AZ OLAJFA

Az Életfa. A Bódhifa. Az Yggdrasil. És az Égő Bokor… „Populus Alcidae gratissima, vitis Iaccho, formonsae myrtus Veneri, sua laurea Phoebo…”
életforrás
Minden tájon és – mielőtt a világ végleg elvilágiasodott – minden időkben vallásos tisztelet övezte a fákat. Nem csoda. A fa legbensőjét tekintve „numinózus” lény. Nagy, megsűrűsödött életforrás kél a törzsben, szétáramlik az ágakban s eloszlik a lombozó gallyakban, virágokban és gyümölcsökben. Lassú, hallgatag könyörtelenséggel ásnak lefelé a földbe a gyökerek. Szelíden, de ellenállhatatlanul küzd az élet az élettelen kövekkel, s felülkerekedik. Félig rejtőzve a sötétségben, félig kitárulkozva az ég szellőjében, ott áll a fa, fenségesen — mint egy látható istenség. Még ma is megérezzük méltóságát és szépségét — s bizonyos alkalmakkor másságának, idegenségének, ellenségességének félelmetességét. A fák tömegesen inkább ijesztőek lehetnek. Ördögök vannak az északi fenyőóriásokban s a zsongó egyenlítői dzsungelekben. Ha az ember egyedül van az erdőben, olykor a csend tudatára ébred — a fák sűrű, megalvadt, lélegző csendjére; idegen jelenlétek roppant összetorlódásának kellős közepén ráeszmél magányosságára. Herne, a Vadász, mégiscsak valamicskével több, mint egy windsori vadőr kísérlete. Valószínűleg Jupiter Cernunnus utóda volt, a krétai Zeusz egyenes ági leszármazottja; erdőisten, aki megjelenésében olykor ijesztő, sőt rosszindulatú:

S ott fát kiszárít, barmot elvarázsol,
Tejet vérré változtat, s láncait
Iszonytatóan, szörnyen csörgeti:

Még egy királyi erdőben is, csupán húsz mérföldnyire Londontól, rémületet kelthetnek a sűrűn álló fák. Magányosan vagy kis csoportokban azonban jóindulatúan numinózusak. Az erdő idegensége olyannyira meggyöngülhet a parkban vagy a gyümölcsösben, hogy teljesen megváltoztatja érzelmi jellegét, és nyomasztóan baljósból élvezetessé változik. Megszelídítve és elszigetelten a nem-emberi életnek ezek a szökellő forrásai csak felfrissülést hoznak a világ poros forgatagától elfonnyadt telkeknek. A költészet telve ligetekkel és csalitosokkal. Miltonra gondolunk, amint Edenben tájkertet gondoz, vagy Pope-ra Twickenhamban. Eszünkbe jut Coleridge szikomorfája és Marvell zöldje egy zöld-ellenző képében. Chaucer annyira szerette a fákat, hogy egész lajstromot állított össze belőlük:

S, Uramra! jól tettem, örvendezem,
Hisz mindenfelől, ameddig szem ellát,
Dúslombú fák üdesége zöldell át,
Ahány, annyi árnyalata a zöldnek,
S akár a smaragd, gyönyöre a szemnek.
Tölgyfa és szívós kőris ácsolatnak,
Oszlopnak s koporsónak is kemény szil,
Puszpáng sípnak, magyal korbácsfonatnak,
Fenyő árbocnak, ciprus gyász jeléül,
Nyílnak a nyár, a nyír szerszám nyelének,
Olajág — békéhez, mámorhoz szőlő,
Pálma hőshöz, babér istenhez illő.

Mindegyiket szeretem, de különösen az olajfát. Mindenekelőtt azért, amit jelképez: a békét leveleivel s az örömet aranyos olajágával. Igaz, az olajág eredetileg a római hódítók fejét övezte ünneplésükkor: a béke, amit hirdetett, a győzelem békéje volt, olyan béke, ami gyakorta csupán a kimerültség vagy a teljes megsemmisülés nyugalma. De Róma és szokásai elmúltak, s mi csupán arra emlékezünk, hogy az olajfa a békét jelentette, a körülményekre már nem:

Az általános béke már közel van:
Csak győzzek most, s kihajt az olajág a
Világ három sarkán.

