Horgas Béla

ÁLOMJÁTÉK: SIMON ÉS KRAFT

1994 december

ÁLOMJÁTÉK: SIMON ÉS KRAFT

Simon megtorpant, mintha üvegfalba ütötte volna az orrát. A garázsokhoz vezető keskeny betonjárdán, a vidám, reggeli fényben Kraft jött vele szembe: bokáig kigombolt báránybőr bundája szélesen lebegett, fekete usankája hátracsúszva ült fején, szatyrok lógtak kabátujjából a földig jobb és bal oldalán, súrolták az apró kövecseket. Jött a keskeny betonjárdán Kraft, jött, Simon lefagyott; ,,Na, mi az?”, biccentett rá Kraft, ,,Miért vagy úgy megijedve?”; és vigyorgott, és azt kérdezte, ,,Mit szólsz, micsoda idő, mi?” ,,Az bizony, az!”, hebegett Simon, aztán buzgón hozzátette még: „Legalább elolvad a jég az utakon, ez a síkosság a halálom…” – riadtan elharapta a mondatot, de Kraft rendületlenül vigyorgott és bólogatott usankás fejével: ,,Ja, ja!”. Komótosan ellépkedett előtte, éppen úgy, mint azelőtt.

SOMLAY MONDTA A GOLFOT, DE ÉN AKARTAM, ÉS NEM IS AZ AUTÓ MIATT. A NEVE ÉRDEKELT. HA LESZ EGY GOLFOM, AKKOR GOLFOZNI FOGOK. ÚGY VEZETEM A KOCSIT, OLYAN TÖKÉLETESEN, MINTHA GOLFOZNÉK. HA VALAKI EGYSZER SAROKBA SZORÍTOTT VOLNA, HOGY: MONDJA CSAK, KRAFT ÚR, VOLTAKÉPPEN MIHEZ ÉRT ÖN KIFOGÁSTALANUL? AKKOR AZT VÁLASZOLTAM VOLNA, HOGY AZ AUTÓVEZETÉSHEZ, ÚGYSZÓLVÁN MŰVÉSZI FOKON VEZETEK, BÁR TRABANT PÖFÖG ALATTAM, S EZ AZÉRT SZÁMÍT. MESÉLHETNÉK RÓLA.

nem halt meg

Percekig tartott, míg Simon fölengedett, és megkérdezte, már a délutáni félhomályban, mikor újra hófelhők hasaltak a hegyre, és láncok csikorgását utánozta a folyosón rekedt szél, megkérdezte a zöld műbőrrel bevont széken üldögélő, almát pucoló feleségétől, elmélázva megkérdezte a konyhai ködben: ,,Te, ez a Kraft nem halt meg a nyáron, Bécsből jövet, mikor a vadonatúj Golfjával összeütközött azzal a német Golffal? Tudod, egy francia pasas ült a német Golfban azzal a leningrádi lánnyal, aki Törökországból vitte a családi ékszereit Amszterdamba… ősszel mondta el a lány apja, mikor itt járt – emlékszel, nem? Kraft özvegyét kereste, és azzal a kopasz tolmáccsal jött, akit véletlenül te is jól ismersz a laborból – nem emlékszel? Kraft és a részvénytársaság ügyvezető igazgatója, tudod, az a sovány, fekete pali, úgy szétlapultak és szétszóródtak, valósággal lefejeződtek, hogy az sem volt megállapítható, melyikük vezetett – nem emlékszel? A francia pasas meg eltűnt a Golfból a leningrádi lány ékszereivel, aki szintén meghalt pár napra rá a kórházban, itt mesélte az apja, itt álltunk a konyhában, azzal a kopasz tolmácscsal álltunk itt, akit olyan jól ismersz a laborból, akinek azt a köröndi készletet ajándékoztuk, na, nem emlékszel?” Az asszony lecsapta a tálat a földarabolt almákkal az asztalra, és azt mondta: ,,De! Nem emlékszem!”, aztán magára hagyta Simont. Marokszám szórta a havat az északi szél, csöpögött a csap, és enyhe gázszag lebegett a földarabolt almák illata fölött. Hogyhogy ,,de”, és hogyhogy ,,nem”, tűnődött Simon. S azt gondolta, hogy hó, s hogy gondolat-e ez, vagy csak az a gondolat, hogy gondolat-e a hó, és a hó csak hó.

