ÁLOM ÉS PRÉDIKÁTOR

Hova jut a bölcs álom nélkül?

Már jó tíz éve, hogy a kelenföldi gyülekezetben kezdő lelkészként a Biblia egyik legvitatottabb részének, a Prédikátor könyvének magyarázatába fogtam. Szkepszise és határtalan élni vágyása egyaránt izgatott. Mi köze e mindent megmérő s szinte mindent hiábavalóságnak ítélő hákámnak, e bölcs kritikusnak Istenhez, kinek félelmét oly sűrűn emlegeti? Kihagytam azonban az ötödik fejezet elejét, ahol ez vagyon írva: „Megfontoltan járj, amikor Isten házába mégy! Többet ér, ha hallgatva járulsz oda, mint ha áldozol az ostobák módjára, akik nem tudják, hogy rosszat tesznek. Ne beszélj elhamarkodottan, ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat, mert Isten a mennyben van, te pedig a földön, ezért kevés beszédű légy! Mert ahogyan a sok munka álommal jár, úgy a sok beszéd ostoba fecsegéssel. (…) Bizony a sok álommal és a sok beszéddel együtt jár a hiábavalóság. Ezért féld az Istent!” (Préd 4, 17; 5, 1—2, 6). Akkor még nem volt kedvem belegondolni, mit is jelent ez, mi gondja a Prédikátornak az álommal.
álomtalan alvás
Nyilvánvaló, hogy ez az intelem a templomi magatartásra vonatkozik, a kultuszban nagy szerepet játszó imádkozást és fogadalmakat érinti. Az álom mindkétszer szentenciában hangzik el. Az első esetben az ostoba fecsegéssel kerül párhuzamba az álom. A sok munka nem végeláthatatlan erőfeszítés, amely mély, álomtalan alvást okoz, hanem különböző tevékenységek tömkelege, melytől zsibong az agy, s mely az embert álmában is elkíséri. A Prédikátor véleménye szerint a feladataiba feledkező ember álmodozóvá lesz, s ahhoz hasonlóan veszíti el önmagát és a valóságot, miképpen a bőbeszédű az imádság lényegét, s válik ostoba fecsegővé.

A második esetben a sok álmot és a sok beszédet egyaránt hiábavalóságnak mondja. Itt is a nyelv bűne hangsúlyos. Az álom változatlanul nem jelent mást számára, mint merő képzelgést és fantáziálást. Aki „megfontoltan jár”, aki „féli az Istent”, az nem álmodik, sem a templomban, sem az ágyában, sem ébren, sem alva. „Édesen alszik, aki dolgozik” — írja pár sorral odébb —, s nem terheli meg életét azzal, hogy kiismerje Isten sokféle tettét, „azokat a tetteket, amelyek a nap alatt történnek. Az ember ugyan fáradozik, hogy kikutassa, mégsem tudja kiismerni.” (Préd 5,11; 8,16—17).

Szavait megértve szinte szükségszerűnek tűnik feltétlen lojalitása a felsőbbség iránt. Ha a történelem semmit sem munkál, ha az lesz holnap, ami tegnap volt, értelmetlen az emberibb, igazabb jövő víziójáról tűnődni, vagy önvigasztaló álmokba merülve elvetni a teremtményi lét egyetlen méltóságát, a szkepszist. Végül is a Prédikátor számára nem az élet abszurd, hanem Isten, akit, ha elég bölcs, hát fél az ember, s megelégszik eme tudásával. A babiloni fogság és a Makkabeus-felkelések közötti időszak zsidó szellemiségének e jeles névtelenje nem gúnyolódik kizsákmányolt honfitársaival, mikor ezt írja: ,,Ha a szegénynek az elnyomását, a jog és az igazság megrövidítését látod az országban, ne csodálkozz el a dolgon; mert a magas rangúra vigyáz a magasabb rangú, rájuk pedig a még magasabb rangúak.” (5, 7) Ide jut a bölcs álom nélkül? Inkább az a „középosztályi kegyesség”, mely nem bírván elviselni haszontalanságát, ezt mindenre kivetíti.

