ALEKSZANDR DUGIN ÉS A SZAKRÁLIS ÖSSZEESKÜVÉS TEÓRIÁJA
2014 május
Mi az az összeesküvés?
Luc Boltanski a rejtelmekről és az összeesküvésekről írott munkájában idézi korunk egyik legismertebb összeesküvés-szakértője, Peter Knight definícióját, majd néhány pontban kritikai megjegyzéseket fűz hozzá. Knight összeesküvés-definíciója szerint: „Nagy hatalmú emberek kis csoportja, akik titokban szövetkeznek, hogy kiterveljenek és végrehajtsanak egy illegális és végzetes cselekedetet, beindítva az események különös menetét.”1 A meghatározás kétségtelenül jól hangzik, de alaposabb elemzés után kimutatható az is, jegyzi meg a francia szociológus, hogy a mondat szinte minden szava további tisztázásra, illetve pontosításra szorul. Ami például a kisszámú csoport kérdését illeti, való igaz, hogy az összeesküvések aktív magját általában limitált számú személy alkotja, de az olyan „világméretű összeesküvések”, mint a nácizmus vagy a sztálinizmus, elképzelhetetlenek nagyszámú kollaboráns és szimpatizáns asszisztálása nélkül. A frontvonal meghúzása valóban nem könnyű, mondja Boltanski, hiszen számításba kell venni az összeesküvésben résztvevők hatalmát, továbbá az összeesküvés kiterjedtségét, társadalmi méretét stb. De ha az emberek terminust vizsgáljuk, azzal kell szembesülnünk, hogy némelyek nem kizárólagosan embereket vádolnak összeesküvések kitervelésével és kivitelezésével, hanem olykor földönkívüli lényeket, esetleg intelligens robotokat. A nagy hatalmú terminus is sokértelmű. Boltanski azt írja: „Az összeesküvők hatalmasak, mivel mindegyikőjük rendkívüli hatalmat vindikál magának (…) vagy talán éppen abból adódik a hatalmuk, hogy az összeesküvés során mintegy összeadódik a résztvevők ereje, noha egyenként nagyon is gyengék, de a közöttük levő szoros kapcsolat, amely egy célban egyesíti őket, úgyszólván megsokszorozza erejüket.”2 A titkosságra utalás sem mindig állja meg a helyét. Néha az összeesküvők fogadalmat tesznek, hogy életük árán is megőrzik a titkot.
önállósítják magukat
De van, amikor az összeesküvés vádja nem valamilyen – az összeesküvők által birtokolt – belső (interperszonális) titokkal áll összefüggésben, hanem az összeesküvőket összekötő kapcsolatrendszer intranszparens jellegét tartják titkosnak. Példa lehet erre, amikor az „uralkodó osztályok” összeesküvéséről beszélnek. Ennél még abszurdabb konspirológiai elméletek is léteznek. Vannak, akik azzal vádolják a férfiakat, hogy összeesküdtek a nők ellen. Ilyenkor senki sem gondolja komolyan, hogy az uralkodó osztály minden tagja külön-külön, illetve minden férfi egyenként valamilyen különleges titokba avatott. Léteznek aztán olyan titkok, amelyek különféle gazdasági szervezetekkel állnak kapcsolatban (pl. ipari titkok), illetve az áltami titkok klasszikus példája a katonai titok (mondjuk a Manhattan Project az Egyesült Államokban a második világháború alatt) – ezek a titkokat őrző szervezetek sem feltétlenül összeesküvésszerűen működnek. (De például az anarchisták magát az államot is hatalmas összeesküvő-szervezetnek tekintik.) A koordinálás és a tervezés még a korábbiaknál is érzékenyebb területeket érint. Minden hatékony emberi tevékenység része a tervszerűség és a feladatok koordinálása. Kérdés, mennyiben tér el a normálistól az összeesküvések koordinációs gyakorlata. Gond lehet, hogy az összeesküvések vizsgálata során nem mindig lehet olyan jól kigondolt tervszerűségre bukkanni, amelyet a résztvevők forgatókönyvszerűen követnének. A retrospektív vizsgálatok, már ha ilyenek léteznek, nagyon gyakran képtelenek felfedni az eredeti intenciókat, az események leginkább a maguk útján haladnak, s csak kevés nyomát lehet felfedezni az előre végiggondolt célszerűségnek. Sokszor már az összeesküvés tárgyának meghatározása is problematikus. Ez nem kis részben a megítélés pozíciójától függ. Van, hogy a vádlók részéről a mozgalom egésze összeesküvésnek minősül, míg a résztvevők oldaláról legfeljebb egy széles társadalmi megmozdulás első szakaszában érhetők tetten összeesküvésszerű mozzanatok. Néha éppen az aktuálisan hatalmon lévők hozzák szóba az összeesküvés-teóriát, hogy bagatellizálják vagy nevetségessé tegyék az ellenük irányuló