Messze vagyunk már a császártól, aki győzelmi menetben lovagolt végig Róma utcáin.
az örömmel társították
Az olajfa levelét úgy társítjuk a békével, mint a hetes számot a jószerencsével vagy a zöld színt a reménnyel. Önkényes, és hogy úgy mondjam, metafizikai társítás ez. Éppen ezért maradt fenn a nép képzeletében mindmáig. Még olyan tájakon is, ahol nem nő olajfa, megértik, mit jelent az ,,olajág”, s fölismerik egy politikai újságrajzon is hegyes leveleit. Az olajfa olajának társítása az örömmel viszont megalapozott. Úgy tartották ez az olaj, külsőleg alkalmazva, gyógyító hatású. Régen mindazok, akik hozzájutottak, ünnepi alkalmakra beolajozták magukat. A fénylő és olajozott arcról azt mondták, szép; de a jómódnak is ez volt a jele. A régi mediterrán népek az olajat az örömmel társították. A mi szokásaink mások, mint a rómaiké, a görögöké és a zsidóké. Ami nekik természetes volt, az ma jószerivel alig elképzelhető. A magatartási minták változnak, s a hozzájuk társuló eszmék, épp a létező minták jóvoltából, a történelem bizonyos pontján eltűnnek, mert az a bizonyos minta nincs többé. De az eszmék önkényes társítása, valamilyen elv jóvoltából vagy épp az elv híján, együtt maradnak a változó körülmények között is, mert nincsenek összekötve közhasznú viselkedési mintákkal. Az embernek többé-kevésbé régésztudósnak kell lennie, hogy felidézze a régi és egykor teljesen racionális eszmetársítást az olajfa és az öröm közt; viszont az ugyanolyan régi, de meglehetősen irracionális és önkényes eszmetársítás az olajfa levele és a béke között épségben érte meg a gépkorszakot.

Meglepő, jut eszembe gyakorta, hogy protestáns bibliafordítóink milyen kevéssé ügyeltek az olajra, amely pedig fontos szerepet játszott a régi zsidók mindennapi életében. Mindaz, ami zsíros volt, a zsidók számára mély vallási, társadalmi és érzéki jelentést kapott. Olajjal kenték fel a királyokat, a papokat és a széni építményeket. Ünnepnapokon a férfiak orcái és orrcimpái ugyancsak fénylettek az olajtól; a fénytelen arc a gyász jelének minősült. Azután ott voltak az állati zsiradékok A zsíros étek mindig különlegesen jól fogadott áldozatnak számított. Ellentétben a mai kor gyermekével, Jehova a zsíros ürühúsban lelte kedvét, s áldozói osztották ízlését. „Egyétek azt, ami jó — tanácsolja Ézsaiás —, és gyönyörködjék lelketek az ő kövérségében.” S a gazdag bűnösöknek, „akik többet bírnak, mint amennyit szívük kívánhat”, s aminek épp az a bizonyossága, hogy „szemük kidülled a kövérségtől”. Az ótestamentum világában a zsírosság ritka s ennek megfelelően sokra becsült volt. Az ehető zsiradék legfőbb forrása, a sertés, tilalmas Izrael népének. Vaj és háj akkor van, ha elegendő a fű a teheneknek, hogy kövérre hízzanak. Palesztina legelői azonban soványak, kurtán növők és bizonytalanok. A tehenek nem képesek elég tejet adni, az ökrök viszont túlságosan értékes igavonók, hogy faggyújukért tenyésszék. Csupán a birka és az olajfa maradt tehát, mint a fiziológiailag szükséges és értékes zsírféleség szolgáltatója, amelyben a zsidó lélek olyan élvezetet talál. S hogy milyen heves volt ez az élvezet, arra bizonyosság a leírás, amelyet a Zsoltáros ád az Istenhez szólva: „Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél, az én ajkaim hadd dicsérjenek téged… Mintha zsírral és kövérséggel telnék meg lelkem, mikor víg ajakkal dicsérhet téged az én szájam!” A dán szalonna és a margarinhegyek korában, a mi korunkban, sosem fordulhat elő, hogy egy hitbuzgalmi író misztikus elragadtatását egy Savoy-beli jó zabáláshoz hasonlítsa. Ha mégis érzéki tapasztalat kifejezésével akarná azt leírni, valószínűleg szexuális hasonlatokhoz folyamodna. Kiadós étkezések manapság túlságosan közönségesek ahhoz, semhogy felejthetetlen traktáknak minősüljenek.

