ALKALMI ANZIKSZ

Minden reggel hét és nyolc között megyek át a Moszkva téren. Licenc, a fixnél csípő zoknik; szegecsnél-szakadó műbőr klumpák, álpamut trikó- és bugyi-egységcsomagok, hidrofóbiás törülközők, szakadó fércű szabadidőruhák, térdig nyúló pulóverek reklámáron. Esetleg cigaretta, beforradt gomblyukú ágybéli, kézzel festett (alig észrevehetően minőséghibás) porcelán, petróleumszagú cserge és megannyi erdélyi népi szőttes. Ezen csak át kell verekedned magad. Már elhagytad a Deák téri, a hullámpapír-ágyak maradványait csomagoló csöveseket és a hervadt virágok mellett fogatlanul kávét szopogató, érszűkületesre vénült Bacchust; el a hajléktalanok nevében gyűjtő fiút, akinek egy tegnapi jobbhorog deformálja az arcát, és a munkára szállított mozgássérültet is, akit letolnak a párnás tolókocsiról a hideg kőre, leszerelik a műlábát, legyen meggyőző, mikor az elesettségéről panaszkodik. Memóriám zenerekeszében émelyítőre kavarodik a Deák téri, akácos utat idéző, ütemhibás hegedűnyávogás a Moszkva téri buzuki (vagy valami ilyesmi) pattogásával. A metrókijárattal szemben van a munkáspiac. Régen is itt volt. Nem kellene rajta csodálkoznom. Láttam ilyet a Távol-Keleten is, ahol a munkára kínálkozók azt a szerszámot szorongatják, amiről fel lehet ismerni, mire is foghatók. Kérészéletű mosolyok, miközben az 56-os villamos felé veszem az utam. Átmenetileg vevőnek néztek.

*

Nem emlékszem, mire kellett a pénz úgy húsz évvel ezelőtt, annyiszor nem volt. Ütő szólt, hogy lenne valami. Másnap találkozunk a Kisállomáson. Hideg van, a felvett ruha miatt kétszer akkorának látszunk. Ütő egy nagyobb üveget szorongat a markában, amiben feketés lötty van, mellette néhány fecskendő és tű. Tyúkoltás lesz. Ütő barátai vállaltak fel egy területet, valahol Vámospércs közelében, de vagy megfáztak, vagy besokalltak a törkölytől, az azonban tény, hogy néhány napra átadták a terepet. Leszállunk a vonatról. Hideg van, és túl korán ahhoz, hogy érdekelne, hol vagyunk. Csak a pénzre tudok gondolni, ami annyi egy napra, hogy másban utazva egy hét alatt sem jönne össze. És mi van benne? – tudakolom az üvegre bökve. Szérum. Baromfivész ellen oltunk – hangzik a válasz. Előbb azért meg kellene találni az utcát. A hevenyészett rajzot böngészve indulunk útnak. Jaj, már vártuk a doktor urat – mondják az első házban, ahová becsengetünk. Bezárva hagytuk a baromfit. A tulaj bemászik a tyúkólba, és nekem adogatja a káráló szörnyetegeket. Megfogom a nyomorult lábát és összefogom a szárnyát. Fosik is. A doktor úr (most Ütőre fogjuk) a szárnytő belső felébe nyom be egy kis grafitporost, amitől kerek folt keletkezik a bőr alatt. Aztán lazán landoltatom a pácienst, most már piszok jó lesz neki. A munka után a ház pálinkájának vagy kávéjának megkóstolása következik, illetve a pénz bezsebelése, majd a szomszédos ház, ahová már elért a hírünk.

*

Harminc éve is szitált az eső. A vagontól jobbra, huzalon csüngő villanykörtét himbál a szél. Valami ütemesen nyikorog is. Mint a világítótorony, néha megvilágítja a vagonban szarrá ázott porszenet, néha nem. Már egyedül vagyok a sínek között. A szívlapátot a szénbe nyomom, alul meg-megakad az aljzati keresztlécekben. A tenyerem hólyagos, most egyik-másik felszakad, telemegy szénporral, és a lapát nyele nekikezd az eleven hús sikálásának. Már csak néhány lapát híja van a délben kezdett fél vagonnak. Egy zománckép maradandóságával ég belém a pillanat.