társadalmi mozgalmakat. De az összeesküvések illegális jellegének hangsúlyozása sem magától értetődő igazság.3 Ha valóban így állna a helyzet, egy sor, éppen az államok által szervezett nem nyilvános tevékenység, például a titkosszolgálatok működtetése, a kémkedés és a kémelhárítás is az összeesküvések körébe tartozna, s ezen az alapon nemcsak az úgynevezett „totalitárius” vagy „lator” államok által működtetett titkosszolgálatokra, de a „demokratikus” rendszerek hasonló szervezeteire is ki kellene terjeszteni az összeesküvés vádját. Van is olyan teoretikus, aki így gondolkodik, például Alain Dewerbe, mikor azt állítja, hogy a titkosság és az összeesküvés a titkosszolgálatok elfogadott ideológiájának tekinthető.4 Knight – és vele egyetértésben Boltanski – csak addig merészkednek, hogy nagyon valószínű: olykor a hivatásos titkosszolgálatok, a gyors siker vagy a hatékonyság érdekében, megkerülik a szolgálati utat és önállósítják magukat, s valóban összeesküvők módján cselekszenek. (Majd Dugin teóriája kapcsán látni fogjuk, hogy nem elképzelhetetlen a titkosszolgálatok önállósodott nemzetközi együttműködése sem, amely messze meghaladja az őket foglalkoztató államok eredeti célkitűzéseit.)
Ami az összeesküvések ártó vagy gonosz szándékát illeti, ez sem egyértelmű. Léteznek, illetve léteztek jó szándékú „összeesküvések”. Ide tartoznak a szabadkőművesek és az illuminátusok is, akik a szabadság és a felvilágosodás eszméinek gyorsabb érvényre juttatása érdekében hoztak létre titkos társaságokat. Az akceptálható cél persze nem feltétlenül igazolja az alkalmazott eszközöket, miként – a szabadkőművesek mellett – az illegalitásban szervezkedő orosz szociáldemokraták esetében tapasztathattuk. A nyilvánosság hiánya, az ezoterikus nyelvezet, a bezárkózás még a legjobb szándékkal létrehozott titkos szervezeteket is deformálja, paralizálja az eredeti intenciókat, illetve súlyos személyiségzavarokat idéz elő a tagok sorában. (Az utóbbi mondat már az én álláspontom, Boltanski nem vizsgálja ezt a kérdést. Másutt viszont részletesen tárgyalja a kollektív és az egyéni paranoia, illetve az összeesküvések kapcsolatát. Mindenesetre elég csak Dosztojevszkij Ördögökjére gondolnunk, amelyben egy összeesküvőcsoport tagjainak morális szétesését követhetjük.) Végezetül, ahogy az összeesküvések befolyásolják, illetve új irányba terelik az eseményeket, elmondható, hogy az állam által kivitelezett adminisztratív intézkedések, de sokszor a „normál társadalomtudományok” is hasonló ambíciókat tűznek maguk elé.
Alekszandr Dugin történelemfilozófiájának konspirológiai háttere – egy elmélet a misztikum, a valóság és az őrület határán
Miként Dugin osztrák monográfusa, Alexander Höllwerth joggal állítja, minden összeesküvés-elmélet szükségszerű tartozéka a dualista világfelfogás, amely abszolút ellentétet lát jó és rossz között.5 Valószínűleg Dugin sem tagadná ezt a feltételezést, sőt, a maga meglehetősen extrém konspirológiájában tudatosan él a legváltozatosabb oppozíciós konstrukciókkal. A 2005-ben megjelent Konszpirologija című munkájának bevezetőjében az összeesküvés-elméleteket a posztmodern kor vidám tudományaként aposztrofálja, amelyet a játékosság és az irónia sző át. A sok száz oldalas könyv tanulmányait olvasva egyre nyilvánvalóbb, hogy Dugin nagyon is komolyan hisz az összeesküvés-elméletekben, legalábbis azokban, amelyek alátámasztják manicheus történelemfilozófiáját. A posztmodernektől eltérően az igazi konspirológusok hisznek a maguk fixa ideáiban, s minden valószínűség szerint őszintén mondják, amit éppen mondanak. Duginnak igaza lehet, hogy a múlt század kilencvenes éveitől a tömegmédiában is egyre nagyobb teret nyertek a konspirológiai tematikájú művek, ezek közül is talán a Mátrix és az X-akták a legismertebbek.6 Az utóbbi filmsorozat jelmondata, hogy Az igazság odaát van, pontosan kifejezi az összeesküvés-elméletek lényegét: az államok becsapnak bennünket, például az amerikai kormány az ötvenes évek eleje óta elzárja a nyilvánosság elől a földönkívüliek holttestét. S hogy erre nincs bizonyíték?! Ez a tény megerősíti, mondják az összeesküvés-elméletek hívei, hogy éppen a hiányzó bizonyíték a bizonyíték!