„TUD GOLFOZNI?” A NŐ GYANAKODVA, MI TÖBB, VÁDLÓAN NÉZETT RÁM, ÉS ÉN BŰNÖSNEK ÉREZTEM MAGAM, MERT AZT SEM TUDTAM, HOGY ESZIK VAGY ISSZÁK A GOLFOT. HÚSZÉVES VOLTAM, CSÓRÓ EGYETEMISTA, VIDÉKI TUSKÓ A NAGYVÁROS ERDEJÉBEN. MI? MEGHISZEM AZT. MESÉLHETNÉK RÓLA… JÓ, ANNYIT TUDTAM, HOGY ÜTIK… GOLFÜTŐVEL. A NŐNEK ÁTHATÓ, ZÖLD SZEME VOLT, NEM TALÁLKOZTAM VELE SOHA TÖBBET, DE AMIKOR BÉCSBEN BEÜLTEM SOMLAYVAL A KOCSIBA, Ő JUTOTT ESZEMBE, ÉS VALAMI ELÉGTÉTELFÉLE ÖMLÖTT EL BENNEM, BÉKÉS, NYUGODT, KARÁCSONYI ÉRZÉS: TESSÉK, ELÉRTEM, MEGVAN.

enyhe gázszag

Simon elmélázva hallgatta a jégszekrény duruzsolását, és sajtot majszolt. Éjfél után egy óra volt. Kinn, a betonutakon, síkosság. A fürdőszobával szemközti hálófülkében némán villogott a televízió, holdas fényei a kék csempéken csúszkáltak. Kraft valami főosztályvezetői, valami főmérnöki vagy főgazdászi munkakörben dolgozott, mielőtt a részvénytársaság elnöke lett, valami fő műszaki muksó volt már évtizede: csendes, tenyeres-talpas, dünnyögős, bajszos férfi. Szerette a magas nyakú pulóvereket és a magas szárú, bundás cipőket. Volt egy Trabantja. Tőle hallotta azt az álomhistóriát. Állt Simon az éjfél utáni konyhában, majszolta a sajtot, nézte a képernyőfény útját, érezte az enyhe gázszagot, és azt próbálta gondolni, hogy nem látta Kraft elnök urat, valahai fő műszaki muksót a reggeli fényben, de ha nem őt, akkor kit vagy mit, s ha mégis vagy mégsem, akkor hogyan és miért? Sehogy se tudott összpontosítani.

LÚDTALPAS VAGYOK, AZÉRT. A TRABANT A HÁZAM. BEHÚZÓDOM ODA A FELESÉGEMMEL, A LÁNYOMMAL, ÉS KRAFT VAGYOK.

Reggel volt, Simon kavargatta a teáját, elolvadt a hó, délután volt, Kraft is a huszonegyesre várt, támaszkodtak a megállóban; ez még az előző télen történt, karácsony előtt. Kraft belekeveredett valami filmforgatásba, mert apja nyolc évig Szibériában raboskodott, és filmrendező barátja fogolysztorikat keresett; tőle hallotta Kraft a nagy álomdrámát. Támaszkodtak ott fönn, a Moszkva tér peremén. Egyensúlyoztak szinte. Várták a buszt és hangosan röhögtek. Kraft sötétkék pulóvert viselt, és a filmrendezőről mesélt, aki fantasztikus alak, „különben is, ezek a filmesek, hát mesélhetnék… ezek mind olyan rámenősek”, és egy széles karmozdulattal jelezte, hogy milyenek. A busz nem jött. Billegtek a vaskorláton, mint a gyerekek. Simon a fenekén érezte a rudat, tenyerében a billegést. Ez kétségtelen volt. Lenn a téren, a metróval szemben tangóharmonikás koldus muzsikált. A hangok lassan vánszorogtak föl hozzájuk. A Moszkva étteremben, a kerthelyiségben Tabányi Mihály és szólistái muzsikáltak 1955-ben – Tabányi persze jobban játszott. A Lila orgonák, oly dús a lombotok valahogy másképpen szólt. Talán a távolság miatt is. „Menjünk gyalog”, ajánlotta tétován, de Kraft odaintett egy taxit. „Mi az, feltörtél? Vagy a filmesek?” „Fáj a lábam. És ennyit már megengedhetek magamnak.” Rátartian hangzott; az autóban pedig arra gondolt Simon, hogy Tabányi harmonikavirtuóz volt, igazságtalan az összehasonlítás.

