KÖRNYEZETI ETIKA EGY URBANIZÁLT VILÁGBAN

Az emberek a természetes világ átformálására használták a technológiát. Sok más állat is átalakítja fizikai környezetét, hogy élhessen benne — például a méhek, hangyák, hódok vagy a korallok. De mi vagyunk az egyetlen, a Föld minden szegletében élni és gyarapodni képes faj, sőt még az űrbe is elmerészkedünk. Bármilyen etikát alkalmazunk, annak lehetővé kell tennie, hogy egy technológiailag átformált világban is élhessünk. Sajnos, a környezeti etika elsősorban az állatok, növények, veszélyeztetett fajok, a vadon és a tradicionális kultúrák helyzetével foglalkozik, és nem az iparosodott, urbanizált társadalom legtöbbünket érintő problémáival.
más megközelítésre van szükség
Szinte minden környezettel foglalkozó filozófus elfogadja, hogy az etika különféle „konvencionális” megközelítései (utilitariánus, jogok, erény, szerződés stb.) nem alkalmasak számos kérdés kezelésére, beleértve a nem emberi lényeket és a természeti rendszereket, és ezért az etika valamilyen más megközelítésére van szükség. Jellemző, hogy a környezeti etika axiologikus — az értékből következtet a kötelességre —, és nem antropocentrikus — hangsúlyozza, hogy vannak az emberi haszontól függetlenül értékes dolgok.

Azt várhatjuk, hogy a környezeti etika két dolgot tesz: először is elméleti modellt nyújt az emberek és a természet többi része közti kapcsolathoz. Közhelyszámba megy a megfigyelés, hogy a nyugati filozófia és vallás szerint az emberek nem a természet részei. Az Egyesült Államok 1964-ben hozott Vadon Törvénye például a következőképpen határozza meg a vadon szót: „A vadon, ellentétben az ember és tárgyai dominálta tájjal, olyan terület, ahol a föld és az élőközösség az embertől érintetlen; az ember ott csak látogató és hamar odébbáll.” Amint azt Callicott kimutatta, a konvencionális kép a vadonról rendkívül etnocentrikus: az Észak-Amerikába érkező korai európai bevándorlók „valójában ember alkotta tájat találtak, de azt hitték, hogy vadon, mert nem hasonlított a maguk mögött hagyott vidékekre.”

Érdekes, hogy ennek ellenére az új-zélandi 1991-es Erőforrás Kezelési Törvény a „környezet” szóba tág értelemben belefoglalja az embereket, értékeiket és épített környezetüket: „A környezethez tartoznak — (a) az ökoszisztémák és alkotórészeik, vagyis az egyes emberek és a közösségek; (b) minden természeti és fizikai erőforrás; (c) a kényelem nyújtotta értékek; (d) az (a) és a (c) pontban említetteket befolyásoló társadalmi, gazdasági és kulturális körülmények.”

Másodszor, azt várjuk a környezeti etikától, hogy legalább vázlatosan tudtunkra adja, hogyan kell cselekednünk: például milyen rendszereket kellene bevezetnünk a környezeti döntéshozatalba, milyen világot hagynunk az utódainkra, milyen értékeket megőriznünk és hogyan őrizhetnénk meg ezeket.

Az etikai humanizmust, ahogy Callicott nevezi, évtizedek óta támadják, és a kritikák olykor felidézik a korai, környezettel foglalkozó írók, például Ruskin, Thoreau és Muir embergyűlöletét. Az állatok felszabadításáért küzdők azt kívánják, hogy ne részesítsük előnyben az embereket az állatok és a természet többi részével szemben. Ez a tétel a legtöbb ember számára egyszerűen elfogadhatatlan. Több kritikus az environmentalizmust elitizmussal vádolja és a meggazdagodás után fellépő jelenségnek tekinti: „Csak a jómódú zöldövezetekben felnevelkedettek lázadhatnak a túlfogyasztás és az anyagiasság ellen.”

A környezeti etikának a 21. század és az utána következő időszak problémáival kell foglalkoznia világunkban, ahol kevés a vadon, sok milliárd ember él városokban és egyre többen nagyvárosokban, rohanó technológiai változások közepette. Ha csak radikálisan új etikát követelünk, még nem változtatjuk meg a helyzetet, és ha arra szólítjuk fel az embereket, hogy mondjanak le a modern technológiáról és térjenek vissza az egyszerűbb életmódhoz, süket fülekre találunk.

Bármint vélekednek is az állatok felszabadításáért küzdők, mi, emberek nem csupán egy faj vagyunk a többi 10, 20 vagy 100 millió között. Ahogy azt a skót ökológiai tervező és tájépítész, Ian McHarg megfogalmazta: „Az ember egyedülállóan tudatos lény, aki képes befogadni és kifejezni. Neki kell a bioszféra pásztorává válnia. Hogy az lehessen, a természettel együtt kell terveznie.” Aldo Leopoldhoz hasonlóan McHarg is az ökológiából indul ki: „A természetet egymásra ható folyamatok összességének tekinthetjük, amely reagál a törvényekre és értékrendszert alkot, az emberi felhasználásnak belső lehetőségeket és korlátokat nvújtva.” McHarg azonban felismeri, hogy az urbanizált világ elkerülhetetlen és ezért megpróbál etikai alapot biztosítani megtervezésére. Véleményem szerint ebben az értelemben Leopold nézete az emberről és a természetben elfoglalt helyéről tulajdonképpen lényegtelen.