fundamentális anomália
Dugin – demonstrálandó, mennyire komolyan veszi feladatát – így határozza meg könyve célját: „a legelső kísérlet, hogy a konspirológiát mint szociológiai és kulturális jelenséget vizsgálja, tehát mint a posztmodern kor konceptuális szindrómáját.”7 Az első fejezetet olvasva (Az összeesküvés paradigmái – bevezetés a konspirológiába) valóban úgy tűnhet, hogy komoly szociológiai, társadalomtudományi munkát tartunk kezünkben. Dugin néhány pontban összefoglalja az összeesküvés-elméletek modelljeit vagy típusait, ami nem különbözik lényegesen a hasonló tematikájú művek tipologizálási gyakorlatától. Ő így érvel: „Sematikusan azt lehet mondani, hogy az összeesküvés-elméletek kiinduló axiómája szerint létezik valamiféle titkos társaság, amelynek tagjai arra törekednek, hogy uralmuk alá hajtsák a világot és egy tökéletesen új világrendet hozzanak létre, amelyben kulcspozíciókat foglalnak el, és úgyszólván korlátlanul uralkodnak. Emellett az is fontos, hogy a feltételezett új rend nem közömbös, hanem egyenesen szemben áll azzal, amit az adott pillanatban vagy ‘tegnap’ még ‘természetesnek’ tekintettek. Maga a titkos társaság nem egyszerűen rossz emberekből áll, hanem ‘sajátos’ emberekből, nevezetesen a ‘Gonosz zsenijeinek’ különös neméből, akik valamilyen fundamentális anomáliát testesítenek meg, összevetve a ‘normális’ vagy ‘természetes’ emberek típusával.”8 Pontokba szedve mindez konkretizálódik is: 1. Az összeesküvések centrumában emberek állnak. 2. Ezek az emberek valamilyen titkot rejtegetnek. 3. Ezek az emberek alapvető és súlyos defektusban szenvednek. 4. Az ‘összeesküvés’ célja valamilyen ‘alternatív ellenvilág’ létrehozása, amely megfelel az összeesküvők ‘anormális’ természetének. 5. Az ‘összeesküvés’ negatív célja a dolgok ‘természetes’ és ‘normális’ rendjének megsemmisítése, amelyet akadálynak vagy sorompónak tekintenek céljaik megvalósításának útjában. Az első pont, hogy emberek állnak az összeesküvések mögött, egyáltalán nem tautologikus állítás, mondja Dugin. Azért, mert a modernitást megelőző korokban vagy a ciklikus, vagy a teleologikus világszemlélet uralkodott, s az események folyását lényegében nem az emberi cselekedetek határozták meg. Csak a felvilágosodást követően született az a profán elképzelés, hogy az ember causa sui, tehát hogy maga tervezi és valósítja meg tulajdon sorsát. Így az összeesküvés-elméletek a modernitás invenciói, amelyek az ember diabolikus hatalmának feltételezésén alapulnak. Dugin persze visszautasítja a negatív vagy „elleniniciatívát”, s egy alternatív összeesküvés-elmélettel áll elő.
Kiindulásként nagy biztonsággal állítható, hogy ez a teória látszólag visszautasítja az összeesküvés-elméletek általános jellegzetességeit. Tehát azokat a szimplifikáló elméleteket, amelyek az általuk adott értelmezések fényében modellálják a történelmi, társadalmi eseményeket. Ezek az „megszokott elméletek” lemondanak az események összetett és időigényes elemzéséről, a racionálisan mindig vitatható terminológiáról; ehelyett megelégszenek a történések naiv sematizálásával. (Ilyen például A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címmel megjelent „munka” népszerűsége a múlt század kilencvenes éveinek posztszovjet társadalmában, ugyanis a felbomló Szovjetunió kaotikus mindennapjaiban sokak számára hihetően hangzott, hogy a kommunista korszak terrorjáért és a spontán privatizáció miatti általános elszegényedésért is elsősorban a zsidók felelősek.)