MOST MÁR MEGMONDHATOM, HOGY FÉLTEM SOMLAYTÓL. A FELESÉGEM FIGYELMEZTETETT: EZ A SOMLAY A TE LEÓD. LEHET, MONDTAM, DE ÖVÉ A KRAFT. A FELESÉGEM SOHASEM VITATKOZOTT VELEM, ÉRTETT ENGEM. Ő IS VIDÉKI VOLT; PESTEN MINDENKI VIDÉKI, MÉG NEM VETTED ÉSZRE? ÍGY VÍGASZTALTAM, DE A FELESÉGEM NEM SZORULT RÁ, A FELESÉGEMNEK NEM VOLTAK PROBLÉMÁI, Ő MINDIG ELÉGEDETT VOLT, ÉS NEM KÉRDEZTE TŐLEM, HOGY TUDOK-E GOLFOZNI, A FELESÉGEM KÖNYVELŐ VOLT, SŐT, MOST IS AZ.

Ha nem Kraft, hiszen eltört, akkor ki, s ha mégis, akkor hogyan és miért. A harmonika hangjai – a kolduséi – most érkeztek meg a konyhába. Nyögött az ablaküveg. Ezek a hangok is gondolattalanok voltak, mint Kraft szatyrai, ahogy súrolták az apró kövecseket. Simon kinézett az Akastyán-hegyre, ami Martinovics-hegy volt különben, vagy Sváb-hegy, és nyaranta buján zöldellt, a sziklái sárgállottak és vörösödtek, híztak szinte évről évre. Már megint reggel volt, és Simon telefonált a munkahelyére, hogy ne várják, mert influenzás, hasmenése van és negyven fok láza. A vállalat, ahol úgynevezett anyagbeszerzőként dolgozott, amúgy is a végét járta. „Ki fognak rúgni”, jósolta a felesége sötét arccal, de Simon csak nevetett, ha ki fogják, hát ki fogják, ő ajég hátán is megél. Igaz, nagy a síkosság, de akkor is. A két lányuk már férjhez ment, mi kell neki? Semmi. „Te nem vagy normális”, jegyezte meg az asszony, és Simon rábólintott, aztán átballagott a konyhából a szobába, kibámult a hegyre, szőtte tovább a lehetséges és lehetetlen magyarázatokat. Feltör, letör, kitör, betör, eltör, megtör: tessék választani. De lehet-e? S végül így is, úgy is befejeződik, mint Kraft a Golfban.

EGYSZER FELAKASZTOTTAK. PUHA, VÉKONY RÉZDRÓTTAL. ERRŐL AZTÁN IGAZÁN MESÉLHETNÉK. TIZENKÉT ÉVES VOLTAM 1950-BEN.