*

A városokban élő népesség száma és aránya exponenciálisan nőtt az elmúlt két évtizedben. (800-ban körülbelül a népesség két százaléka élt az ötvenegynéhány, 100 000-nél több lakosú városban, 1950-ben 29 százalék, míg 2000-re várhatóan 50 százalék. 1940-ben csak 1 százalék élt egymillió vagy több lakosú városokban, csak Londonban és New Yorkban élt ötmilliónál több ember. 1980-ra tíz emberből egy élt egymilliónál több lakosú városban és 1990-ben harminc városban élt ötmilliónál több ember.)
új ökoszisztémák
Néhányan az emberi fejlődés tetőpontjának tekintik a várost. McHarg szerint „minden iparosodás előtti városiasodás… azon a feltevésen alapult, hogy a társadalmi és fizikai környezet összefonódása leginkább a városban érhető el.” Marcus és Detwyler pedig így ír: „Az ember természetre gyakorolt hatása leginkább a városokban mutatkozik meg, mert itt változtatta meg legnagyobb mértékben a föld, a levegő, az organizmusok és a víz minőségét. A város testesíti meg azt az emberi képességet, hogy természetes környezetében változásokat tud bevezetni és ellenőrzése alatt tartani. A városiasodás során az ember új ökoszisztémákat teremtett, és ezekben az önmaga, a munkái és a környezet közti kölcsönhatás összetett. Ez az összetettség — és a megértése iránti igény — a városokkal együtt nő a modern világban.”

Az amerikai hagyomány sok befolyásos gondolkodója gyűlölte a városokat. Thomas Jefferson, a gazdálkodó családi értékek romantikusa például úgy hitte, „a nagyvárosi tömegek éppen annyira segítik elő a tiszta kormányzást, mint a sebek az emberi test erőnlétét”, és Thomas Rush-hoz írt levelében így ír: „Véleményem szerint a nagyvárosok roppant károsak az erkölcsökre, az egészségre és az emberi jogokra.” Frank Lloyd Wright, az ünnepelt építész „egész életében csúnyának, embertelennek és személytelennek látta a várost. Sokszor hasonlította a városokat rosszindulatú daganatokhoz, és úgy gondolta, az építész felelőssége, hogy kivágjon minden városi romlottságot… és aztán visszaillessze és újjáalkossa a rákos túlburjánzással mérgezett szöveteket.”

Ez a vélemény különösen az amerikai hagyományban szembeötlő — egyértelmű példa Emerson, Frost, Faulkner, Hemingway, Muir és Thoreau. Természetesen nemcsak az amerikaiaknál található meg, hiszen olyan különböző emberek, mint Theokritosz, Vergilius, Duns Scotus, John Scotus Erigena, Assisi Szent Ferenc, Goethe, Wordsworth, Ruskin és Gerald Manley Hopkins is megénekelte a pásztori idillt.

A világ legtöbb városában tett látogatás csak megerősítené a városellenes írókat meggyőződésükben: ezek nem a gondtalan emberi életet elősegítő közösségek. A Környezeti és Fejlődési Világbizottság jelentése szerint „A legtöbb fejlődő országbeli városban kevés az olcsó lakóhely… Bármilyen formát ölt, az alacsony jövedelműek szállására általában három tulajdonság jellemző. Először is nem megfelelő vagy egyáltalán nincs infrastruktúrája, illetve szolgáltatása — beleértve a vízvezetéket, szennyvízcsatornát vagy az emberi hulladék eltávolításának más higiénikus módját. Másodszor az emberek zsúfolt, kényelmetlen körülmények között élnek, a fertőző betegségek könnyen terjednek, különösen ha az elégtelen táplálkozás csökkenti az ellenállást. Harmadszor a szegény emberek általában emberi lakóhelynek alkalmatlan területekre építenek: árterületekre, poros sivatagokra, földcsuszamlásra hajlamos hegyoldalakra vagy szennyező gyárak mellé. Azért választják ezeket a helyeket, mert a föld alacsony kereskedelmi értéke miatt kevesebb esélyük van a kilakoltatásra.” Nagyjából ugyanez mondható el az egyre több hajléktalannak otthont adó csatornákról, kartondobozokról, bolti kapualjakról és elhagyott járművekről, például Londonban vagy New Yorkban.
a biodiverzitás hiánya
A természeti és az ember alkotta környezet közti legnagyobb különbség a biodiverzitás hiánya. Sok városban a teljes biomassza — a fák, kerti növények, emberek, madarak, gerinctelenek, háziállatok, kártevők — mértéke megegyezik az eredeti, érintetlen terület biomasszájával, sőt talán jóval nagyobb olyan sivatagi városokban, mint Las Vegas és Tucson — de sokkal kevésbé változatos. Egyértelmű, hogy a biodiverzitás döntő fontosságú a fenntarthatósághoz, mégis egyre nagyobb ütemben pusztítjuk.

Ráadásul a nagyvárosok gyakran jelentős mértékben károsítják a környezetet, különösen a levegő- és vízszennyezéssel, a hulladéktermeléssel, az erőforrásfogyasztással, és indirekt módon is, például a vidéki területek és kisvárosok elnéptelenedésével. Ezek a hatások néhány ókori társadalomra is éppen olyan jellemzőek voltak, mint a maiakra. Például Athénben és Rómában, az első nagyvárosra alapuló, iparosodás előtti civilizációkban, amikor a város népességének rohamos gyarapodása súlyosan nehezedett a föld termelési kapacitására, távolabbi területeket fosztottak ki. Dombságokat, hegyeket, erdőket változtattak pusztasággá. Dél-Európa és Észak-Afrika távolabbi tartományait kegyetlenül kizsákmányolták, majd sorsára hagyták, hogy az egyre növekvő proletariátust etessék és a zsákmánnyal még gazdagabbá tegyék a vagyonosokat. Róma, Latium, Campania, Szardínia, Szicília, Spanyolország és Észak-Afrika óriási magtárait egymás után terméketlen parlaggá, mocsárrá és sivataggá változtatták, és csak néhányuk heverte ki a korszak pusztító hatásait.