*

Ütő a pálinkára voksol. Én inkább a kávét választom, amíg el nem éri a pulzusszámom a 120-at. Most oltsál te – mondja Ütő –, attól félek, hogy magamba szúrom. Az igazat megvallva egy ideje úgy tűnik, mintha a szúrás határozottsága és mélysége nem lenne az igazi, na nem mintha az életelixír a szárny túloldalán spriccelne ki. Csupán a tollas és riadtan üvöltöző tyúkság ellen egyre növekvő ellenszenv és a kisüsti szilva mixelte tendencia sejteti ezt a közeli véget. Jó – mondom –, majd vigyázz a tyúkszarra. Illik felkészíteni egy nekünk kedves, asszisztenssé bukott áldoktort. Angyalkáim – suttogja a soros néne –, becsukva hagytam a tyúkokat, de én nem tudok ám segíteni. A derekam nem hajlik. Illő keresztirányú bicegés (derék sehol) és nyöszörgés. Ütő bebújik a rászáradt tyúkszartól patinás, nyüzsgő ólba. A sötétben viaskodik az egyensúlyával és a menekülő tyúkokkal. Az ajtórésen tyúktollból gömbölyödött bárányfelhők érkeznek. Csak nem beszippantani! A kávétól kiéleződve kapkodom a fejem. Az anyját, de gyorsak vagytok. Hova a nyavalyába bújsz? Még rúgkapál is – hallom Ütőt. Te, itt valami potyog. Rövid felmérő csend. A nyavalyába, csak nem tetű? Vakarózva, megizzadva, teknősbéka nagyságúra dagadt óvantagra gondolva adja ki az utolsót. Mintha rajtam is szaladgálnának a tyúktetűk. Aztán még egy magát struccnak képzelő pulykát is leteperünk a fal mellett, mielőtt megisszuk a törkölyt.

*

Általános iskolai, nyári szünet. Negyven éve. Gyerekmunka a kisvasútnál. Elkopott, életlen kapircsokat kapunk, azzal kell a sínek közötti, fáradt olajos, apró kövek közül az élet diadalát hirdető libatopokat és disznóparéjokat kivágni. Rekeszről rekeszre hátulsó pár előre fuss. A nagyobb gyerekek mögött mi leszünk az esély nélküli üldözőboly. Egyre távolodó, gúnyos nevetés. Kasztrendszer. Hólyag hólyag hátán. Viaskodás az alig engedelmeskedő végtagokkal, a ziháló szomjjal, a fává növekedett gazokkal; a másoknak mindig zsenge, tyúkhúros rekesz jut érzéssel. Milyen jó lehet vizet hordani!

*

Hazafelé szembe futnak a fák, mindenhol sikátorok, az embereknek nincsen arcuk. Félig kidörzsölt tyúkszarfoltok a nadrágomon. Törékeny egyensúly. Ellibbenő barna és fehér tollak az emlékeimben, szörnyű, vegyespálinkás közelmúltidő, de a pénz megvan, és holnapután már minden másként lehet. Csak csöndben tudjak beosonni, csak sikerüljön az ágyamat stabilizálni.

*

Várok az 56-osra. A padon hatalmas táskákat cipelő erdélyiek játsszák a várakozó utast. Amatőr fesztivál. Most éppen egy rendőr sétál át a téren. Alacsony fizetése dafkeként másítja meg érzékeit. Jobb semmit sem észrevenni. Álruhás arab herceg, Mátyás a pórnép, Jézus a kufárok között – képzeli. Képzelem? A seftelő áltömeg, akárcsak a valamikori, még engedékeny Vörös-tenger nyílik ketté. Villamos jön. Utazás. Az újság az alkalmi munka elleni összehangolt rendőri akcióról tájékoztat. A walkmanemen azt hallom – egy, a föld felett lebegő, rossz dinamikával beszélő válságmenedzsertől –, hogy valljuk be eltitkolt jövedelmeinket – azt a tengernyit (értsd: velencei elemes gondolát, pufók, omló vakolatú fröccsöntött angyalkát, az egészen nagy szerelemről sercegő bakelitet stb.), amit a határokon hoztunk keresztül az illő vám megfizetése nélkül –, és kapjunk (végre) közkegyelmet. Adót váltok (igazából csak szeretnék, mert fizetek). „Két fénysugár a ködben. Jöttél, és én akkor jöttem. Látod… (recsegés, ropogás) Istenem, hát mi vagyunk?”

kép | shutterstock.com