ÁLOM ÉS TÖRTÉNELEM METSZÉSPONTJÁN

„itt vagyok és most vagyok”

 

A Horgas Béla 1967–1995 között született verseiből válogató e-könyv, illetve borítóján a költő saját festménye: színes cserepek, tükördarabkák, körbezárt, zöldes-kékes színben villódzó alakzatok. Egymást metsző vonalak, amelyek nemcsak elhatárolnak, de egyúttal az érintkezések felületei is. A képet az egymásba hatolások és elhatárolások dinamikája élteti: tükrök tükröződései. Megannyi szilánk, mégis egyetlen, ám lezáratlan, a kép keretén láthatólag túlnyúló, életteli felületet alkotnak. A kép jobb alsó sarkában pedig egy 180 fokkal elfordított (alázuhanó? alámerülő?), megint csak élekből és felületekből összeálló arc, mely alámerülve mintegy visszatekint ránk.

nem a köztér nyelvén

Az eredetileg 1996-ban megjelent, s idén, már a költő halála után átalakított, bővített kötet épp ezzel a képpel indít. Összhangban a tipográfiailag kettéhasított címmel: ÚJ VERS RÉGI. Az „új vers” ugyan szabályos szintagma lenne, de az ÚJ VERS RÉGI nem az. Végül is három jelentéses elem van itt egymás mellé „dobva”: hiányzik az a grammatikai-szintaktikai kapcsolat, mely létrehozza a közös nyelv közös terét – azt a rendezett teret, melyen belül szabályos kijelentéseket lehet tenni, engedelmeskedve a közös világ, a köztér közös logikájának. Az ÚJ VERS RÉGI nem ennek a köztérnek a nyelvén fogalmazódik. Metszi a grammatika, a köztér logikáját. Értelme az elszigetelt, pusztán felmutatott jelentések tükröződésében és dinamikájában keletkezik.

Lehet, túlinterpretálom a borítót és a címet, azaz a kötet „bejáratát”. De végül is az interpretáció mindig is túlzással indul, és kettős mozgásban zajlik: folytonos előrenyúlás egy megelőlegezett értelmi egészhez, és közben folytonos visszanyúlás a megelőlegezett egészt igazoló részletekhez. Igazolást keresve lépjünk hát tovább a bejárat harmadik s egyben utolsó eleméhez, a kötet nyitányaként íródott, az épp erre a helyre szánt vershez. „címe nincs…” – kezdődik a szöveg, így, kisbetűvel, megnevezve egy hiányt, a név hiányát, mely beazonosítható, önazonos tárggyá tehetné a verset. Kibővítve a megszólalást: „címe nincs hangja van”, „magától beszél”. Ahogy a Súgja Hang ciklus bevezetőjében olvassuk majd: „súgja Hang, mondja száj”. Súg a Hang a szájnak, méghozzá központozás nélküli, a grammatika és a logikus építkezés szabályain átlépő, „áthatásokra” és „határok felderengésére” épülő nyelven. Ez a nyelv, a Hang nyelve – az álom nyelve. Arra szólít, hogy elhagyván a szilárd határokat, itt és most egybe és eggyé lássunk mindent, eggyé az egész kötetet:

részeim futása-írása ím történet
hogy álomba fürdessem ő is engem
szavaim szárnya repülések parázna íve
évek pohara felhajtjuk – új vers régi

Azzal, hogy magára Horgas Bélára hagyatkozva az álom témáját sikerült szóhoz juttatnunk, s ezzel a borítón és a címben felderengő utalást is explicitté tennünk, fontos lépést tettünk előre, ám nem a végállomásra, csak az első állomásra érkeztünk. Kétségtelen, az álom logikája, képei megannyi szálon szövik át Horgas költészetét. De idézzük magát a költőt, aki az Új vers régi kötet néhány darabjához a vers születésének körülményeit magyarázó jegyzetet fűzött. Egyik jegyzetében olvashatjuk: „1960-ban tizenkét órás műszakban dolgoztam az Elektromos Műveknél, hol nappal, hol éjszaka, s ettől… jelentősen megnőtt éber alvásom, félálom-technikám hatóköre: ülve, állva, zajban, fényben, egy-két percre is képes voltam s vagyok elbóbiskolni szinte bárhol. A versekhez ezek a félálmok sokszor szállítottak egész képsorokat, keverve a reális látvány, az éber gondolkodás és az álom rétegeit.” (436) Verseiben sokszor maga az álom Hangja szólal meg, azaz a vers követi az álom vad, a logikára fittyet hányó bakugrásait. Máshol – „mint álma tükrén ki lenni vél s evez” (314) – az alanyi szerepet vállaló költő mintegy közvetíti, „elénk tárja” az álom képeit, ami kevésbé avantgárd módon formált alakzatokat, nemegyszer a gyerekversek játékosságát, csengő-bongó nyelvzenét hív elő.