Az ókori városok hanyatlani kezdtek, amint nyersanyagforrásaik kimerültek. Miért járnának jobban a modern városi központok?

A városi fejlődés mindig csökkenti a levegő, a víz, a talaj és az ökoszisztémák létfontosságú minőségét. Egy város vitathatatlanul „nyitott rendszer”. Soha nem voltak önmagukba zárkózó városok. Marcus és Detwyler szerint „a városok nem létezhetnek anélkül, hogy anyagot és energiát cserélnének egy sokkal nagyobb környezettel.” Ezért sürgősen szükség van „a metropolisz ökológiai modelljére”, hogy „összeállíthassuk az atmoszféra, hidroszféra, litoszféra és bioszféra helyi leltárát, láthassuk a ráfordításokat és az eredményeket, és leírhassuk, illetve mennyiségileg meghatározhassuk az anyagok feldolgozását és újrafeldolgozását a rendszerben.”

Szingapúr, az egyetlen teljesen városiasodott állam a világon, alapvető szükségleteiben a külső világtól függ — vizet Malajziából, talajt Indonéziából, élelmiszert és más termékeket pedig a világ többi országától kap. Szingapúr persze szélsőséges példája a globalizált gazdaságban folytatott életmódnak. Azt gondolhatnánk, hogy például Új-Zéland csak nyersanyagokat exportál, holott importál élelmiszert és erdei termékeket is számos országból, például gyümölcsöt, zöldséget és fát Ausztráliából, Délkelet-Ázsiából, Polinéziából, sőt Dél-Afrikából.

Az alacsony népsűrűségű városok ugyanakkor lehetnek meglehetősen „zöldek”. Brisbane-ben, a világ egyik leginkább zöldövezetesített településében az elmúlt években megemelkedett a madarak száma, mert az emberek egyre több őshonos fát ültetnek, és a már meglévők is növekednek. A zöldövezeti terjeszkedés mégis károsítja a természetes környezetet, különösen mivel óriási mennyiségű földet és más erőforrást áldoznak egy közösség infrastruktúrájára — utakat, vízellátást, szilárd hulladék- és szennyvízgyűjtést.

Létezhet fenntartható városi kultúra? Az 1991-es új-zélandi Erőforrás Kezelési Törvény szerint az a cél, hogy elősegítsék a természetes és fizikai nyersanyagforrások fenntartható kezelését, a fenntartható kezelést pedig így definiálja: „A természeti és fizikai erőforrások használatának, fejlesztésének és védelmének kezelése oly módon vagy ütemben, amely lehetővé teszi az emberek és közösségeik számára, hogy gondoskodjanak társadalmi, gazdasági és kulturális jólétükről, egészségükről és biztonságukról, miközben

– fenntartjuk a lehetőséget, hogy a természeti és fizikai erőforrások (kivéve az ásványokat) kielégítsék a jövő generációk igényeit;

– megóvjuk a levegő, a víz, a talaj és az ökoszisztémák létfontosságú minőségét;

– elkerüljük, orvosoljuk vagy mérsékeljük a különféle tevékenységek környezetpusztító hatását.”

Ha ezeket az elveket a városok növekedéséhez és jellegéhez akarjuk igazítani, meg kell tanulnunk, hogyan működjék technológiánk fenntartható módon. „A szállítás és a technológia teszi lehetővé, hogy a város elnyeljen alapvető nyersanyagokat, ismét előállítsa és szétossza a kereskedő hátországnak. Ha az energia és a természeti erőforrások a városban vannak, a technológia biztosítja, hogy meginduljon az építkezés, az ipari termelés és a kommunikáció. És ami a legfontosabb; a technológia és a szállítás révén a város összegyűjtheti nagyszámú lakosságának biológiai szükségleteit kielégítő erőforrásokat.”
különleges szolgáltatások
Mégis elképzelhető egy nagyobb régióba integrálódott, fenntartható város. A régió többi részétől kapott erőforrásokért cserébe a város különleges szolgáltatásokat nyújt, mint például a távoktatás, telekommunikáció, orvosi ellátás, technikai tanácsadás a gazdálkodóknak. A régió egésze, beleértve a várost, gondoskodik a jelen és jövő generációk jólétéről, és így egy sokkal nagyobb közösség részét képezi. Hagyományosan nem ez történt, mint az előbb tárgyalt Athén és Róma esete is mutatja. Ilyen integráció talán csak megfelelő helyi és nemzeti szintű tervek alapján jöhet létre.

*

Az antiurbánus irodalom egyik állandó témája a városok azonosítása a nem természetessel. Persze számos különféle elképzelés létezik a természetről és a természetesről, de ebben az értelmében a mesterkélthez, a mechanikushoz, a komplexhez kötődik. Habár sok hasznos és hatékony gép van, például Carlyle és Lewis Mumford a gépeket összeköti „a városi-ipari táj kellemetlenebb vonásaival; a csúfsággal, zajjal, szennyezett levegővel, a túlzott mennyiségű ingerrel, a társadalom széthullásának jeleivel, a szétesettség és az egyéni tehetetlenség általános benyomásával.”

