta. Próbálta fölidézni az álmot, tíz körömmel kaparta elő a képeket az agytekervényeiből. Az egyiken utcai lámpa világított meg könnyáztatta arcot, a másikon esőcsöppek kráterei sebezték föl tócsák vizét, a harmadikon semmi egyéb, csak békalencse. A legrosszabb az, ismételte Zé (ezúttal fennhangon), hogy ez már a negyedik reggel. Kibotorkált a konyhába. Röpke pillanatra ellágyult, amint a csodaszép kávégépet megpillantotta az asztal közepén. Két hétig fordított érte ostoba használati utasításokat, ilyesféle szentenciákkal: A benzin nagyon könnyen meggyulladhat! Nyílt lángtól tartsunk megfelelő távolságot! (Mekkora lehet a megfelelő távolság, törte a fejét Zé.) Az üzemanyagot ne csepegtessük el! Vagy: Amennyiben a készülékre szerelt csatlakozódugasz nem megfelelő a fali aljzatba, azt le kell vágni, és egy megfelelő dugaszt kell felszerelni. − Két hétig kódolt efféle szövegeket, a legegyszerűbb kódrendszert alkalmazva. Ez erősen megviselte nyelv- és szépérzékét. Meg az idegeit. Utóbbiakat talán jobban, mint üdvös lett volna. Az eredmény azonban, lám, mily megható és diadalmas: egy gyönyörűséges kávégép, amely titokzatos gyomrában őrli meg a torkába öntött kávészemeket, mindig pontosan egy csészényi mennyiséget, se többet, se kevesebbet. Akár a jobb vendéglátóhelyeken. Zé arcán átsuhant egy halvány mosoly, a feltámadó büszkeség enyhítette a sajgást a nyugtalan éjjelek gyötörte vállában. Megnyomta a gombot, a megfelelő helyre tolta a csészét, hallgatta a sokat ígérő zúgást, nyújtózott, várt, vakarózott, végül kortyolt. A negyedik korty után ismét az jutott eszébe, hogy ez már a negyedik reggel, vagyis a negyedik éjszaka telt el ebben az összerakhatatlan álomban. Leült, lehunyta a szemét. Álmában fiatal volt, húszesztendős: egy hangyányi sárm, karcsú derék. Álmában biliárdozott, „majd a dákóm meghozza a szerencsémet”, hallotta Kern András hangját, közben tudta, hogy valójában Woody Allen, abban viszont már nem volt biztos, hogy ez is álmában történt. Kinyitotta a szemét, újabb áhítatos, simogató mozdulattal nyomta meg a gombot, és a gép nem hagyta cserben, telitöltötte csészéjét a betűző, gyönge napsugárban meg-megcsillanó, éretten, telten fekete folyadékkal. Álmában ezzel szemben rossz kávét ivott, cikkant át rajta. Kezében izzadságtól iszamós billiárdgolyóval állt egy pultnál. A pulton üres poharak. Álmában elindult valahová, talán valaki elé, egy idegen városban, ahol esett az eső és ráesteledett. Álmában nyilván eltévedt. Zé reménykedni kezdett, hogy mégis összerakható az összerakhatatlan. Megdörzsölte a halántékát, hogy serkentse az agyműködését. Kamaszkora óta folyamodott ehhez a módszerhez, holott régen elfeledte, melyik film melyik szereplője szolgált mintául. A módszer, mint rendesen, nem működött. Zén ettől nyugtalanság vett erőt, gyorsan felöltözött, lekapott egy könyvet a polcáról, hóna alá csapta és leszaladt az utcára. 

Bruce Berrien, flickr.com

Tavasz volt. Olyan valóságosan, ahogyan az álmában ősz. Álmában őszi, ezen az ébernek tűnő reggelen tavaszi eső szemerkélt. A város megszokott arcát mutatta. Erősen eltért az álombéli várostól, amelyben Zé csúnyán eltévedt. Tévelygésében egészen a békalencséig jutott. A békalencse nem városi kategória, torpant meg Zé. Ezek szerint álmomban a város széléig tévedtem, révedt maga elé gondterhelten.