A „béke olajága” tehát jelkép, s nekem azért kedves, amit jelképez. De szeretem önmagáért is, esztétikai mivoltában s kapcsolatában a mediterrán tájjal, hiszen oly szépen illeszkedik bele.
korcsok vagyunk
Az angolok olyan germánok, akik kicsit „elmentek latinnak”. Hódító Vilmos és az Anjou-k számára mi alighanem csak a teutonok egyik nemzete voltunk, s valamilyen érdektelen holland vagy dán tájszólást beszéltünk. A normannok adták nekünk az angol nyelvet, vagyis a franciának és a szásznak ezt a gyönyörűen elegyített keverékét, s az angol nyelv öntötte formába az angol észjárást. A latin segítségével kijutni a germánból: ez a mi pedigrénk. Lényegében korcsok vagyunk: ez minden sajátosságunk. Korcsnak lenni: ez a küldetésünk. S ha ennek a küldetésünknek kellőképpen eleget akarunk tenni, nem kell sajnálnunk a fáradságot korcs mivoltunk művelésében. Szász és kelta természetünk elvárja, hogy újra meg újra egyesüljünk a latin szellemmel. Az angolok legnagyobbrészt tudatában vannak ennek az igazságnak s eszerint is cselekszenek. Chaucer idejétől csaknem minden írónk csalhatatlan ösztönnel, mint a délnek forduló fecskék, indult Göröghon és Róma ábrándképei felé, Frankhon és Itália élő valósága felé. Azokban a ritka esetekben, amikor irányt tévesztve kelet vagy észak felé fordultak, az eredmény siralmas lett. Itt vannak Carlyle munkái, hogy elrettentő figyelmeztetésként idézzék emlékezetünkbe: mi történik, ha az angolok elfeledkeznek korcs mivoltuk szabta kötelességükről, és a vérrokonság határain belül kurválkodnak germán istenekkel.

Az olajfa a latinitás emblémája, s költöző ösztönünk szüntelenül feléje hajt. Akár a béke, akár az öröm jegyében, mindenképpen aszerint, ami bennünket angolokként megkülönböztet a teutonoktól. A mediterrán hatások nélkül Chaucer és Shakespeare sosem lehettek volna azokká, amik – legeredetibb költőink Frankhontól és Itáliától, Rómától és Göröghontól tanultak. Az olajfa, hogy úgy mondjam, a tölgy kiegészítője: s a fényes, éles vonalú tájak, amelyekben az olajfa kirajzolódik, szükségszerű kiegészítői az angol színtér fátyolos és bizonytalan kedvességének. A ragyogó égbolt alatt az olajfák úgy fejtik ki esztétikai tételüket, hogy mellőzik a köd, a változékony megvilágítás, a légköri távlat módosításait, amik viszont az angol tájnak adják meg finom és melankolikus szépségét. Amaz tökéletes szépség a maga módján, de mint minden jóból, ebből is megárt a sok. A Brit Alkotmány a legcsodálatosabb találmányok egyike, mégis hasznos, ha alkalomadtán visszamegyünk a rögzített alapelvekhez és a szillogisztikus érvelés szilárd körvonalaihoz.
vérlázítóan nőstényi
A világossághoz és a definícióhoz egyfajta fizikai karcsúság eszméje társul. Az angliai nagy lombhullató fák nyáron az elhízottság benyomását keltik. A skandináv mitológiában Embla, a szilfa volt az első asszony. Akik hosszú időt éltek öreg szilfák alatt — és gyermekkorom jó részét súlyos árnyékukban töltöttem —, igazat fognak adni nekem: a skandinávok éles elméjű nép. Valóban van valami vérlázítóan nőstényi ezekben a hatalmas fákban, amelyek duzzadó lombtömegükkel a London körüli megyék mezei fölött kotlanak. Télen csak óriási csontvázak; kora tavasszal áttetsző smaragd felhőként imbolyognak a légtérben; hanem aztán júniusban borzasztó középkorrá ülepednek.