Az emberek képtelenek teljesen természetes, érintetlen környezetben élni. „A bizonyosság — írja McHarg —, hogy az embernek át kell alakítania a természetet és önmagát, még nem csökkenti függését a természeti, nem emberi folyamatoktól… Az ember is természeti lény, hiszen ugyanolyan törvények szerint működik, mint az összes többi fizikai és biológiai rendszer.” A városi emberek számára az a környezet természetes, amelyben gyarapodni — sokáig, fizikailag és pszichológiailag egészségesen, lehetőségeik jelentős részét felhasználva élni — képesek. Mivel rendkívül jól alkalmazkodunk, számos környezetet természetesnek tekintünk. De vannak korlátok, és nem csak a szűk értelemben vett biológiai korlátokra gondolok.

Mivel az emberek megfelelő életkörülményeket tudnak teremteni maguknak, az emberi közösségeknek nincs meghatározott formájuk. Amikor a modern társadalomban az emberek felemlegetik a közösségek elvesztését, gyakran a zöldövezeti, személytelen városra gondolnak, a „metropolisz területére”, amely McHarg szerint „inkább a térképészek álma, mint társadalmi organizmus”.

A falvak és hagyományos városi közösségek személyes kapcsolatok és informális támogatási rendszerek útján elégítették ki tagjaik igényeit, ezért szoros fizikai közelségre volt szükségük. A falvakban és kisvárosokban az épületek a közös, nyílt terek körül zsúfolódtak. Ez a minta megismétlődött a városok fejlődésekor is, amikor etnikai, illetve törzsi szomszédságok léptek a falu helyébe. New York, Melbourne, Kuala Lumpur, Penang, London vagy Dzsakarta némely részében még megtalálható ez a fajta elrendeződés. Egy hongkongi bérházakat vizsgáló tanulmány szerzői láttak olyan épületet, ahol 3200 személy lakott 4589 négyzetméteren. A legtöbb ország legrosszabb börtöneiben is jóval több hely jut egy főre. De az emberek életük nagy részét nyilvános helyeken töltötték, és ezek éppen a népsűrűség miatt az otthonhoz közeli, rendkívül változatos szórakozási lehetőségeket nyújtottak. A legtöbb lakos 2-15 percnyi sétára lakott munkahelyétől, öt perc alatt számos boltot, piacot, üzletet, éttermet, mozit és egyéb kikapcsolódást biztosító helyet érhetett el. A gyalogos közlekedés miatt kevés jármű használta a területet, gyakorlatilag autómentes volt és mindenki igénybe vehette a kitűnő tömegközlekedést.

Hasonló vonásokat észleltek angol városokban. Egy alacsony jövedelműek lakta londoni kerület tanulmányozásakor megfigyelték, hogy az otthon általában olyan magánhely, ahová csak a rokonokat hívják. „A nem rokonságban lévő szomszédok állandó csevegésétől visszhangosak a folyosók, verandák, utcák, kocsmák, boltok, ablakok. Így az utca a ház meghosszabbításává válik, az emberek ott élnek és társadalmi kapcsolatokat is ott alakítanak ki. A házban találhatjuk a rokonokat, az utcán a szomszédokat. És, feltűnő ellentétben a középosztállyal, a társadalmi szervezet (amely a családot és a barátokat is tartalmazza) területileg megegyezik a szomszédsággal.”

A várostervezők azonban ezeket a területeket nyomornegyedeknek, és a „felújítás” célpontjainak tekintik. Helyettesítésük lehet technikailag magasabb rendű — tisztább, higiénikusabb, tágasabb —, de nagy emberi árat kell fizetni érte. A nyomornegyedek megtisztítása során az olcsó lakások helyén irodaépületeket, lakótömböket, hoteleket és bankokat építenek, a lakosokat pedig szétszórják lakótelepekre és a külvárosi övezetekbe. McHarg szerint „az eredeti közösségben általában megtalálható a társadalmi függés összekapcsolódó szerkezete és az etnikai és vallási különbözés meglehetős toleranciája. Amikor a nyomornegyedeket elpusztítják, sok embert megfosztanak a közösség társadalmi támogatásától, akik így különféle intézmények gondoskodására szorulnak. A jóléti és szociális szolgáltatások láthatóan megemelkednek. Bizonyítható, hogy a régi közösség elpusztult, de az már kevésbé, hogy az újjáépítés közösséget teremt vagy az így kizökkentett emberek új közösséget találnak.” A probléma nem maga a városiasodás, hanem a működő városi közösségek szétrombolása, és ez éppen annyira szomorú és elkerülendő, mint az erdőségek vagy lápok közösségeinek elpusztítása. Akkor is az örökségünkből veszítünk, amikor történelmi épületeket bontunk le, hogy az újaknak helyet csináljunk.

A jól szervezett, nagy népsűrűségű városok a legegészségesebb, leggazdagabb és legbiztonságosabb közösségek lehetnek, mert a szolgáltatások minden formája — vízellátás, közegészség, csatornarendszer, hulladékkezelés, közlekedés, oktatás és a vészhelyzetekben hívható segítség — hatékonyabban megoldható, mint az alacsony népsűrűségű közösségekben. Szingapúr minden szempontból kiemelkedő példa. A nagy népsűrűség számos környezeti és társadalmi előnnyel jár, különösen ha a föld- és vízszennyezést eltakarítjuk, mert egy adott helyen több beépítetlen hely marad, így a tavak, lápok, erdőségek együtt élhetnek a szomszédos fejlett területekkel. Londonban és Buenos Airesben (bevallom, gondosan kiválasztott példák) a „természet” madarak, emlősök, halak, gerinctelenek és növényvilág formájában sokkal nagyobb teret kap, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt, mert nőtt a magas színvonalú köz- és magánterületek száma.
lerombolják a közösségeket
Persze csak abból, hogy a városi újjáépítések során általában lerombolják a közösségeket, még nem vonhatjuk le a következtetést, hogy a működőképes közösség szükséges feltétele a nagy népsűrűségű város. Óvakodnunk kell a hagyományos városi közösségek idealizálásától is. Andrew Brennan beszámolója szerint Glasgow egyik hírhedt nyomornegyedében, a Gorbalsban az élet egészségtelen és erőszakos volt, és nem biztosított kielégítő körülményeket lakóinak. Az a megoldás született, hogy lebontják a bérházakat és lakótelepi lakásokba költöztetik az embereket. Jelentős egészségügyi javulást tapasztaltak — a tuberkulózis és más betegségek eltűntek —, de a bűnesetek száma magas maradt és komoly társadalmi problémák merültek fel. Az egészségügyi javulást Brennan szerint sokkal kevesebb anyagi és társadalmi áldozat árán is el lehetett volna érni, egyszerűen rendbe kellett volna hozni a már meglévő lakhelyeket, és így a közösség szerkezete érintetlen maradt volna.