VALAMI HÜLYE JÁTÉKBAN NEKEM JUTOTT AZ AKASZTOTT EMBER SZEREPE. A SZÉK ELDŐLT ALATTAM, MÉLY SEBET VÁGOTT NYAKAMRA A HUROK. VOLT EGY MAGAS NYAKÚ PULÓVEREM. HETEKIG ABBAN JÁRTAM, HOGY ÉSZRE NE VEGYÉK. A SEB ELGENNYEDT, A NYOMA MEGMARADT. MINTHA LE AKART VOLNA FEJEZNI VALAKI.

kötélhágcsóval és géppisztollyal

Az elnök és az ügyvezető igazgató: szétlapultak és szétszóródtak. A leningrádi lány pedig, aki Törökországból Amszterdamba vitte a családi ékszereit, a kórházban halt meg, és a francia pasasnak nyoma veszett. Eltűnt. Síkosság az utakon. Simon bólogatott: mintha folytatódna az álom, amit Kraft mesélt a Moszkva téren, fönn a peremen, magas nyakú sötétkékben, a 21-es autóbusz megállójában, a szenteste előtti délutánon. Egy muksó 1950-ben ezt mesélte a hivatalában: ,,Képzeljétek, álmomban a sógorommal megostromoltuk a Kremlt, ketten mentünk, kötélhágcsóval és géppisztollyal, hát nem vicces? Hát nem tiszta őrület, hogy én, aki katona se voltam, és éppen a sógorommal, akit alig ismerek?” A muksót aztán valaki följelentette a hallgatók közül, bevitték az ÁVH-ra, ahol mindent beismert szegény, s már ott is csücsült a börtönben, s még nem sejtette, hogy vele egy időben a sógora is csücsül, mert hogy részt vett a Kreml ostromában.

EGYSZER AZT ÁLMODTAM, HOGY GOLFOZNAK VELEM. TALÁN A ZÖLD SZEMŰ. BÉCSBEN IS ESZEMBE JUTOTT, SOMLAY AZT MONDTA, MENJÜNK KUPLERÁJBA. VÁLLAT VONTAM. AZ ILYEN ÁLLATSÁGOK ENGEM SOHASEM ÉRDEKELTEK. SOMLAY MENT. MÁR PESTEN BESZEREZTE A CÍMET, ÉS MÁSNAP, MIKOR ELINDULTUNK HAZA – ÉN VEZETTEM – MEGKÉRDEZTEM TŐLE, HOGY MILYEN VOLT A KUPI. SZUPI, MONDTA SOMLAY. SZUPI KUPI.

Kraft a humortalan emberek tárgyilagosságával adta tovább a filmrendező találta történetet, és úgy is röhögött, udvariasan, megengedő, tanult hehegéssel, hogy a másik szórakozását ne zavarja, és Simon ezen is mulatott, Kraft korrekt díszletén, ahogy álltak a Moszkva tér peremén, és nem jött a busz, hogy felpöfögjön velük az Akastyán-hegyre, amely irdatlan messzeségben magasodott, mesebeli távolságban, és áttételes volt, elvont, kitalált; ők maguk is. Csüggedést érzett Simon, áttörhetetlen távolságot, érinthetetlen ürességet, amelynek se súlya, se színe nincs, és mégis van, mert sajog. A lépcsőkön egy vak agg kopogott fölfelé, jött a csorba köveken, egyre nőtt, emelkedett, közeledett; hatalmas termet, földszínű pufajkában térdig, nadrágja valaha farmer; madzagokkal átkötött, bocskorforma lábbeliben lépkedett, nyakán vékony, élénkpiros gyapjúsál csavarodott, rojtos vége elöl hosszan lelógott, kampósbotja homlokáig ért, mint egy püspöknek, színes gyűrűk csörögtek a felső részén, alsó vége hegyes fém; kalapja behorpasztva, ősz szakálla, bajsza, haja zsírosan összefolyt, sötét szemüvege két lyuk; jött föl a lépcsőn, mintha a filmesek küldték volna oda, vonult, minden második lépésre azt nyögte elnyújtott vonyítással: „jaaaaaj”. Tiszta mozi, gondolta Simon. S mert karácsony előtt voltak éppen, a moziról eszébe jutott kedves története Ed McBain-től, Kling detektív esete, aki réz karpereccel (dróttal?) próbálta gyógyítani burzitiszét, és azon a karácsony előtti délutánon végképp elhagyta őt szívszerelme, Cindy; jó, nem is volt annyira szerelem, de Kling szívét mégis megtörte, hogy Cindy férjhez megy: ott állt a közeledő szentestével szemben a szent délutánban törött szívvel, burzitisszel és – folyamatban lévő munkája balszerencsés epizódjának következményeként – törött bordával. Simon röhögésében ott szenvedett a karpereces Kling, s most, hogy immár Kraft is visszavonhatatlanul eltörött (ha föl is bukkant a vidám, reggeli fényben), módosulni látszott a szövedék, a törésvonalak mintázata előrajzolódott; az amerikai Kling talán elkapná a francia pasast, aki eltűnt a leningrádi lány ékszereivel, bár ki tudja, hiszen a detektívet éppen szerencsétlensége kedveltette meg Simonnal, ahogy törötten is benyit a sarki üzletbe, a kifőzdébe, miközben egész lényével érzékeli az ünnep előtti nap békés, várakozó nyugalmát, a biztonság szépségét, hogy valami jó következik, s még előtte vagyunk; várakozásunk erősebb és fénylőbb talán, mint maga a megvalósulás.