Jákob létrájától Jóel víziójáig

Nem gondolkodtak mindig így Izraelben. Közismert Jákob álma a földtől az égig érő létráról, melyen Isten angyalai jártak le és föl. Kinyilatkoztatási álom ez, melyben Isten az éppen bujdosóvá lett Jákobbal megújítja az atyáinak tett ígéretet (lMóz 28,12). Az ifjú Sámuelt is félálomban éri az úr elhívása (lSám 3,1). Klasszikus mesemotívum szövi át azt a kinyilatkoztatást, mely a trónra lépő Salamonhoz szól: „Akkor éjjel megjelent Gibeónban az ÚR Salamonnak álmában, és ezt mondta Isten: Kérj valamit, én megadom neked! (…) Tetszett az ÚRnak, hogy ezt kérte Salamon. Ezért ezt mondta neki Isten: Mivel ezt kérted, és nem kértél magadnak (…) Sőt azt is megadom neked, amit nem kértél: olyan gazdagságot és dicsőséget is adok egész életedben, hogy nem lesz hozzád fogható senki a királyok között. (…) Azután fölébredt Salamon, és látta, hogy álmodott. De amikor visszament Jeruzsálembe, odaállt az ÚR szövetségládája elé, és égő áldozatokat mutatott be, békeáldozatokat készített, és lakomát adott minden szolgájának.” (lKir 3,5-15)
szellemi szint
József álmai az allegorikus álmok csoportjába tartoznak. Ezekben az álmodónak lehetősége nyílik bepillantania a jövőbe, de az álom célját és értelmét csak a karizmatikus álomfejtő adhatja meg: „Álmot álmodtunk, de nincs, aki megfejtse — mondják a fáraó főemberei. — József ezt mondta nekik: Istennél van a megfejtés. Beszéljétek csak el nekem.” (lMóz 40,8) Az Elohim istennevet használó szerző számára túl annak elmondásán, hogy a föld és a menny után immár az álom az a „hely”, az a szellemi szint, melyen az isteni kinyilatkoztatás eléri az embert, az az igazán fontos, hogy az ember számára még itt sincs közvetlen út Istenhez. Szakértő nélkül, Istentől származó különleges megvilágosító erő nélkül az álom értelme nem válik nyilvánvalóvá. Érvényes ez Dánielre is, amikor megfejti Nabukadneccar álmát (Dán 2).

Előfordul, hogy az álom nyers isteni parancs. Ebben volt része az Ábrahámtól félrevezetett Abimeleknek, mikor ágyába vitette Sárát, s álmában Istent hallotta: meghal, ha érintetlenül vissza nem adja az asszonyt félős férjének (lMóz 20,6). A Jákob üldözésére induló Lábánt is álmában inti Isten: ,,Vigyázz, ne mondj Jákobnak se jót, se rosszat!” (lMóz 31,24)

Már a Tórában olvasunk arról, hogy az álom lehet a kinyilatkoztatás isteni legitimációjú eszköze: ,,Ha van az ÚRnak prófétája köztetek, azzal látomásban ismertetem meg magam, álomban beszélek hozzá.” (4Móz 12,6) Jóel prófétánál pedig a végső idő jelévé válik az álom: „Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak.” (Jóel 3,2)
jel vagy csoda
Az ótestamentumi kinyilatkoztatásban még sincs uralkodó jelentőségük az álmoknak, ellentétben Izráel vallási környezetével, ahol lényeges szerepük volt. A nagypróféták között egy sincs, aki álmokra hivatkoznék, és a Papi irat idézett részletében (4Móz 12,6) is fontosabb, hogy Isten közvetlenül és személyesen érintkezik követével, mint hogy az álom formájában történik. Sőt a Deuteronomium szigorú intelme szerint akkor is halálra kell adni a bálványimádásra buzdító álomlátót, ha bekövetkezik az a jel vagy csoda, amelyről szólt. Mert az Úr és az ő igéje iránti hűség az egyetlen valódi és feladhatatlan jellemzője prófétájának (5Móz 13,2-6).