*

Az emberek mindig is csoportokban éltek és a nyugati filozófia kulcsfontosságú szereplői (Rousseau kivételével) nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadták a városi életet mint az emberek számára normális formát. A közösség gondolatának vizsgálata döntő fontosságú, ha meg akarjuk érteni helyünket a világban. Callicott így ír erről: „Várakozásaink szerint az etika célja és különleges körülményei visszatükrözik az együttműködő közösség vagy társadalom felismert határait és valódi szerkezetét vagy szervezetét. Az etika és a társadalom vagy közösség egymástól függ.”

Ezt azonban ritkán vizsgálja a környezeti etika, és ha mégis, általában Leopold a természetes közösségről alkotott ökológiai fogalmát emlegetik. Amint azt Callicott megjegyzi, ez nem egyezik az emberi közösségről alkotott standard elképzeléseinkkel, elsősorban a modern nyugati hagyományban erősen hangsúlyozott egyén miatt. Véleményem szerint azonban alapvetőbb különbségekről van szó: a fajok összetételéről, a kapcsolatok típusáról és a szándékosságról.

A természeti és városi közösségek dinamikus egyensúlyban élnek. Ez állandó állapot, persze nem olyan értelemben, hogy változatlan marad — a népesség összetétele az évszakokkal változik, bizonyos fajok száma gyakran hirtelen megemelkedik, majd lezuhan, végül helyreáll. De adott norma körül ingadoznak és egy faj átlagos élete több százezer vagy millió év. Néha világrengető események, például vulkánkitörések, hatalmas tüzek vagy a jégkorszakokhoz hasonló éghajlatváltozások elpusztítják a növényzetet és a hozzá kapcsolódó állatvilágot és új közösségek jönnek létre — a tavak lassan erdővé válnak. A másik szélsőség, hogy bizonyos területek, például a félszigeten elterülő Malajzia több tízmillió év alatt rendkívül keveset változott.

A humánökológia tudománya az emberi hatást vizsgálja valamilyen ökológiai modellen, az emberek és a környezet viszonyára összpontosítva, és megfigyeli, hogy miként változik a környezet szerepe a közösségek és kölcsönhatásaik alakításában. Bizonyos mértékig megpróbálhatjuk egy ökológiai modell segítségével megérteni az emberi közösségeket. Az ausztrál bennszülöttek, az Antarktisz vagy a trópusi esőerdők például több tízezer éven át sem változtak. Mások, a Baliban és Nyugat-Ázsiában élők sikeresen alkalmazkodtak a külső hatásokhoz és megszállásokhoz, hasonlóan a mérsékelt övi mezőségek és erdők közösségeihez. Ezzel ellentétben a Neander-völgyi társadalom és számos más bennszülött közösség elpusztult a gyarmati és nomád hódítások során, mint ahogy az észak-amerikai erszényes állatok is kihaltak a méhhel szaporodó emlősök érkeztekor. Mások is megadták magukat a környezeti változásoknak: ezeknek a fajoknak a kihalását összehasonlíthatjuk a jégkorszaki ökoszisztémákéval a két jégkorszak közötti időkben.
városi újjáépítés
Azok a területek, ahol ma Róma, Sydney és Johannesburg fekszik, egykor üres helyet kínáltak az alkalomra leső embereknek falu, fegyenc-, illetve bányatelep alapítására. Ezek a települések fokozatosan kisvárossá, majd nagyvárossá nőttek. Más gyarmatosítások átmeneti megoldásokból születtek, mint a katonai táborok, jogtalan földfoglalásból kialakult városok, menekülttáborok — ezek csak addig működnek, amíg a létrehozásukban közrejátszó különleges körülmények meg nem szűnnek, hasonlóan egy nagy erdőtűz utáni, átmeneti természetes közösséghez. Az emberi történelem túl rövid ahhoz, hogy eldöntsük, a nagyváros — talán az erdő emberi megfelelője — képes-e az egyensúly elérésére. Számos város története — növekedés, gazdagodás, hanyatlás, szétbomlás — mást sugall, de a városi újjáépítés (eddig) korlátozott sikere alapján mégis azt mondhatjuk, hogy lehetséges a pusztulásból újjáéledni és tetőpontra hágni — még ha azt parkolók, bankok, hivatalok, színházak, sétálóutcák jellemzik, és nem a tömegközlekedés, zsúfolt házak és kis üzletek, a korábbi városi környezet.