politikai jelenségek

De félreértenénk Horgas költészetét, ha az álom nyelvén megszólaló, a már-már közölhetetlenül személyest ostromló vonulatot állítanánk a középpontba. Ami költészetének szép és megrázó feszültségét, állandó hullámzását adja, az a szinte közölhetetlenül személyes és a köztér, az én és a közös történelmi tér soha nyugvópontra nem jutó küzdelme. Idézzünk itt is jegyzetet: „A közvetlen politikai cselekvésre sohasem éreztem kedvet, a politikai jelenségek közvetlenül ritkán adtak témát, de tudtam, hogy az irodalomnak, amit művelek, mindig van politikai jelentésrétege is.” (438) Aki ismeri Horgas Bélát és költészetét, persze közbevetheti, hogy Horgas a „közvetlen politikai cselekvéstől” sem mindig tartózkodott, s meg tudja nevezni olyan alkotásait is (mint például a Mosztár, a Szózatot parafrazáló Itt, vagy – az Ugye megismersz kötetből – a Csak a szégyen című verseket), melyek közvetlenül reagálnak politikai jelenségekre. Ám kétségtelen: a politikai-történelmi és a személyes jelentésréteg mindig együtt, egymást metszve, egy feszültség pólusaiként jelennek meg verseiben. És ez a döntő pont. A költő jegyzete itt világos eligazítással szolgál: „Nem könnyű tartozni egy csoporthoz, ha valaki nem elégszik meg egy-két összekötő szál vagy akár összetartó gerenda (például a politikai ellenzékiség) érzékelésével, és belülről átélt, árnyalatos egyértelműségre törő kapcsolatot igényel. A csoport mindig leegyszerűsít, és provokálja egy másik csoport kialakulását, polarizál, választásra kényszerít: te melyik oldalon állsz; az ember tudja ezt, s mégis vágyik a szabad csoportosulásra.” (436)

A közös történelem – a „csoport” – közös tere egy diskurzus, egy értelmező konstrukció terméke: abban a politikai-hatalmi aktusban születik, mely rögzíti az értelmezés ettől kezdve egyedül érvényes szabályait, a közérvényű grammatikát. Nem semleges, bárki által belakható tér tehát, nem is közös tulajdon, hanem mindig valakié, ti. a mindenkori győzteseké. Zsákmány. Keserű bizonyítványát állítva ki nemcsak a Kádár-korszaknak, de az ún. rendszerváltással létrejött korszaknak is, Horgas ilyen hatalmi aktus termékeként, a személyességet foglyul ejtő zsákmányként éli meg a történelem közterét. S teszi azt, ami Walter Benjamin szerint a lázadó dolga: „Minden korszakban újból meg kell kísérelni, hogy elragadjuk a hagyományt a konformizmustól, mert az maga alá akarja gyűrni.”

Benjamin nyomdokain járva, Horgas e kérdésben nagyon is politikai hevülettel fejezi ki magát. Nézzük Az álkonkrét förtelem című verset: „Szavak, ti szavak, te, mindig te: történelem, / hol vásár, hol tűz, hol álkonkrét förtelem, / te csámpás reál, való idült torza!” (439) A veszély, amely maga alá akarja gyűrni, a fenyegető konformizmus Horgas szerint a mások zsákmányává vált történelem uralma:

Múltjaim fokain is eltévedek,
történetem univerzumát belenagyolja
masszájába a tükörmaszkos olvasztár.
Nincs név, nincs hely, hiány sincsen.
Füstöl a meddőre hányt isten, ódalog
a létező, vissza hova térjen?
(Meddőhányó, 466)

A költő személyes lázadása vele szemben a különbözés: „különbözni szeretnél, hogy értelemmel hasonulhass – / hagyd el, kár, unalmas; / forog a csinált, pingált, ragasztott és varjas / hadaktól rángó magyar lakodalmas”. (Ugyanaz, 437) Különbözni – azaz „kicsúszni / a világszínpadon tomboló mese szerencsétlen martalócainak / markából, ki – de hova?” (Papírkörmölő, 327)

Kicsúszni, de hova? Ha erre azt válaszoljuk, hogy a Hang birodalmába, az álmok személyes terébe, akkor ezzel ismét tettünk egy lépést előre, de az utolsó lépések még előttünk állnak. Horgas Ugyanaz című verse világos számvetés a belülről átélt, személyes történet és a közös történelem feszültségével, s egyúttal kiváló példája annak, miként keverednek verseiben „a reális látvány, az éber gondolkodás és az álom rétegei”. Az álom a személyesség lázadása, a különbözés („kicsúszás”) médiumaként él költészetében: „és kérdezed, álmom mit jelent? felelnek a vakok: / mások akarják minden akaratod” (437). Az álom ezzel szemben az enyém, világa az én személyes világom, melyből hiányzik a mások akaratát közvetítő, az ellenőrzéshez szükséges mérce. Nincsenek közös vonatkozási pontok, nincs ok és okozat, nincs közösen kijelölt fent és lent, kívül és belül, előbb és később. Nincs közös idő és tér, hiányzik az az előre berendezett, doboz- vagy színpadszerű tér, amelybe belehelyezve találjuk magunkat. Nincs olyan közös ablak, melyen kitekintve mindnyájan ugyanazt a megnevezett, címekkel-nevekkel ellátott világot látnánk – egy világot, melyben minden „az, ami”. Az álommal ezért „megkövült héjon rés szakad, / karéjt hasít a szó, szabad / átjárni, / nyílnak a dolgok pillái” (477).