Az Ótestamentum álomkritikusa

Az álmaikra hivatkozó hamis prófétákkal Jeremiás vitázik a legélesebben. Ő, az önmagát szellemében mindentől és mindenkitől teljesen függetlenítő „értelmiségi” a valódi ellentéte az elpolgáriasult Prédikátornak. Zsidó volt és zsidó is maradt, akkor is — s tán akkor leginkább —, mikor megátkozta Istent. Akkor is, mikor hazaárulással vádolták. Akkor is, amikor volt bátorsága nem élni a babiloni hódítók kegyével, s így beteljesíteni kezdettől hiábavalónak tartott kegyetlen sorsát: mindig újra értelmet adni az elővételezett, s íme bekövetkezett értelmetlenségnek. Vagy még inkább, a tökéletes bukás, a mindenen eluralkodó gyalázat láttán mégis álmodni a holnapot. Jeremiás nem víziói védelmében hadakozik az álmodókkal, jósokkal és jelmagyarázókkal. Nem hatalmat akar elképzelései megvalósításához. Csak egyszerűen nem bírja elviselni, hogy szüntelenül a Szentre hivatkoznak a föld szegény népén élősködők, s bármely szennyes érdek érvényesíthető, ha álomba burkolják azt. Így vált engesztelhetetlen álomkritikussá: „Hallottam, hogy mit mondanak a próféták, akik hazug módon így prófétálnak nevemben: Álmot láttam, álmot láttam! Meddig tart még ez? Van-e valami a hazugságot prófétáló próféták szívében, akik saját szívük csalárdságát prófétálják? Úgy gondolják, hogy el tudják feledtetni népemmel az én nevemet álmaikkal, amelyeket elbeszélnek egymásnak, ahogyan őseik is elfelejtették nevemet a Baál kedvéért? Az a próféta, aki álmot látott, mondja meg, hogy csak álom volt. De aki igét kapott, hirdesse igémet igazán!” (Jer 23,15—28)

A próféta szavait nem csupán a politikai adventizmus elvetése motiválta. Őt igazából az a nemzeti vallásosság izgatta, amely fölhasználva az eredeti Jahve-kultusz liturgikus kellékeit, ideológiaként annak helyére került. Ezzel Izráel lényege veszett el. Elvetve a szövetségkötésben megvalósult kiválasztást, egy néppé vált a sok közül. Nem a személyes és a közösségi, s nem is a kultuszi bűnök sokasága rendítette meg Izráel létjogosultságát, hanem a kiválasztásra adott tudatos, racionális ,,nem”. Álmodhat bárki, amit akar. Nem más az, mint a szorongó lélek tudatmélyi rágódása a pogánnyá tett hétköznapok eseményein.

Jeremiás álomkritikái, különösen bizarr-beszédes gesztusai (jármot vesz nyakába, pucéran jár-kel a városban) a prófétai lét esetlegességeként maradtak volna fenn nagy víziói nélkül. Jeremiás álma az új szövetség, túl a pusztuláson, a nemzeti-kultuszi közösség megsemmisülésén. Szüntelenül valósuló ígéret ez, nem függ sem a földtől, sem az időtől, csak a személyes döntéstől: „Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé az egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az URat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok — így szól az ÚR —, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.” (Jer 31,33-34)

Mindennapi álmunkat add meg nekünk ma!

Negyed százada járom a templomokat. Hol padban ülve, hol szószéken állva, kíváncsian, kritikusan várva, vajh sikerül-e a jeremiási posztulátumot megvalósítani: „De aki igét kapott, hirdesse igémet igazán!” Többnyire csalódom. A beszűkült keresztény tudat leleménytelenségét tapasztalva életbevágóan fontosnak tűnik Hans Arp Miatyánk-variációjának kérése.
gondolkodás nélkül köpjenek
Aki prédikálni akar, annak legyen víziója hallgatójáról, merjen álmodni róla! Váljék a prédikátor álmává a hallgató! A hit a jövő felől ragadja meg a valóságot, ezért képes föltárni lehetőségét. Az álom és a vízió bármely intellektuális leértékelése — az álom merő hab, s a vízió hallucináció — elhibázza a valóságot, megfosztván lehetőségétől. Attól, hogy nyitott legyen a határtalanra. Az álmokat a pszichiáter rendelőjébe űző, gyanakodó prédikátor nem akarja és nem is fogja hallgatója lehetőségét meglátni. Szükségszerűen törvényeskedővé válik, hiszen moralizálni szószegényen is lehet. Teremtő szó nélkül az ilyen prédikátor semmivel sem jobb, mint bármely hivatalnok. Mintha Mohamed tanítványa lenne, aki kegyes hívei kérdésére, mitévők legyenek az álommal, azt tanácsolta, gondolkodás nélkül köpjenek háromszor balra. Ámbár az ő intelme is csak a rossz álmokra korlátozódik.