Bár az analógia csábító, mégis csak korlátozott mértékben igaz. A legnagyobb különbség, hogy a természetes közösséget a fejlődés minden szintjén a különféle fajok változatossága jellemzi, míg a városi közösségekben egy faj és a hozzá kötődő mikroorganizmusok dominálnak. A diverzitás és az állandóság közti kapcsolat bizonytalan és ellentmondásos, a fajok összetétele megváltozhat az egyensúly felborítása nélkül, de ha nagy mértékben csökken a biodiverzitás, az egész közösség szétbomlik. Az embereknek szükségük van más fajokra a túléléshez, de nem kell közösségben együttélniük velük. Az emberek és az élelmük közti kölcsönhatások nagyban különböznek a természetes közösségben tapasztaltaktól. Bár az emberek is vadásznak, halásznak, kagylót gyűjtenek, gyümölcsöt és zöldséget termesztenek, legtöbbünk csak szórakozásból teszi. Azt játsszuk, hogy vadászok, halászok vagy kertészek vagyunk. Nem kell kölcsönhatásba lépnünk az élelmünket biztosító fajokkal, ellentétben az élelmükkel együtt élő állatokkal. A természeti közösségek megismeréséhez meg kell értenünk a különféle fajok közötti kapcsolatokat, de a városban nincs szükség ezekre.

A második különbség: az emberi közösségeket a technológia segítségével a domináns faj irányítja. Igaz, hogy még a legnagyobb mértékben átalakított környezetben is találhatunk más fajokat, de csak azért, mert mi megengedjük (vagy mert képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük). Az emberek döntik el, hogy a városban lesznek-e erdők, parkok, kertek, lápok, dűnék, és nagymértékben azt is, milyen állatok és növények élnek majd ott. Persze vannak kellemetlen fajok — gyomok, rágcsálók, betegségeket terjesztő organizmusok és bacilusgazdák — ha tudnánk, kiirtanánk ezeket. A mi szemünkben akkor fejlődik a város, ha nincsenek benne az élelmünket tönkretevő patkányok és egerek, maláriát és dengue-lázat terjesztő moszkitók, a kertünket nem árasztják el a bogáncsok, szömörcék, levéltetvek és kártevő bogarak és így tovább. Ha elősegítjük a városi biodiverzitást, azt csak azért tesszük, mert szeretjük nézni az aranyos kis mókusokat, hallgatni a madarak csivitelését, s élvezzük a fák nyújtotta környezeti szolgáltatásokat, az árnyékot és a védelmet, értékeljük a fél-természetes területek nyugtató hatását és kedveljük a kutyák és macskák társaságát.

A nem városokban élők bizonyára gyakran kerülnek kapcsolatba más fajokkal, de főleg a saját feltételeik szerint. A fizikai környezet határain belül a gazdálkodók és állattenyésztők átalakították életterüket, hogy saját követelményeiknek és kedvüknek megfeleljen. Egy állattenyésztéssel foglalkozó gazdaságban sok fajta állat és növény él, a jól működtetett gazdaság fenntartható közösséget alkot, de irányított, pusztán a gazdálkodó hasznára és nem az állatok és növények kedvéért létező közösséget. Mikor nem emberi fajok megőrzésére alakítunk ki közösségeket — ilyenek a tigrisek, tengeri emlősök, darumadarak, elefántok, pingvinek rezervátumai vagy a bizonyos fajta erdőt, lápot, sivatagot védő nemzeti parkok — azt is csak azért tesszük, mert egy bizonyos fajt értékesnek találunk, és úgy határozunk, hogy megóvjuk.
különféle fajok gyülekezete
Az emberi közösség legfontosabb, a természeti közösségekből hiányzó jellemvonása a szándékosság. Az ember az egyetlen faj, amely erkölcsi elvek szerint cselekszik és szándékosan alkalmazkodik a társadalmi normákhoz. Amikor Aarne Naess az „emberek, medvék, juhok és farkasok közösségére” utal, nem önmagukat közösségként azonosító lények csoportját írja le. Azt is kétségbe vonom, hogy az emberek valóban a medvékkel, juhokkal és farkasokkal alkotott közösség tagjainak érzik magukat. A „tagok” nem különösebben kívánnak kapcsolatot létesíteni, inkább kerülik egymást. Ez nem közösség, hanem különféle fajok gyülekezete.

Hogy világosabbá tegyem a közösség természetéről vallott nézetemet, vegyünk egy hipotetikus-fantasztikus példát. Annie, az űrhajós egy távoli bolygón ragad és nem tud kapcsolatba lépni a Földdel. Szerencsére a bolygó hasonlít a Földhöz, és ugyanolyan ökológiai adottságok állnak a lakók rendelkezésére, mint az embereknek, és így emberhez hasonló lények lakják. Intellektuálisan, kulturálisan, érzelmileg és társadalmilag azonban nem érik el a földi emberek fejlettségi szintjét. Ökológiailag a szituáció megfelelő. Annie valamilyen módon kapcsolatba tud kerülni a lényekkel — úgy érzi, olyanok, mint az emberbőrbe bújt macskák, és mivel szereti a macskákat, jól érzi magát közöttük. De, meglehetősen ésszerű, hiányol sok mindent, amit egy igazi közösség tagjaként megkapott, amikor vicceket meséltek, énekeltek, kirándultak és társasjátékokat játszottak. Talán beszél is hozzájuk — én is beszélek a macskámhoz, bár nem várok választ —, de nem beszélget velük. Szexuálisan is érintkezhet velük, de szerelmi viszonyt aligha létesíthet, hiszen nem jöhet létre kölcsönös, egyenlő, egymást tisztelő kapcsolat közöttük. (Amikor az állatok szexuálisan érintkeznek, azt „párosodásnak” nevezzük.)