Ezekkel összehasonlítva az olajfa olyan, mint a tréningező atléta. Könnyedén áll a földön, s lombozata sosem teljesen átlátszatlan. Vékony, zöldes és ezüst levelei közt mindig van levegő, s a villanó fény árnyai a sűrűjében. Nyár végén a mi északi fáink lombozata a folttalan zöld nagy, sötét csomója. Az olajfában a csomó mindig föloldódik.
Anglia hatványozva
Az egyenlítői táj — ahogyan az utazó nem kis meglepődéssel fölfedezi — furcsamód hasonlít Dél-Anglia legbujább tájaira. Ugyanazokat a sűrű erdőket találja ott, s ahol az ember megrendszabályozza, ugyanazokat a parkszerű, fűszeresen lombozó tájakat. Az egészet ugyanaz a felhős égbolt világítja meg, fények és homályok váltakozásával, és pontosan ugyanazok a forró záporok nedvesítik földjét, amelyek kevésbé tikkasztóvá teszik a júliusi napok fülledtségét a Temze völgyében vagy Devonshire-ben. Az egyenlítő nem más, mint Anglia nyáron, de hatványozva. Falmouth a köbön annyi, mint Szingapúr. Az egyenlítői és a mérsékelt égöv között húzódik a száraz övezet; még Provence is félig sivatag. Az egyenlítő nyirkos, a trópusok és a szubtrópusok túlnyomórészt szárazak. A Szahara és Arábia, India és Belső-Ázsia, valamint Észak-Amerika kopár földjei a homok és a csupasz sziklák soraként övezik az egész glóbust. A mediterrán vidék voltaképpen ennek a sivatagos övnek a szegélye — s fája az olajfa: fája annak a napsütötte, fényes régiónak, amely elválasztja az egyenlítő nyirkosságát az Észak nedvességétől. Jelképe egyfajta klasszicizmusnak, amely két romantika közé ékelődik.

„No és hová — kérdezte sir George Beaumont Constable-tól —, hová fogja ültetni barna fáját?” A válasz nyugtalanító volt: különc barátunk sehol sem tudta elültetni. Constable tájképein nincsenek barna fák. Több mint egy évszázad hagyományait megtörve, arcátlanul azon makacskodott, hogy fáit fénylő zöldre fesse. Sir George, aki úgy nőtt fel, hogy az angol tájképet csak az égetett sziéna és az okker határain belül tudta elképzelni, zavarba jött. Így volt Chantrey is, az ő Constable stílus-kritikája egészen gyakorlati formát öltött. Amikor a „Hadleigh Kastély” beérkezett az Akadémiára, elővett egy bitumenes köcsögöt, és az egész előteret végigmázolta sűrű barnával; Constable órákat töltött azzal, hogy végtelen türelemmel lekapirgálja képéről. Fénylő zöld fát festeni, s főként sikeres képet alkotni belőle, nem közrendű tehetséget igényel. A természet zavarba ejtően pompás és változatos; csak a legnagyobb koloristák tudják, hogyan kell bánni ilyen ragyogó bőséggel. Erejükben nem bízva, az óvatosabbak inkább egy másik, egyszerűbb kulccsal adják vissza a valóságot. Például a barnával. A tizennyolcadik századi festők Angliája idült ősziességben szenved.
a festő tája
Az olajfa az év minden szakában azt a józan semlegességet mutatja, ami Észak lombhullató fáin csupán ősszel és télen tűnik fel. „Hová fogja ültetni szürke fáját?” Ha Provence-ban vagy épp Toscanában fest ön, teheti bárhová. A táj minden évszakban tele van szürke fákkal. Az olajfa lényegében a festő tája. Nincs szüksége, hogy áttegyék másik kulcsba, visszaadható tökéletesen azokban a pigment viszonylatokban, amelyek olyan régiek, mint maga a festés művészete.