kizökkenti önmagát

Ám Horgas ugyanakkor eltökélten józan is. Nemcsak tudja (hisz tudni mindenki tudja), de számot is vet azzal, hogy az álmot követi az ébredés, és ébredni abban a közös világban ébredünk, melyben uralkodik a grammatika. Éppen ezért születnek versei az álom és a történelem metszéspontján. Joggal mondhatjuk, hogy Horgas eltiltja magát az álom végigálmodásától. A személyes harmonikus kiteljesedését csak más regiszterben megszólaló szerelmes verseiben engedélyezi, és – néha – a gyerekkor és a család tematikájában, bár legtöbbször ott is kizökkenti önmagát. Ahogy ezt – elhagyva a legszűkebb értelemben vett magán- és intimszférát – mindig is teszi. „Mesében éltem. Fű volt és lombok, sziszegő, zöld özön” – kezdődik a Mélyebb hűvösség talán című vers. És a lezárás (316):

tapogatom az idő kérgét, szörnyeket szülő odvai
rám lehelnek, befelhőzik és megfojtják gondolataimat
elvásik gúnyám, a tiltakozás is besötétít, nem élhetsz
repesve, gyönyörűen, különbözés mocskol, jajgass,
a biztonság máris oda, nincs édes belefeledkezés

Vagy egy másik jellegzetes megoldás az Újrajátszom e mitológiát címűből: „ne félj a harmóniától, szívem”, biztatja magát a költő, majd (317):

Törekedj erre, súgja Hang, és a légszomjas Moszkva tér
pereméig csapkodó kálmáncsai éjszaka hullámaiban
ott látom úszni deszkából eszkábált bölcsőmet,
indulunk, villogó ajtóit rám csattintja a 6-os villamos.

Tegyük fel hát ismét a költővel együtt a kérdést: kicsúszni a történelem zsákmányszerző martalócainak markából – de hova? Messzebbre nem lehet, mint a határig. Horgas eltökélten a személyesség és a köztér, álom és történelem határán áll: „itt vagyok és most vagyok”. Ez az a pont, ahol elvégezhető a „lázadó” dolga. Szabadon engedve a személyes kódok és jelentések sokaságát, az álmok képeit, a „megkövült héjon rés szakad”. De láttuk, Horgas – ha van ilyen – fegyelmezett, ha tetszik, józan lázadó, aki tudja, hogy a határon kétirányú az átjárás. A gyerekkor megidézett rigmusát, a nagymama meséit, a játékosan pattogó zenét a Papírkörmölőben minden átmenet nélkül vágja el az ébredés: „Állj! 86 ősze van. Hideg nap süt.” És mégis a Most, a mindenkori jelen pillanata az, ahonnan talán visszaperelhető a zsákmányul esett történelem. A Mostban megidézve, a saját jelenünkké tett történelemben egyszer csak minden egybe látható, és sajátunkká téve megfosztható a konformizmus terhétől. Ilyenkor – a Papírkörmölőt idézve – a „most hátán ül az akkor” (327). Ebben az értelemben lehet minden pillanat a beteljesedés lehetőségével terhes. Vagy ismét Benjaminnal szólva: minden „Mostba a messiási Most szilánkjai fúródnak bele”.

Így kap súlyos értelmet a következő, végső életszakaszt összefoglaló kötet, az Ugye megismersz első verseiben különböző formákban mindújra felmerülő gondolat: „itt vagyok és most vagyok”. A Mostban lehetséges egybelátásnak nagy és érett példája, a Hatvannyolcas regény is itt olvasható. Amit eddig mondandó voltam, azt Horgas Béla ennek a versnek egyik részletében a maga eszközeivel talán jobban is összefoglalta, mint én tehetném:

az egész most egyetlen pillanatban
rájuk szakad köréjük hurkolódik
összeszövődve a véletlen szál az elemi résszel
az ésszel felfoghatatlan élő
és a rücskös anyagi a holt
valódi volt a kaland s tart ma is
nekifutások újra meg újra rácsodálkozások
ohó hát ilyen gyönyörű és ennyire hazug
fantasztikus
megalázónak mondjam-e hogy mennyi kaparászás
négykézláb mászás
egyensúlyozás a periféria csorba peremén
magán-mese és köz-közlemény már-már prédikáció
a makacsul hajtogatott „nem”
és az összeácsolt „igen”

kép | shutterstock.com