Ez a közösség tehát Annie számára ökológiailag megfelelő, de társadalmilag nem. Hasonlóképpen Naess romanticizált példájában, bár általában kerülik egymást, az emberek mégis valamiféle biológiai harmóniában élnek — az ökológusok szerint ez a közösség —, de a kielégítő emberi élethez szükséges harmónia társadalmilag interaktív, és ez nem jellemző a csak méhekből, vagy méhekből és a virágport szolgáltató növényekből, de még a méhekből, növényekből és a méheket evő állatokból álló közösségekre sem.

Milyen is tehát egy városi közösség? Először is kielégíti az emberek bármilyen anyagi és társadalmi igényét, amelyet a múlt és jelen társadalmaiban általában kielégítettek/tenek. Természetesen ezeket az igényeket sokféle módon ki lehet elégíteni, és ez jól is van így a környezeti különbségek — éghajlat, terület, helyrajz, vízellátás, erőforrások — miatt. Ami az eszkimók számára megfelelő, az New York városában vagy Jáva vidéki területein nem működne hasonló sikerrel. A közösség különböző fajtái olyan mértékben eredményesek, amennyire elősegítik tagjaik gondtalan életét, bár hogy mi számít gondtalan életnek, főleg a kultúra határozza meg.

Maslow a „szükségek hierarchiájáról” felállított elméletében egyszerűsített, individualista képet alkot az emberi természetről, amikor azt állítja, hogy minden közösségnek bizonyos árukat kell előállítania, hogy tagjai gyarapodhassanak. A jól táplált, értelmes életet élő, barátokkal körülvett önmegvalósítók közössége egy az emberi életről alkotott ideálok közül. Természetesen vannak többé-kevésbé kielégítő közösségek, néha pedig nem tudjuk eldönteni, hogy egy rendkívül rosszul működő közösséget látunk, vagy olyasvalamit, ami nem is közösség. A rabszolgatartó társadalmak — ahol a rabszolgák érdeke egyszerűen nem számít és senki (kivéve magukat a rabszolgákat) nem törődik azzal, hogy gyarapodnak-e vagy sem — és azok a modern városok, ahol sok ember reménytelenül szegény, beteg, hajléktalan, nem közösségek, vagy pontosabban szólva a szükségleteikben kielégítettek alkotnak egy, a többieket kizáró közösséget.

*

A környezeti etikával foglalkozó irodalomból keveset tudhatunk meg a városlakók életéről. Három, nemrégiben megjelent kötet együtt összesen 200 könyvre hivatkozik, de ezek közül egyik sem foglalkozik kifejezetten a városokkal. Kevesebb mint 25 százalékuk tárgyalja a szennyezés, nyersanyagfelhasználás, népesség, gazdaság, fejlődés, társadalmi igazságosság és hasonlók kérdéseit azzal kapcsolatban, hogyan élhetünk ebben az egyre inkább átalakított világban.

Legismertebb, lírai írásaiban Leopold a vadont ünnepli. Nem nyilatkozik ellenségesen a technológiáról, megvetését az (1948-ban) modern „szerkentyűk”, „masinák”, „mechanizált pihenés” és „motorizált turisták” iránt ellensúlyozza elképzelése, hogy a vadász és a táborozó „mértékletesen alkalmazhat mechanikus eszközöket, ha azok nem kerítik hatalmukba”. Példáiban egy gazdag társadalom szabadtéri tevékenységeire ismerünk. Rövid cikkében, az „Emlékmű a galambnak”-ban (ezt az egykor nagy számban élő, 1914-ben kipusztult vándorgalamb emlékére írta) Leopold így kesereg: „Nagyapáink nem éltek olyan lakásokban, nem voltak olyan jól tápláltak és jól öltözöttek, mint mi. Igyekezetük, hogy gyarapodjanak, egyben megfosztott minket a galamboktól. Talán azért sajnáljuk ezt, mert szívünk mélyén nem vagyunk benne biztosak, hogy nyertünk a cserén. Az ipari szerkentyűk talán kényelmesebbé teszik életünket, mint a galambok, de vajon megszépítik-e a tavasz ragyogását is?” Ez jól hangzik egy gazdag családból származó ember szájából, de ismét csak emlékeznünk kell azokra, akik nem több anyagi kényelmet akarnak, hanem csak valamennyit.
hogyan engedhetjük meg magunknak
Callicott bizonyára úgy gondolja, hogy Leopold elveit alkalmazhatjuk a modern, fejlett világra, de hozzá hasonlóan keveset mond a modern társadalomról. Azt kérdezi például, hogy ha az emberek és állatok egy közösséget alkotnak, etikailag hogyan engedhetjük meg magunknak, hogy kínozzuk és megöljük társainkat. Ez fontos kérdés, de amikor megpróbál választ adni, egy bennszülött erdei törzset hoz fel példának, amelynek élete rendkívül eltérő még a legzöldebb modern város lakóiétól is. A mélyökológusokra általában jellemző, hogy az ökológiailag kívánatos életmódra mindig alacsony népsűrűségű, vadászó-halászó, gazdálkodó vagy technológiailag primitív társadalmakat hoznak fel példaként. Valóban sok átfogó elvet tanulhatunk ezektől a társadalmaktól, de nem követhetjük példájukat a természethez fűződő kapcsolatunkban.

Általában szinte minden igaz, amit valaha mondtak sok városról. Kalkutta, Laosz és Mexikóváros óriási, szennyezett és tele van hajléktalannal. Johannesburg, Washington és Detroit egyes részei olyanok, mintha háború dúlna bennük. Los Angelesben nem lehet levegőt venni, Bangkokban képtelenség közlekedni, Velence süllyed, London koszos, Salt Lake City unalmas. San Francisco, Kyoto és Fokváros lélegzetelállítóan szép, Párizsban és Melbourne-ben remek a konyha, Prága építészeti drágakő, Kuching csinos, Szingapúr biztonságos és Seattle-ben izgalmas zenei rendezvényeken vehetünk részt.