A mediterrán táj tágas térségeit a Természet tervezte és kivitelezte a föld színeiben. Szürke fád és háttere, pucér csontozatú dombokból, vörösbarna földből és a majdnem fekete ciprusokból és píneákból, a legaszketikusabb paletta hatókörén belül marad. Derain vissza tudta adni Provence-ot féltucat festéktubussal. Milyen tanulságos összevetni olajfáit Renoir olajfáival! Fehér, fekete, terra verde — Derain tökéletesen adja vissza a szürke fát. Csakhogy nem ez az egyedüli tökéletesség! Renoir szenvedélyesen szerette a fényes, vidám színeket. Ehhez a szenvedélyhez járult különleges virtuozitása a kombinálásban. Természetéhez nem illett, hogy beérje egy fehér, fekete és föld-zöld olajfával. Az ő szürke fáinak kadmium-zöld árnyékai vannak, s ha a nap felé néznek, parázsló rózsaszín önti el őket. Nos, soha olajfa nem mutatta nyomát melegebb színnek, mint a hervadó levelek és a nyári por bágyadt okkere. De ezek a rózsaszín fák, amelyek Renoir cagnes-i képein felidézik kései, legrózsaszínebb korszakának buja leányait, valamiképpen, mintegy rebbenésszerűen, hasonlítanak a hideg szürke olajfákhoz, amelyeket nyilvánvalóan hamisan ábrázolnak. S ahogyan visszaadja ezeket, bármennyire különbözik is Derainétől, mégis ugyanolyan teljes és meggyőző.
régi fák
Ha én tudnék festeni, s volna időm is hozzá, néhány esztendeig kizárólag olajfák festésének szentelném magam. A változatoknak micsoda gazdagsága egyetlen témában! Például Pietrasanta fölött, ahol az Apuanai-Alpok első lejtői emelkednek lépcsőzetesen, a síkságról indulva teraszok sora épült egymás fölé, lépcső lépcső után, türelmes földművesek nemzedékei révén. Ennek a hatalmas lépcsőnek a fokait habarcs nélkül rakott mészkőfalak tartják, lapjaikat fű borítja. És minden teraszon nőnek az olajfák. Ezek régi fák; törzseik csomósak, ágaik furcsán görbülnek. Kies, keskeny leveleik közt látni az égboltot; alattuk a gyér, lággyá szűrt fényben juhok legelnek. A távolban, szemmagasságban látszik a tenger. Önmagában is festmény vagy képsorozat.

De olajfák nőnek a síkságon is, a domboldalakon is. A Sevilla és Cordoba közt hullámzó tájat csaknem végigkíséri egy olajfa-erdő. Erdős táj. Máshol ritkásabban ültettek. Azt hiszem, például a Maures lábánál lévő síkságon, Provence-ban. Tavasszal Toulontól Fréjusig a felszántott út menti földek Pozzuoli vörösében pompáznak. Fölöttük csüggenek az olajfák, szürkén, lágy fekete árnyakkal, s a legfelső leveleik fehéren csillognak az égen; az olajfák között virágzó barackfák – kagyló-rózsaszínben égő bokrok lángjai erőszakos és kibékíthetetlen ellentétben a vöröslő földdel. Nagy feladat még a legjobban felkészült festőnek is.
valami holdsugárzás
Renoir napfényben látott kivillanni egy buzérvörös foltot a szürke lombozatból. A felhős ég alatt, amikor lóg az eső lába, az olajfák ugyanúgy csillognak, de egészen más erővel. Ilyenkor nincs bennük melegség; a levelek fehéren fénylenek, mintha belülről valami holdsugárzás világítana. Az árnyékok lágy feketéje a legsötétebb éjszakáig mélyül. Minden egyes fában egyszerre van holdfény és sötétség. A közelgő viharfelhők alatt az olajfák megint másfélék; még feltűnőbbek lesznek a tájban, még jelentősebbek. De miben? Mit jelentenek? Ha ilyen kérdést teszünk fel, a természet makacsul megtagadja a világos választ. A titokzatos, holdas fák láttán, amelyek egyszerre oly sötétek és oly ragyogóak a fellegek mellett, úgy kérdezünk, mint Zakariás kérdezte az angyalt: „Mi ez a két olajfa a gyertyatartó jobb és bal oldalán?… Micsoda az olajfának az a két ága, amelyek a két arany cső mellett vannak és öntik magukból az aranyat? És szóla nékem, mondván: Hát nem tudod-é, mik ezek? És mondám: Nem, Uram! És mondá nékem: Ezek ketten az olajjal fölkenettek, akik az egész föld Ura mellett állnak.” És ez, úgy képzelem, éppen olyan világos és érthető válasz, amilyet Wordsworth-höz illő kérdezősködésünk érdemel.