Az Isten igéjét igazán hirdetni vágyó prédikátor nem álombakó. Inkább, mint a nagy próféták, álomkritikus, aki tudja, az álmok két- vagy többértelműek, attól függően, mennyire keveredik bennük össze az emberi a Szentlélek művével. A kereszténység hajnalán magától értetődő volt, hogy az álom és a vízió a Szentlélek nyelvi eszköze. Péter apostol Jeruzsálemben pünkösdi prédikációjában szó szerint idézi Jóel álmát, mint ami ott és akkor valósággá lett. (ApCsel 2,14—15)

Az európai prédikációtörténet jelentős mértékben Pál egyik álmával vette kezdetét: „Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy makedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérte őt: ’Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!’ A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” (ApCsel 16,9—10) A tudósítás szerint az apostoli prédikátor előbb látja prédikációjának címzettjeit, mint hogy prédikálna nekik. Pál tudja, ki előtt kell szólnia, és azt is, hogy mit: az álmában megjelenő, őt kérlelő férfi azt jelenti számára, hogy a gyülekezet igére szorul. Lukács jegyzete az igazán fontosat emeli ki: a prédikátornak hallgatói elébe kell mennie. Az álom nemcsak az utat, hanem a prédikációs stratégiát is meghatározza.

Pál apostol a továbbiakban is mintha álomösvényen járna, Rómába is az álma viszi (ApCsel 23,11; 27,23). Mindig víziókban kap bátorítást: „Az Úr egy éjjel látomásban azt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass, mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18,9—10) Ez a látomás Korinthusban érte. Arról nem szól a tudósítás, hogy Pál mit látott, az álombéli alaknak nincs profilja. De a vízió intenciója félreérthetetlen: úgy kell Korinthusban prédikálnia, hogy a városban lévő „sok nép” láthatóvá legyen. Az álom elővételezi az igehirdetés hatását. A prédikáció azt hozza napvilágra, amit az apostol már — álmában — látott. Ekképpen a Lélek munkálta álom és a teremtő vízió nem állhat ellentétben a kinyilatkoztatás szavával. A jeremiási „vagy-vagy” másra vonatkozik.
vallásos téboly
Az első század tanúi az álom és a vízió kinyilatkoztatási karakterét hangsúlyozták, mi inkább arra hajlunk, hogy a lélek benső folyamatait állítsuk előtérbe, elválasztva a Szentlélek működésétől. Amilyen ostobaság lenne azonban átsiklani a korszakok közötti különbségeken, éppoly butaság volna a világlátási eltérésből törvényt csinálni, és a Léleknek megtiltani, hogy álom és vízió által szóljon. Biblikusan mondva, az álom és a vízió „hús”, és nem „lélek”, de bármikor a Lélek eszközévé és a kinyilatkoztatás instrumentumává válhatnak. Mivel tartalmuk minősége előre kikövetkeztethetetlen, teológiai kritikára szorulnak. Mindent meg kell vizsgálni, a lelket is, mert megeshet, hogy a Lélek hatását az emberi jelenségben összetévesztik magával az emberi jelenséggel. S ha megeshet, bizony meg is esik. A középkor óta nem produkált a vallásos téboly ennyi s ennyi fajta rajongó lelket, mint napjainkban szerte a világon. Az ateizmus és az újvallásosság kelepcéi között a prédikátornak józannak kell maradnia, el nem feledve, hogy egyetlen újtestamentumi tanú sem gondolt arra, hogy az igazán lényegeset, az evangéliumot vagy akár csak ennek egyetlen fontos részét álmokra alapozza.

Egyes prédikátorok nyűggé lett szolgálata talán abban leli okát, hogy semmilyen víziójuk nincs hallgatójukról, és ezért nem tudják, mit is kell szavuknak munkálnia. Számukra a kinyilatkoztatásnak csak múltja van. Prédikációjuk álomtalanul csak visszafelé, a textuson tájékozódik. A vakká lett prédikátort sem az ige, sem az igét hallgató jövője nem izgatja. Lelkében vall kárt, áldozatául esve e kornak, mikor szolgáltatásként fogja föl szolgálatát, s fogyasztási cikké degradálja az evangéliumot. Amely azonban ma is meghamisíthatatlanul és szelíden a jövőbe hív, az ígéret és a remény honába, oda, amit Jézus egyetlen képpel így mondott: Isten országa. Ez volt az ő álma. A legnagyobb vízió, melyet istenfélő valaha is látott. Ezért élt, s halt meg.

Vajon mit kezd velünk, álomtalan és vízióit vesztő mai prédikátoraival?

Az ÁLOM hívó szóra készült számból.