Almási Miklós

EGY CSENDES EMBER

2011 június

EGY CSENDES EMBER

A bölcsészkaron terjed egy folyosói, mondhatnám „urban legend”-féle anekdota. Hely és idő: Poszler tanár úr szemináriuma, kint tavaszi délután, félév vége felé járunk. A téma Füst Milán, a vita elkezdődött. A teremben csodás csipkékbe öltözött – némileg elszállt modorú (korábban kukkot sem elejtő) hallgató jelentkezik: „tanár úr, nekem van egy gondolatom!” Poszler halálos komolysággal fordul a lány felé: „jé, szóval magának van egy gondolata, hát akkor halljuk”. A felszólításban rejlő iróniát nemigen lehet írásban visszaadni, de a mondás éveken át keringett a tanszéki folyosón. Poszler tanár úr ugyanis nem utasított rendre, nem mondta, hogy fiam, hülyeséget nem beszélünk. Nem, ő a maga csendes módján most is csak olyan kérdőjelet tett ki a szaloncukornak öltözött hallgató megszólalása mellé, amit a jelentkezőn kívül mindenki értett. (Ehhez persze azt is tudni kell, hogy előadásainak, szemináriumainak termei mindig dugig voltak hallgatókkal, a bejutásért verekedtek. Amivel csak azt akarom mondani, hogy sokan értették, amit mondott.)

fügét mutatni

Más, jóval később. Hirtelen kórházba vitték. Már eltelt pár nap a többágyas kórteremben, mikor – rövid távollétében – egyik betegtársa megkérdezte az ápolónőt: „mondja nővérke, ez az úr mindig ilyen csendes?” Hát igen. Van, aki csendesen, mégis hihetetlen nyomatékkal tudja elmondani a legfontosabb dolgokat. Ez Poszler György tudósi, írói habitusa: úgy megszólalni, hogy ez a csend nagyot szóljon. Teoretikus, de mindennél jobban gyűlöli a nagyképű, kétkedés nélküli beszédmódot: a játékot inkább, a kérdőjelet talán, az állítást, csak ha muszáj. Kosztolányi-dolgozatában írja: „Az enyhet adó álom szelíd makacsságával védekezik sanda ideológiák halálosan komoly rohama ellen. Iskolát ad integritásból és toleranciából. Bujkáló mosollyal fügét mutatva minden taláros nagyképűségnek.” Ez utóbbi mondat, akár tudósi „logója” is lehetne: Poszler titkos jelszava – ha nem utálná a szlogeneket ifjúkora óta. Fügét mutatni minden taláros nagyképűségnek: miközben hihetetlen tudásanyagot mozgat minden könyve, tanulmánya.

vecteezy 3d illustration of abstract fractal for creative design art 23178585

Irónia és tolerancia. De a kettő mögött Poszlernél mindig ott van a kételkedés bátorsága – csendesen, ám határozottan. A posztmodern hozta a tézist, hogy nincs egységes történelem, az események esetlegességén nem érdemes gyötrődni. Poszler bólint, hát igen, így látjuk ma e polifon szövetet, amit magyar vagy világirodalom-történetnek nevezünk. De végigtekint könyvtárának előtte húzódó darabjain, és máris kérdéssé formálja a tételt: „Nagy elbeszélések tehát nincsenek. Nincsen hagyományos irodalomtörténet(írás) sem… De mi van, ha lesznek megint nagy elbeszélések. Vagy legalább kisebbek. És persze, nem kötelezőek. Ha nem nyugszik bele a gondolkodás, hogy ne magyarázza nagyobb léptékben a honnan, hol, hová, a miért, mi okból, mi célból dilemmáit? … Akkor talán, nyilván megváltozott formában, ismét elkezdődhet valami?” – Csendes a kérdés, ám nagyot szól, mert egy tudós tartás áll mögötte: jó, most ez a trend, de ne falazzuk el magunktól a gondolat jövőjét. Egyedülálló tartás. (Mindez a magyar irodalomtörténet-írás mai lehetőségeit taglaló mű kapcsán, meditálva, csipetnyi iróniával, mély toleranciával, de kemény határozottsággal.) És nem utolsósorban itt derül ki, mire szolgál kezén az irónia: a kételkedés bátorságának bevezetője-felvezetője. (Aminek elméletét lásd a német filozófiai esztétikáról írott dolgozataiban.) Poszler zeneileg komponált esszéinek mélyében egymás kezét fogja e tartás három eleme: az irodalom mint személyes sors, az ítélkezés feltételessége és a tárgyszerűség engedelmessége. Irodalomtörténetben, valljuk meg, ez a hármas felállás korábban ismeretlen volt. Mondhatni: illetlen. Végül is tudományról van szó. És mégis, Poszlernél az irodalom mint személyes sors adja esszéi izgalmát. Kolozsvárról ír, egy Remenyik vers (Benéz a havas című híres költemény) kapcsán. Ami itt verselemzés és sorselemzés egyben, rezignáltan szól: esztétaként és történelmi emberként mondja. „Zavarba ejt a vers. Csak két dolgot tudok biztosan. Először, hogy valaha nagyon megrázott. Másodszor, hogy nem igazán jó. De hozzám szólt, ez emelte meg. Más majdnem minden bizonytalan.” Az értékítélet pontos, bár kíméletlenül hideg. De folytatódik, s ebben a folytatásban megvillan Poszler irodalomtudósi, kritikusi karaktere. A Gyalui-havasokról ír, hogy benéznek-e? „Van azonban nagyobb baj is. Hogy már nem tudom, valóban benéz, pontosabban. belátszik-e. Mármint a havas kéken Kolozsvárra. Erősen hiszem, gyermekkoromban látszott. Mostanában néhányszor – nagy zavaromban – nem találtam. Három eset lehetséges. Eltévesztettem a helyes szöget. Megromlott az emlékezetem. Nem látok olyan messzire. Megromlott a szemem. Már valóban nem látszik. Szennyes lett a levegő. Mindhárom szomorú. Romlást jelent. Az enyémet vagy az időkét. Mindez nem optikai-ismeretelméleti bizonytalanság. Inkább biológiai-történelmi bizonyosság. Esetleg pszichológiai öncsalás; a rossz memória szemtelen játéka.”