Provence a festők paradicsoma, a fája, az olajfa, a festő tulajdon fája. De vannak változásra utaló aggasztó jelek. Az utolsó néhány esztendőben rendületlenül folyt az olajfakertek pusztítása. Nagyszerű öreg fákat vágtak ki, fájukat tüzelőnek adták el, s a földet, amelyen nőttek, szőlővel telepítették be. Lehetséges, hogy ötven év múltán az olajfa csaknem teljesen eltűnik majd a dél-francia földről, s Provence egészen más arcot ölt. Lehetséges, ismétlem, de nem bizonyos. Manapság semmi sem bizonyos, kivéve a változást. Még a földművelés magasztos állandóságát is megrengette a technológiai fejlődés. Harminc évvel ezelőtt például a Rhone völgyének farmerjei a selyemhernyókon gazdagodtak meg. Akkor föltalálták a műselymet. A hernyók megpróbáltak versenyre kelni a gépekkel, és alulmaradtak. A nőstényforma most fapéppé őrölt, s Lyon és Avignon közt az eperfákat és kísérő hernyóikat egy szálig kiirtották. Legutóbb szőlőket telepítettek. De Észak-Afrikában is szőlőket telepítettek. Egyetlen bő termésű év, s az olcsó borból negyedlitert adtak egy pennyért. Ekkor újra irtottak, ezúttal a szőlőket, s ma a Rhone völgyében a boldogulás az őszibarackfákon múlik. Néhány éven belül, semmi kétség, a németek megcsinálják a szintetikus őszibarackot fűrészporból vagy kőszénkátrányból. S akkor?…

 

Az olajfa ellensége a földimogyoró. Az Arachis hypogaea a forró égöv alatt mindenütt úgy nő, mint a dudva, s magvának ötven százaléka tiszta olaj. Az olajfa lassan növekszik, termésében szeszélyes, sok metszést igényel, és gyümölcsét kézzel kell szedni. A földimogyoró olaja feleannyiba kerül, mint az olajfa olaja. Az olaszok, akik szeretnék megőrizni olajfáikat, csaknem teljesen megtiltották a földimogyoró olajának használatát. A másik oldalon a franciák a legnagyobb földimogyoró importőrök egész Európában. Az általuk készített olaj nagy részét újra exportálják: de még mindig elég marad ahhoz Franciaországban, hogy Provence olajfáit pusztulással fenyegesse. Vajon az eperfák sorsára jutnak majd? Vagy jön majd valami új találmány kellő időben, hogy moratóriumot hozzon nekik? Úgy tudni, az olajfa olaja, megfelelő kezeléssel, kitűnő kenőanyag, amely magas hőmérsékleten is működik. Harminc esztendő múltán az ásványi eredetű kenőanyagok majd fogynak. S akkor a ricinus-ültetvényekkel együtt az olajfák ismét diadalmasan vehetik birtokukba jogaikat. Talán nem. A provence-i táj jövője a kémikusok kezében van. Hatalmukban áll, hogy mai állapotukban őrizzék, vagy megfosszák minden megbecsüléstől.
hanyatlás és összeomlás
Nem az első eset lesz a történelemben, ha Provence tája arcot vált. Az a Provence, amit ma ismerünk — teraszos szőlőkertek és olajfakertek váltakozva fenyőkkel, valamint a mészkő-sivatagok és tüskés bokrok, amiket ott garriguáknak hívnak —, egyáltalán nem hasonlít a római kor és a középkor Provence-ára. Akkoriban ez hatalmas erdők vadona volt. A dombokat magyalfák és aleppói fenyők pompás sarjerdői borították. A máig is élő Dom-erdő láttán elképzelhetjük, milyenek is voltak a mérsékelt égöv erdeinek legutolsó déli állomásai. Manapság ezek a garriguák, a hosszú elkorcsosulás végtermékei, foglalták el helyüket. Provence növényzetének története a hanyatlás és összeomlás, ami éppen a magyalfákkal kezdődik és a garriguákkal ér véget.