Photo of a fork with shadow.

SOMLAY MEGMONDTA: VAGY ELNÖK LESZEL, VAGY SZEDHETED A SÁTORFÁDAT. A FELESÉGEMTŐL IS FÉLTEM, DE JÓL FOGADTA A GOLFOT. VOLT EGY SZÉP, SÖTÉTKÉK, MAGAS NYAKÚ PULÓVEREM, ABBAN UTAZTAM BÉCSBE A KOCSIÉRT.

Kling benyit a nyárson piruló csirkéktől illatos kricsmibe, ahol a folyamatban lévő ügy két ismerős behemótjának ölébe csöppen: revolveres jobb karját is a töröttek listájára küldi nyomban a csirkés, és a detektív életét jószerével a rutin menti meg, amikor az egyik gazfickót lágyékon, majd tarkón sújtja, a másikat pedig agyonlövi – aztán csak ül a kifőzde sarkában, lógatja törött karját, nézi a padlóra szórt fűrészporban szétáradó vért, letörli hideg verejtékét, visszanyeli a torkában ólálkodó hányadékot, lehunyja szemét és sírni kezd, mert érzi, hogy a biztonság szépségének vége, ez a szenteste már el van rontva, az biztos.

FANTASZTIKUSAN VEZETSZ, MONDTA SOMLAY.

fogom a térdét

Cindy bejött a konyhából és hüppögve magyarázta Simonnak, hogy ez az egész férjhezmenési akció tévedés volt a részéről, de meg kellett tennie, mert „harmincegy éves vagyok, Bert, ezt te nem értheted, hogy milyen érzés, egyáltalán, Bert, az istenért, az érzések megértése mit ér, hiszen lehetetlenség, és egy nőnek, ha történetesen harmincegy éves, és történetesen le akar horgonyozni valaki mellett, lecövekelni egy férfinál, akkor egy nőnek nem kell magyarázatokat gyártania, hanem meg kell tennie, ó, Bert, milyen szerencsétlen vagyok mégis.” Simon alig tudott figyelni Cindy ritmikusan áradó panaszára, mert ahogy bejött hozzá a nő a konyhából, kezében egy bádogpohárral, mezítláb, valami bő, zsákféle ingben, és leroskadt az öblös, alacsony fotelba, olyan heves vágyakozás tört rá, hogy felnyögött, s mert Cindy lecövekelésről beszélt, Simon tüzes vascöveknek érezte vesszőjét, ami húzta a nőhöz, de Cindy egyelőre irdatlan távolságban lebegett, buzgón kortyolt a bádogpohárból, és továbbra is Bertnek szólította Simont; ez Kling másik neve ugyan, de a cövekeléshez elhanyagolható körülménynek tetszett. Simon két csúszó-mászó mozdulattal áttörte a teret, Cindy elé kuporodott a torontáli szőnyegen, ami fű volt, száraz, szúrós, késő nyári fű, érezte a térde alatt, ahogy tenyerét a nő térdére borította, térdelek és fogom a térdét, gondolta; Cindy rendületlenül, ritmikusan hadart, mondta, csak mondta, de Simon értelme nem fogadta már be a szavakat, csak a hangot hallotta a homály mélyéről, és két tenyerét elindította, bebújtatta a zsákba, arccal előre dőlt, furakodott, a combdombon végigsiklottak ujjai és mohón elakadtak az öl dús szőrzetében, a has erős falánál, de Cindy – mintha most vette volna csak észre, hogy mi történik – összerántotta lábát, térdének csont-ütközői közé csapta a férfi fejét. Simon úgy érezte, mintha ököllel kétfelől fülbe vágnák, és még mélyebbre próbált zuhanni a homályba, de a combok nem nyíltak, a zsák is szűknek bizonyult, porban, valami száraz kőtorokban zuhant, levegőtlen csőben, lefelé mutató kéményben, füle zúgott, fuldoklott, fölébredt. Reggel volt.