Höllwerth joggal írja, hogy Dugin konspirológiája jóval ambiciózusabb. „Ez az összeesküvés-elmélet a geopolitikát és a ‘szakrális geográfiát’ (a tradicionalizmust) is összekapcsolja, s mindezt globális világ-történeti szemléletmóddá szintetizálja.
A globalitás a konspirológia prizmáján megtörve a korábbi marxista-leninista történelem- és társadalomszemlélet pótlékává lényegül, mégpedig úgy, hogy megőrzi a korábbi kapitalizmus/szocializmus világnézet duális jellegét. Dugin ezzel párhuzamosan hasznosítja az összeesküvés-elméletek ‘erotikus’ potenciálját is, amely a dualisztikus magyarázat egyszerűségében, illetve a világtörténelem misztifikáló értelmezésében rejlik.”9 Lemond a társadalomtudományok úgynevezett „logocentrizmusáról” is, hogy ezzel a gesztussal is jelezze: a posztmodern gondolatjavakat tetszése szerint használja (vagy éppen nem használja) fel. Elvben Dugin igényt tart nézetei tudományos megalapozottságára, noha a tudomány fogalmát egészen sajátosan értelmezi. Az általa kidolgozott konspirológia metaszintje kiiktatja a faktológiai kérdéseket, és minden problémát eszmetörténeti, szemiotikai és diskurzus-elemzési keretbe emel.10 Dugin szívesen idézi a hegeli látszat (Schein) és lényeg (Wesen) megkülönböztetését. Szemében a normális történelemtudomány megreked a fenomenális faktológia szintjén, s képtelen, hogy felfedje a lényegi világrend eredőit. (Zárójelben jegyzem meg, hogy nemrégiben megjelent könyvében, a Logosz és Mítosz – a mélység szociológiája11címűben, Dugin azt fejtegeti, hogy nem a logosz felől kell értelmezni a mítoszt, hanem fordítva: a mítoszból kell magyarázni a logoszt. Ez egyébként a tradicionalisták megszokott érvelése, amely egy sor episztemológiai problémát is felvet.)
szimbolikus és rituális
A szakrális vagy tradicionalista konspirológia alaptézisét Dugin így definiálja: „Tradicionalista nézőpontból a történelem egészében és teljességében szakrálisnak tekintendő, amely nem emberi, hanem isteni és angyali eredetű, és nem is emberi a végső célja. A történelem szakrális logikáját a lét metafizikai struktúrája határozza meg, és kizárólag a magasabb rendű isteni providenciának alávetett. Ebben a történelemben az ember szerepe alapvetően szimbolikus és rituális.”12 Eszerint a lét metafizikai struktúrája előre meghatározott, amelyben az ember vagy a jó, vagy a gonosz erők által megírt forgatókönyvet ülteti át a gyakorlatba. Az emberi cselekedetekben legfeljebb ott van különbség, hogy mennyire esnek közel az isteni gondoskodás szándékához, vagy mennyire távolodnak el attól. Az első típusba tartozók azonosak az uralkodó kaszttal, vagyis azokkal, akik aktívan vesznek részt a történelem alakításában – a második csoportba az alávetettek tartoznak. Dugin eszmefuttatása elsősorban a tradicionalista gondolkodás ikonjainak számító René Guénon és Julius Evola munkáinak újraalkotása. René Guénon Világkirály című kis könyvében, kapcsolódva Saint-Yves d’Alveydre tizenkilencedik századi okkultista különös fantáziálásához, feltételez egy Agarttha nevű ősi civilizációt, amely valahol a Himalája alatt húzódott. Saint-Yves úgy fogalmaz, hogy Agarttha a „Himalája bizonyos régióiban található, s olyan szent földről van szó (…), amely független, s olyan népesség lakja, amelynek lélekszáma eléri a húszmilliót.” Szinarchikus szervezettségének köszönhetően ebből a világból „hiányzik minden szégyenletesség, a nem szinarchikus civilizációk összes társadalmi baja, a nyomorúság számtalan válfaja, mint a prostitúció, a részegeskedés, a magas polcon állók kegyetlen individualizmusa, az alacsony sorban lévő emberek felforgató szelleme, s mindenféle természetű gyógyíthatatlan betegség.”13 E világ minden lakója valamiféle ártatlan egyszerűség és tisztaság állapotában élt.