kettős lét

A kettős lét: Kolozsvár és Pest. Itthon és otthon. Valóság és magánmítosz (ő fogalmazza így). „Megkezdődött a furcsa, de triviális nyelvi játék. Sokan játsszák a Kárpát-medencében. Igékkel és helyhatározókkal folyik. Azaz szótani játék. Hová kérdésre válaszolva az igékben a cselekvés iránya változik. Budapestről Kolozsvár felé – Váradon és a Királyhágón át – megyek haza. Kolozsvárról Budapest felé – a Királyhágón és Váradon át – jövök haza. Haza itt és ott is. De Budapestről megyek – helyzetemtől távolodom. Kolozsvárról jövök – helyzetemhez közeledem.” Innen indul a kettős lét, és sokfelé ágazik. Most csak arról, hogy Poszlernél ez a csend és a tudós precizitás végső forrása. A távolságmérő – így tanultam – két pontról látja a célt, így háromszögeléssel tudja bemérni. Poszler tudósként ezt a fajta „mérőeszközt” használja: Márainál, vagy keményebb formában a móriczi örökség védelmében (ki merne ma felszólalni e próza életessége mellett?), de ugyanígy A „másik” város című könyve esszéiben, netán a szellemtörténet feltámasztási kísérletében, és így igazít el a hegeli-lukácsi esztétikákban. A kétkedés árnyékában – hiper-pontossággal. A kettős látás – tragikus (személyes) sorsból értékteremtő elemzőkészség lett.

vecteezy abstract fractal illustration for creative design art home 23184375

Meg olykor a bosszúság forrása, tenném hozzá, mikor nagy szavakkal találkozik a „magyar” jelző, psziché, politikum kapcsán. Nem szereti. Nemcsak kerüli, megveti. Ő megteheti. megszenvedett érte.

a pózokon átlátó pillantás

Megint az egyetem. Ülünk közös szobánkban, készülünk óráinkra, ahogy minden kedd délután, de a készülésből többnyire diskurzus lesz: könyvekről, apróságokról, szóval politikáról. Egyszer félretolja jegyzeteit és azt mondja – valami tüntetés volt a városban –, hogy látta egykori ismerősét, aki ott szónokolt. „Tudod, mosolyognom kellett, mikor a kamera végigment székely viseletén, és a nadrágzsebéből kikandikált a mobilja.” Poénra kerekítette a mini-sztorit, nevettünk, és mivel volt még pár perc, visszabújtunk papírjainkba. De az a játszi mosoly az arcán annyira „poszleres” volt: a csendes elutasítás, a pózokon átlátó pillantás, az ítélkezés hajszálpontos kíméletlenségével.

Akárcsak elemző tanulmányai. A kétkedéssel induló esszék masszív végkövetkeztetései. A rendíthetetlenség.

Köszöntés Poszler György 80. születésnapján
kép | vecteezy.com