A romlás folyamata a szokásos volt. A fákat tűzifának vagy hajóépítéshez vágták ki. (A hajóhad arzenálja Toulonban mérföldszám emésztette az erdőket.) Az üvegipar is megtette a magáét, a síkságoktól a hegyekig végighordozva jóvátehetetlen pusztítását. Közben a farmerek és a pásztorok is serénykedtek: vágták az erdőket több földet keresve ekéiknek, s égették, újabb legelőt remélve állataiknak. A fiatal fák újra kisarjadtak, de csak azért, hogy a juhok és a kecskék lelegeljék. Végezetül feladták a harcot, s az erdők helyén utoljára letarolt pusztaság maradt. Az elfajzás hosszú folyamata a garriguában végződik. És még ez a letarolt pusztaság sem a vég. Az igazi garrigua mögött, csipkerózsa-bokrával, rekettyéjével, tüskés törpetölgyével ott van a hamis garriguák sora, amely a vegetáció tekintetében rosszabb, mint az igazi. Szándékosan vagy véletlenül valaki meggyújtja a bozótot. A következő tavaszra az új hajtások tövéig lelegeltek. Egy durva fűfélének — baouco a neve provanszál nyelven — sikerül csak kibújnia.
mérges aszfodélosz
A pásztor örül: legelhetnek állatai, amire nem volt módjuk a garriguán. Hanem a juhok és a kecskék nagybélűek. Az új legelőt hamar felélik. A baouco gyökerestül kiszaggatva eltűnik, s átadja helyét a vad kék bogáncsnak és a mérges aszfodélosznak. Az aszfodélosszal teljesedik be a folyamat. Az elfajzás nem folytatódik. Az aszfodélosz juhálló, sőt, hála mélyen ülő gumóinak, tűzálló. És nagyon kevés más növényt tűr meg maga mellett. Ha a garriguát elég sokáig megóvják a tűztől és az állatoktól, lassacskán ismét erdővé építi magát. Az aszfodélosz-sivatag azonban makacsul megmarad sivatagnak.

Mostanában tettek néhány erőfeszítést, hogy Provence letarolt pusztaságait újra erdősítsék. Nehéz feladat ez a cigarettázó turisták korában, s a gyakori tűzesetek bizony csüggesztőek. S igencsak kételkedhetünk a vállalkozás végső sikerében A vegyészek nélkülözhetik az olajfákat, s akkor Provence arculata máris megváltozik. Az olajfák voltaképpeni alapja a dombok vékony bevonatú mészköve — rózsaszín, fehér és halványkék messziről, amilyen Cézanne képén a Sainte Victoire-hegy. Ha újra erdősítik ezeket a dombokat, csaknem feketék lesznek a magyaltól és a fenyőtől. Ha a sivatag visszatér az életbe, a festők paradicsomának fele odavész. Az olajfák kivágásával pedig utánamegy a másik fele.

(1936)

MIKLÓS PÁL fordítása

Jegyzetek

Bódhifa: a fa, amely alatt ülve Buddha elérte a megvilágosodást. A hagyomány szerint vadfügefa volt.

Yggdrasil: a germán mitológiában, az Eddákban a világfa; koronáján fellegek fészkelnek, törzse alatt lakik a három sorsistennő, gyökerei közt van a bölcsesség kútja.

Égő Bokor: az égő csipkebokor, Mózes, II. 3.

Populus Alcidae… „Alcídésnek a nyárfa (amiből ti. A., azaz Herkules furkósbotja készült), a tetszi Venusnak a mirtusz, szőlő lombja Iacchusnak (Bacchusnak), Phoebusnak (Appolónak) a repkény” — amivé Daphnét elvarázsolta, büntetésül, mert elutasította szerelmét. Az idézet: Vergilius, VII. ekloga, 61—62. sor, Lakatos István fordítása.

numinózus: isteni kegyet árasztó (vö.: numen adest)

Herne, a Vadász: Shakespeare: A windsori víg nők, IV. 4. Devecseri Gábor fordítása.

Az általános béke… Shakespeare: Antonius és Kleopátra, IV. 6. Vas István fordítása.

terra verde: zöld föld — festékfajta

aszfodélosz: vadliliomféle, a „mezők lilioma”; nálunk nem mérges változata genyőte (Asphodelus albus) néven ismert (azaz: alig ismert) képét l. a Liget 1990/1. számában.

kép | flickr.com