ÁLOMHÁLÓ
A fodrászüzlet ajtaja kinyílt, és egy nyolc év körüli fiú lépett be. Különös látvány fogadta. Kopasz férfi ült a fodrászszékben, az ősz hajú fodrász pedig épp nyaka köré terítette a kendőt.
– A szokásos módon? – kérdezte a fodrász.
– Igen – bólintott a kopasz.
A fiú becsukta maga mögött az ajtót, és némán nézte, ahogy a fodrász kétszer megsimítja ollójával a kopasz fejbőrt, mintha lesimítaná a hajat, aztán meg nyirbálja a levegőt. A sokadik ollócsattogtatás után a fiú köhintett. Az olló megállt a levegőben, a két férfi a fiú felé fordult.
– Végre megtaláltalak titeket.
A kopasz férfi meglepődött, nem rémlett neki, hogy valaha is találkozott a gyerekkel. A fodrász folytatta az ollócsattogtatást, de végre megszólalt:
– Horváth Berci, igaz?
– Tényleg, Horváth Berci! – kapott fejéhez a kopasz.
A fiú bólintott.
– Te jó ég, a temetés óta nem láttalak!
– Régen volt – mondta a fiú. – Nagyon régen.
– Éppen harminc éve – szólt közbe a fodrász.
– Pedig az előbb úgy éreztem, mintha ma lett volna – mondta a kopasz.
– Mert ma volt, pontosabban mához harminc éve.
– Hosszú idő.
– Hosszú – nyugtázta a fiú.
– Na igen, elég hosszú, hogy megkopjon az emlékezet – mondta a kopasz.
– Én nem emlékszem rá – komolyodott el a fiú.
– Mire?
– A temetésemre.
– Sokan voltunk – mondta a fodrász. – Mindenki sírt. Édesanyád a legjobban.
– Mindenki sírt – bólogatott a kopasz.
– Soha nem láttam őt olyan gyönyörűnek. A szomorúság beárnyékolta a lelkét, mégis úgy ragyogott, mint egy fényes csillag.
– Mindenki sírt – nézett révetegen maga elé a kopasz.
– Ő mindig is olyan volt, mint egy csillag. Mindent beragyogott.
– Mindenki sírt – csillant fel a kopasz szeme –, én meg majdnem elröhögtem magam, mert eszembe jutott, hogy amikor az osztállyal kint voltunk a hídnál, fogtunk három varangyos békát, és becsempésztük Molnár tanárnő asztalfiókjába, és vártuk a nagy áttörést, amikor a tanárnő kinyitja a fiókot, meglátja a békákat, sikolt, de aztán megcsókolja a varangyokat, mind a hármat, azok átváltoznak királyfiakká, a tanárnő meg válogathat belőlük, hogy éppen kinek adja a kezét.
– Hát igen – mondta a fiú –, ha megtalálja az igazit, nem kellett volna tovább bújnia a társkereső oldalakat. Álomélete lehetett volna.
A kopasz nagyot nevetett.
– Mekkora békák voltak!
– Mi lett vele? – kérdezte a fiú.
– Kivel?
– A tanárnővel.
– Ja, vele? A temetésed után néhány hónappal kirúgták. Annyira kikészült a társkereséstől, hogy már az órákon is a neten lógott.
– Sajnálom.
– Istenem – ingatta fejét a kopasz –, az utolsó csínytevésünk volt.
– Ezt is sajnálom.
– Mi igazából az a három béka vagyunk – vágott közbe az öreg fodrász –, akik ott ülnek a híd lábánál, és arról álmodoznak, hogy megcsókolja őket valaki, akár Molnár tanárnő… csak királyfi legyen belőlünk. Egy nap aztán betérünk a fodrászüzletbe, és eszünkbe jut az az iszonyatos sikoly, ami ezret fordított életünk kerekén.
A fodrász megsimította a kopasz fejbőrt, belevágott a levegőbe.
– Már majdnem kész.
