Pallag Tibor

ÁLMODOZÓ MARADÉK

13 db. túlexponált, rontott [2008 december]

ÁLMODOZÓ MARADÉK

1.

csak a fejét emeli,
világít körülötte a mocsok,
egészen elvakítja, a résekbe
papírt tömköd, húzódna

előle matracai közé, de
nem viheti a tejjel teli
lábast oda magával a
húgyszagú sötétbe, nem!

végül a kutya mégis nyakig
belemászik, pofája csupa
tej, hiába rúgja fel az edényt: békén
ül az állat, nyalogatja magát

2.

ül az állat, nyalogatja magát,
közben meg a háta mögé
kémlel és nyüszít, nem
lát semmit ott, mindig

így csinál, aztán elpárolog,
ki a pokróccal fedett nyíláson,
a tejet meg a föld issza:
minémű tejet megivott már!

hová löttyent, mit se látni,
térdelni kéne, hogy a tej helyét
az ember meglássa, de a
föld vissza már nem adja

3.

föld vissza már nem adja,
angyalka őrzi hanyagul,
fél kezét avarba ejtve,
hantok fölé fókuszál, a

lakótelep villanyába,
odalent békében sarjadnak
a csontok, gömbölyödnek
lucskos koponyák,

minden tetem tökéletes,
nyitott szemű lebegés,
hátúszás az illatos üregben:
álmodozó maradék

pallag2 0408

Sebastian Vandrey, flickr.com

4.

maradék –
ég a pofám, ahogy viszem
le a lépcsőn, pipiskedve,
mint egy pincér,

nem is átadom: oda helyezem,
szerencsémre némán is sikerül,
ő se beszél, csak tüdeje muzsikál,
most mintha meg is hajolna,

épp a szemetes előtt,
mekkora hülye vagyok és
milyen régóta már!
napok óta itt várakozik

5.

itt várakozik,
fénytelen kupolák alatt,
kijátszva a sötétség tajtékjait,
gubbaszt holttestén a horizontnak,

lépcső ömlik le onnan,
királyi útján apró lény araszol,
fokonként enyhül és feszül,
ereszkedik a forró homokba,

lecsurog nyílt seb talapzatához,
toll és hamu között vész
nyoma, vergődik ragyogó indák
között, helyét hiába keresi

6.

helyét hiába keresi,
nem úgy mint te meg én, kotródik,
ha mondanak neki valamit, ez ilyen,
pedig megépítette, azt’ mégis odahagyja,

legalább a fóliát leszedné, én is adtam
neki méterszám, sírt érte más is, de ez a
szerencsétlen csókolgatta csak a kezem,
mutatom neki a helyet a kiserdőben,

ember, micsoda jó helyed lesz itt!
ő meg szépen mindent összehányt, mert beivott
még a reggel, arrébb meg mások laktak,
hát kuksolhatott a büdösben egyedül

pallag3 0408

noeltock, flickr.com

7.

kuksolhatott a büdösben egyedül,
mackóholmi és fogkefe volt
az idegen szatyorban, valaki nála
hagyta, vagy hozzávágta, már

nem emlékszik, még kivár
valameddig, aztán hazalohol, a tornacuccát
is bedobták a vízbe és nézték vele együtt,
csak akkor engedték el a kezét,

ez a pince hiába dohos, jó hely – táborban
tavaly leüvöltötték a trehányokat, hogy
viselkedni kéne, mert ahol emberek
laknak, az már emberi hajlék

8.

az már emberi hajlék, fala
van, teteje van, néha tűzhely a közepén,
döglenek benne, ébredeznek, kutyájuk van
a bejáratnál, tehát arcok, kezek vannak odabent

a sötétben, kezek és gőzölgő takarók,
nappal aztán elkotródnak, csak a
szemét marad utánuk: a fólia, végül
tönkreteszik azt az erdősávot,

arcátlanul kiismerik magukat,
fűszálanként felosztják egymás
között, többnyire azon marakodnak,
ki hálhat az árokban odalent

9.

az árokban odalent gubbaszt,
bundájában őrzi a fény maradékait,
meleget adva tagoknak, zsigereknek,
a hús sötét, nehéz csomóinak,

szűkölésből bont ki valami beszédet,
legyen mit sodorniuk a földmélyi vizeknek,
közönyös gyökerek csomóit érintve,
le egész a dermedt alapba,

szaglássza a testet, a leronthatatlan
oszlopot a madártalan égben
és hívásához kötözve a holdat,
nyüszítve magát nyalogatja

pallag4 0408

Shanks, flickr.com

10.

nyüszítve magát
nyalogatja, sorra az ujjait,
a csuklóján csorgó harmatot,
rettenetes édeset érez,

de neki semmi köze hozzá,
csorog az a harmat,
le a könyökén, a hasán, a
bokájáról csöppen,

a homokba szakad róla, de
neki semmi köze hozzá,
tőle mindez csak távozhat:
csak a melegét ontja

11.

csak a melegét ontja,
csak a napfénnyel érintkezik még,
lóg egy kicsit, ahogy a vásznak,
sorban a kórházi lepedők,

zárul vissza a feltárt szövettel,
hatol ferdén és mindig felfelé,
át a ragadós vágatokon
gyötrelmes iszkolással,

közvetlen a gerenda alá, valami
madár kidugja onnan a farát,
bíbor toll hull, ezüst guanó,
be a fészkébe nem engedi

12.

be a fészkébe nem engedi,
mert készíti lakását egyre ott,
saját jelenléte rostál esőket, magot,
küszöbhöz támaszt ezüst homlokot,

mozdulatlan teszi mindezt,
mélyen bent a születésben:
meghitt hellyé az ürességet,
árnyait hajtogatva, tépve

falakat rak formátlan tágasságba,
zárt kapukat ereszt a mélybe,
vér áramlik le a küszöbökre,
végül testével is elkészül az ember

13.

végül testével is elkészül az ember,
azon hintőporosan nekiáll etetni,
kanalaz már ügyesen a szája felé
és a partedlit is később

neki kell leszedni, mert
rábukik, néha utána is rág valamit,
kinyitja felém a száját, én
bólogatok, hogy látom ám a falatot,

még ott van, aztán tovább nem rágja,
mert amit megnéztek, azonnal lenyeli,
kacsingat az apjára, kicsit a plafonra is,
csak a fejét emeli

felső kép | Christian Berti, flickr.com