Guénon szerint ebben az ősi világban az egység és a minőség primátusa jelent meg a sokféleség és a mennyiség uralmával szemben. Ezt az őseredeti harmóniát a Világkirály, az Istenember vagy a Nagy Mediátor szimbolizálja, aki összekapcsolja a Földet (az embereket) az Éggel (a szellem világával).14 A Király a világ központja, minden pozitív földi hatalom forrása és tengelye. Vele szemben a világ degradációja áll, amely egyfajta metafizikai szükségszerűség is, mert a hanyatlás ugyan negatívan, de hozzájárul a világ isteni logikájának időbeli kibontakozásához. Ennek a negatív erőnek a Sátán (eredetileg: bukott angyal) a szimbóluma. Metafizikai szóhasználattal a Sátán valamiféle ellen-iniciatíva. A történelem lefolyása voltaképpen e két pólus közötti harc és cirkuláció. Egyik oldalon a Világkirály, másikon az ő parodisztikus változata – az Evangélium Világfejedelemnek nevezi.15 Az iszlám hagyomány egyébként „szent Sátánnak” is mondja ezt a negatív erőt. (Jakob Böhme is Herr Luzifernek nevezte a Sátánt; neki is meg kell adni a kellő tiszteletet.)
Ebből a tradicionalista háttérből nézve Dugin számára világos, hogy az összeesküvések lényege nem emberi invenciókon alapul, hanem beleszőtt a lét struktúrájába. Innen már csak egy lépés, s eljutunk a szakrális geopolitika által meghatározott összeesküvés-elmélet lényegéhez. A modern vagy inkább posztmodern világban két összeesküvő erő küzd egymással: a Világkirály hatalmát visszaállítani szándékozó jó szárazföldi erőközpont, azaz az eurázsiai-eszme letéteményesei és hirdetői, illetve a Sátán negatív hatalmát mozgósító euro-atlanti tengeri hatalmak reprezentánsai: az Egyesült Államok és szövetségesei.
Az „atlantista összeesküvők” „azt adják, ami lényegük”. Dugin szerint a szárazföld és a tenger két egymással ellentétes viszonyban lévő ontológiai elvnek felel meg.
A szárazföldi hatalmakat Behemóttal azonosítja, a tengeri hatalmakat Leviatánnal. A Leviatán jelképezte tengeri hatalmak – Karthágóval kezdődően – az individualista kereskedőszellem, a kozmopolitizmus, az egalitárius szellem, a piratokratikus hatalomgyakorlás (vagyis a kalózok uralma), a gyökértelenség és mérték nélküliség reprezentánsai. Mindez persze nem jelenti, hogy az atlantisták ne használnák fel az összeesküvések megszokott eszközeit, a titkosszolgálatokat, a háborús kémkedést, az okkult szervezeteket, a politikai lobbitevékenységet.
nincs egységes doktrína
Az „angolszász-eszme”, Dugin értelmezésében, amúgy is hajlamos a konspirációra, és semmit sem tart tilosnak, hogy elérje céljait. Mindez azért lehet így, mert az atlantisták eszmevilágának nincs egységes doktrínája, hanem a legváltozatosabb ideológiák keveréke. Höllwerth ezt így foglalja össze: „Az atlantizmus hívei, hangsúlyozza Dugin, egyaránt tartozhatnak a ‘baloldalhoz’ és a ‘jobboldalhoz’. De lehetnek ateisták vagy hívők, patrióták és kozmopoliták stb. Az atlantisták esetében olyan ideológiáról van szó, amely túl van a nemzeti és a vallási különbségeken.”16
Velük szemben állnak az „eurázsiai összeesküvők”. Noha az atlantista eszméhez hasonlóan az eurázsiai összeesküvők „ideológiája” sem egységes, ez is globális erőként létezik, s szinte minden területen az atlantista eszme oppozíciójaként értelmezhető. Ez az Eurázsia-gondolat leginkább a földbe gyökerezettség, a mérték, az arisztokratizmus, a tradicionalizmus, a hierarchikus értékek és a teokratikus rend eszményét fejezi ki. Mert a szárazföld a megtelepedettséget, a konzervativizmust és a szigorú jogi normákat is megtestesíti, amelyek az emberek nagy egyesüléseinek (törzsek, népek, birodalmak) alávetettek. Az eurázsiaiak szellemiségét Behemót jelképezi. Ebből az ellentétből levezethető aztán egyfajta szakrális axiológia, amelynek központi tengelye mentén mindig két világ áll egymással szemben, s közöttük áthatolhatatlan a fal. A Hyperborea-mítosz történetét bemutató könyvében Dugin ezt az ellentétet már a történelem kezdete óta létező valóságnak tekinti.17 Másképpen fogalmazva: Behemót és Leviatán harca dönti el a történelem menetét. Közöttük nem lehet szó kompromisszumról.