– Te milyen temetést szeretnél? – fordult a fiú a kopaszhoz.
– Valóban, te milyet? – kérdezett rá a fodrász is.
– Nem tudom. Talán ahol mindenki vidám, mindenkinek valami vicces jut eszébe rólam, és nevetnie kell. Az enyém lenne a világ első nevetős temetése.
– Mi halhatatlanok vagyunk – mondta a fodrász, és sóhajtva folytatta. – Halhatatlan teremtők. Mi vagyunk az élet rugói.
Újra megsimította a fejbőrt, újra belevágott a levegőbe.
– Még itt egy kicsit, és készen vagyunk.
– Jó lett volna látni a temetésemen, ahogy röhögsz – nevetett a fiú. – Azzal megforgattad volna az élet kerekét.
– Na igen.
– Mi a sötétség vagyunk – kezdte másképpen a fodrász. – A semmiben nyugszunk, de ragyogni akarunk. És zajt csapni. Hogy elindítsuk a világ kerekét.
Megszemlélte a kopasz fejbőrt, egy utolsót nyisszantott.
– Készen vagyunk.
A kopasz a tükör felé fordult.
– Tetszik. Olyan zajos.
Erre mindhárman nevettek.
– Amilyen a temetésed lenne? – kérdezte a fiú. – Vagy mint Molnár tanárnő sikolya?
Erre még jobban nevettek.
Megszólalt a telefon. Háromszor csöngött ki, mire a fodrász felvette.
– Halló, Molnár tanárnő?
Most már mind a hárman röhögtek, a fodrász kezéből kiesett a telefonkagyló, a fiú a térdét csapkodta, a kopasz leesett a székéről. A fodrász is lerogyott a földre, és hasát fogta a röhögőgörcs miatt. A világ kereke megmozdult, forgott. Eleinte lassan, majd egyre gyorsabban. Elszédültek. A fiú összeesett, a kopasz hányt, a fodrász fuldokolt. Nevetés helyett hörgés, nyöszörgés meg vonítás hallatszott, később azt sem. A fiú eltűnt, a fodrász eltűnt, velük együtt a fodrászüzlet is.
A kopasz férfi a szemét dörzsölgette, lassan ült fel. Szájában érezte még az esti rosszullét utáni keserű ízt. Megsimította kopasz fejét. Lábával a papucsa után kutatott, felhúzta, kibotorkált a vécére és még egyet hányt. Amikor az orvos benyitott, már újra az ágy szélén ült.
– Hogy érzi magát Károlyi úr?
– Soha jobban, doktor úr.
– Rendben – paskolta meg vállát az orvos. – Ne féljen, a műtét után olyan lesz, mint akit kicseréltek!
– Mi vagyunk az a három béka – motyogta a férfi.
– Hogyan?
– Várjuk, hogy megcsókoljon valaki. Hogy zajos legyen körülöttünk minden, és megforgassuk az élet kerekét.
– Így lesz, pontosan így – mondta az orvos. – Most feküdjön le, a nővér mindjárt beadja az injekciót, betoljuk a műtőbe és túlesünk rajta. Aztán úgy tekint az egészre, mintha rossz álom lett volna.
A férfi lefeküdt. Az injekció után furcsa bódultságot érzett, szédült. Érezte, hogy elindultak vele, kitolták a kórteremből, elmentek egy csapóajtóig, ott elidőztek néhány másodpercet, talán nem nyílt egyből. Halk beszélgetést hallott. Már nem tudta kinyitni szemét.
Távolról hallotta az orvos hangját.
– Károlyi úr, hogy érzi magát?
Szemhéja kissé felnyílt, válaszolni akart, de csak nyöszörgött. Nem erőltette tovább.
Egy kéz végigsimította a fejbőrét, egy olló a levegőbe vágott. Mindenki sírt, csak Horváth Berci és az öreg fodrász nevetése hallatszott ki a tömegből.
– Készen vagyunk – mondta valaki, és mintha megdermedt volna a pillanat.