A kérdés csupán az, morfondírozott tovább, hogy csupán álmomban, vagy…

alkoholmolekulák

Tavasz volt. A szemetelő eső előbb kifényesítette az aszfaltot, mint gondos piperkőc a cipője orrát, utána elállt. Egyik pillanatról a másikra abbamaradt. Zé a folyópartra igyekezett. Szándéka szerint a várost a folyótól óvó betonfalnak veti majd hátát, úgy merül el a könyvben, amit találomra magával hozott. Álmában az eső egyre erősödött, és szorongatón sötétült körülötte a világ. Egy fához dőlt, érezte, hogy szédül. Részeg volt, álmában siralmasan részeg. Talán öklendezett is a fát támasztva, torkából gurgulázó hangok bugyogtak elő, s lehet, egyéb is. Álmában tovább lődörgött, mind kevésbé tudta, hová keveredik. Azt se nagyon, honnan, miért. Ahogyan szürkült a világ, úgy borult el Zé elméje is. Agysejtjei a passzív ellenállást választották a túlélésért vívott küzdelmükben: magukba zárkóztak, a tetszhalálba menekültek az alkoholmolekulák elől. Halottnak tettették magukat, mint egyes állatok, például a kaszáspókok, ha veszélyt éreznek. Ez a legtöbbször jó módszer, kivéve, ha a veszély egy dögevő képében jelentkezik. Álmában Zé számára a veszély leginkább önmaga lehetett, ám ez a kör mégis egy utcai lámpa által megvilágított könnyáztatta arccal zárult. Zé izgatott lett, mozdulatlanságba dermedt a folyóparti sétányon, erősen lehunyta a szemét. Álmában egy hátát a lámpaoszlopnak vető lány jelent meg, arcán peregtek a könnyek. Zé megállt vele szemben, merően nézte, aztán megkapta az első ütést, valahonnan hátulról, utána a másodikat, pontosan a bal vállára. A harmadiktól zuhant a földre. Álmában az anyját szidták, ő tisztán hallotta a hangokat, de alig-alig értette, álmában talán bele is rúgtak, a testi fájdalom azonban nem szerepelt az álomban. Zé kinyitotta a szemét, a betonfalhoz sietett, leült a tövébe, hátát, miként az álombéli lány a lámpaoszlopnak, a falnak vetette. Álmában feltápászkodott és ment, ment, ment, míg csak a békalencse áporodott, pállott szaga meg nem állította.

Rodrigo Paredes, flickr.com

Álmában a cipőjében cuppogott a víz, farmerja zöld lett és nyákos, ujjai közt a békalencse undok, nyúlós kocsonyája. Álmában fűbe törölte a kezét, mielőtt visszafelé indult, jóllehet nem tudta, arról jött-e, amerre nekivágott, magában mégis úgy határozta meg a célt: visszamegyek. Álmában fájt a feje és háborgott a gyomra. Bátrabb agysejtjei életre keltek a látszathalálból és tájékozódni próbáltak az éjszakában. Álmában egy kollégiumot keresett egy épphogy-ismert városban, álmában lassan megtudta, hogy nem ért el oda, ahová indult, hiába várta valaki, akiről nem tudja már (nem tudja még?), kicsoda is lehet… 

kapcsok a valósághoz

Zé fáradtan sóhajtott. A negyedik reggelre végre véget ért. A negyedik reggelre úgy-ahogy összeállt az álom története. Egy álomtörténet egy bizonyos változata, hellyel-közzel. Zé tapasztalatból tudta, hogy ezzel lezárult az ügy, s az előtte álló (ötödik) éjszakán majd más kezdi sanyargatni. Ettől megkönnyebbült, újra végigpergette magában az álomeseményeket, kereste a kapcsokat a valósághoz, végül kényelmesen (vagy egyenesen lustán?), egyszersmind a folyó páráiból (f)eltöltekezve némi pátosszal, kimondta, hogy az álom maga a valóság és a valóság maga az álom. A valóság gyakorta álommá alakul, az álom viszont olykor valóra válik, mélázott, de félbe is szakította nyomban, inkább annak örült, hogy ezzel hát lezárult, azzal találomra felütötte a könyvet. „Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő.” Megnézte a borítót: Szent Ágoston. Megnyugtatta, hogy mások sincsenek könnyű helyzetben a memóriájukkal. Még olyan komoly koponyáknak is meggyűlik vele a bajuk, amilyen Augustinus Aurelius, Hippo egykori püspöke. Tovább olvasott. „Vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember más valamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek.” Zé bólogatott: van ilyen, igen. Többször, mint kellene. Az ölébe ejtette a kötetet, mélyet szippantott a vízillatú levegőből. Fölállt, hazaindult. A folyóparti sétány egyik-másik fája alatt bagolyköpet, a bokrok aljában itt-ott pillepalackok, féldecis és kétdecis üvegek. Üresen.

Felipe Gabaldón, flickr.com

A promenád egyik lámpaoszlopának dőlve fiatal lány állt, arcán csorgott lefelé a könny. Zé a lány elé lépett, közben a saját háta mögé fülelt. Nem kérdezte, mi a baj, csak szeretett volna letörölni egy könnycseppet. A lány elrántotta a fejét, és Zé keze úgy maradt a levegőben, dermedten, bénán, akár madár a falikárpiton. Ekkor megkapta az első ütést, valahonnan hátulról. Kisvártatva a másodikat is. A bal vállára. Nagyjából félúton a gyomra és a tüdeje között percek óta érezte, hogy így lesz. Sarkon fordult. Kócos öregasszonnyal találta magát szemközt. A banya szatírt kiabált, rekedten sikítozott. Zé tudta, hogy ez másképpen nem lehet, mégis jobbnak látta eloldalogni. Sokáig kísérte az érdes, fülsértő hangoskodás, a hátának verődött, lepattant a felszáradt aszfaltra. Zé tenyere összeizzadt Szent Ágostonnal. Újra megeredt az eső. Erre azonban másnap nem mert volna megesküdni.

felső kép | Matt Tiegs, flickr.com