SIMON LESZ AZ ELSŐ, AKI MEGCSODÁLJA MAJD AZ ÚJ KOCSIT. ERRE GONDOLTAM, AHOGY ELHAGYTUK BÉCSET ÉS RÖPÜLTÜNK. S HOGY MINDEGY, SIMON NEM SZÁMÍT, ÉRDEKTELEN. AZ EGÉSZ HÁZ, ÉS MINDEN LAKÓJA ÉRDEKTELEN. ÉN IS. ÍGY HELYES. NEM FOG KITUDÓDNI SEMMI SEM.

Az Akastyán-hegyen esett a hó. Simon föltápászkodott, kiment vizelni, s míg merev cövekjével bajlódott, nem volt kétséges előtte, hogy Cindyt mekkora felelősség terheli Kling detektív esetében, s hogy Kraftnál sem lehet ez másként. Valami nő van a háttérben. Egy fiatal nő. Egy új hús, ahogy az ötvenéves muksóknál lenni szokott. Vagy a filmesek, akik az Akastyán-hegyen akartak felvenni egyes jeleneteket. Vagy föl is vették talán? „Nézd, abba az álomhistóriába valamennyien bele vagyunk keveredve”, mondta a Moszkva tér peremén Kraftnak, míg a 21-es buszra vártak, de az csak hallgatott udvariasan, vagy rejtélyesen, ahogy a szerepe kívánta. Talán azt kellett volna mondania: „Öregem! Ez fantasztikus! Ezt a történetet én túlságosan is jól ismerem!” És amikor Kraft rábámul, akkor kirukkolni a farbával: „Én vagyok az a bizonyos sógor, aki részt vettem a Kreml ostromában.” Dehát nem ő. Kling detektív sem ő. A filmeseknél is legfeljebb kellékes lehetne. Megszerezné a két Golfot. Fogat mosott a fürdőszobában, s mikor az eltört autókig jutott, csöngettek. A felesége majd ajtót nyit, gondolta, de aztán eszébe jutott, hogy a másik szobában üresnek látta az ágyat, későn van, az asszony ilyenkor már a laborban trécsel. Megint csöngettek. Hosszan, de nem erőszakosan. Ajtót kell nyitnia. Lehet, hogy fekete usankában, kigombolt bundában Kraft áll a folyosón, és ahogy rést nyit, vakítóan tűznek a reflektorok. Magára rántotta a fürdőköpenyét, és kapkodva sarkig tárta az ajtót. A lépcsőház üres volt. „Halló!”, mondta Simon, aztán még egyszer, kiáltva, de senki sem válaszolt. A gázóra finoman ketyegett az előszobában. Becsukta az ajtót, belépett a konyhába, kivett egy darab hámozott almát a tálból, fölnézett a konyhaszekrény tetejére, ahol Cézár címkéjű konyakosüvegek sorakoztak, paradicsommal töltve, és azt gondolta, hó, s még egyszer: hó.

kép | adobe.com