A nagyvárosokban azonban három dolog közös. Először is sűrűn lakottak és folyamatosan nő a népességük; az emberek nagy része rossz körülmények között, kevés természetes növényzet, talaj és víz közelében él. Másodszor: a fogyasztás és az ökológiai hatás jelenlegi szintjén fenntarthatatlanok. Egy mostanában megjelent kanadai könyv az „ökológiai lábnyom”-nak nevezett módszer segítségével meghatározza a városok környezeti hatását. A módszer szerint az átlagos kanadai ember ökológiai lábnyoma — tehát a szükségleteit, beleértve az energiát, erdőt, élelmet és egyéb fogyasztási cikkeket kielégítő földterület — 4,8 hektár. Példaképpen: az Alsó Fraser-medence városiasodott területén kétmillió ember él, akik huszonkétszer nagyobb terület erőforrásait használják fel, mint maga a medence, és a növekvő népességgel együtt nőnek az igények is. A nagyvárosokban mért szám még drámaibb — London lakossága a városnál százhúszszor nagyobb terület termékeit használja el, míg a vancouveriek a kétszázszorosát. Harmadszor: csak sűrűn lakott területeken működtethető tudományos és egészségügyi központokkal, tanulási, sport és pihenési lehetőségekkel rendelkeznek. Egy városiasodott világ környezeti etikájának figyelembe kell vennie ezeket a tényeket is, nemcsak a városok problémáit, hanem pozitív értékeit is.

A városok nélkül nem lenne szmog, de nem lennének környezeti etikával foglalkozó programok, sőt még ez a folyóirat sem.

Ahogy McHarg megjegyzi: „A természetre éppen annyira van szükségünk a városokban, mint vidéken.” Másutt így ír: „Egykoron a természet a városkapukon kívül terült el, és szép látványt nyújtott a városfalakról, de ma már nem ez a helyzet. Ha megmászod a város legmagasabb irodaépületét, amikor a légköri szennyezettség normális, a természetet mint a horizonton meghúzódó, keskeny zöld csíkot látod. De ezt persze csak kevesen tehetik meg, így a városi emberek munkával töltött napjaikon egyáltalán nem kerülnek kapcsolatba a természettel.”

A purista számára lehetetlen, hogy a városba beköltözzön a természet, de bizonyára vannak fokozatok. London sokkal természetesebb környezetté vált, mert jóval több hal- és madárfaj, illetve más élőlények élnek a Temzében, a parkokban, tereken és a kertekben, mint ötven évvel ezelőtt. London levegője szennyezett, de még sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha nem lennének hatalmas védett parkok — minden ezer lakosra három hektárnyi zöld terület jut. A megnövelt közös területek javítják az emberek életminőségét, ellentétben azokkal a városokkal, ahol magas színvonalú nyitott területeket csak a gazdagok zöldövezeti kertjeiben találhatunk. A városi fejlődést aláásó tervek mindenkit megkárosítanak, de leginkább az autópályák szomszédságában lakókat és a város legrégibb, legelhanyagoltabb, legkevésbé természetes részein dolgozókat (vagy nem dolgozókat), mert ott a biodiverzitás néhány rendkívül alkalmazkodó fajra redukálódott, mint a verebek, galambok, patkányok, csótányok, bolhák és pitypangok.

Mivel a városok általában termékeny, jó vízellátottságú földre épülnek, amikor a városi környezet a század során pusztulni kezdett és megjelentek a zöldövezetek, a világ legjobb termőtalaját borították be a házak és az utak. Ezért a környező területeket kellett termőtalajjá átalakítani, és kialakultak a városon kívüli kisgazdaságok. A legtöbb nagyváros tengerparton vagy hajózható folyók és nagy tavak partján fekszik, ezért az ökológiailag leginkább jelentős és érzékeny részre, a talaj és a víz határterületére gyakorol hatást. Ha az ökoszisztémák egyszerűsödése és a biodiverzitás csökkenése korlátlanul tovább folytatódik, csak a nemzeti, állami parkokban és egyéb rezervátumokban találhatunk majd viszonylag természetes területeket. Ezek aztán a fokozódó használat miatt szintén hanyatlásnak indulnak.
a városok átalakíthatóak
Ha a városközpontok kellemesebb (tehát természetesebb) lakhelyek lennének, sokkal több ember élne ott, így megfordulna a zöldövezetekbe és a városon kívülre költözés folyamata, és olyan lakosok töltenék meg ezeket a helyeket, akiknek érdekében áll, hogy egy tisztább és természetesebb környezetet tartsanak fenn. Bizonyos mértékig ez a folyamat már sok helyen megindult a lepusztult városközpontok újjáélesztésekor. A népességszaporulat aránya világszerte lelassul, és a gazdag országokban stabilizálódik a lakosság száma, ezért az egyik legnagyobb környezeti probléma a lakosság terjeszkedésének csökkentése, de ez csak akkor történhet meg, ha megállítjuk és visszafordítjuk a városok pusztulását. A városok átalakíthatóak, nemcsak nagyméretű helyhatósági tervek alapján, hanem kisebb helyreállító munkálatokkal a közös és a magánterületeken, és lehetőleg az őshonos növényzet felhasználásával. Például a Tui 2000, egy új-zélandi program Hamilton városában az őshonos mézevő madárnak próbál ismét otthont adni, mert bár az erdőben és a közeli vidékeken megtalálható, a városban már nem. Az önkormányzatok munkája mellett a program a helyi lakosság széles körű segítségére épül, például iskolák és magánszemélyek a tui fészekrakására és nektártermelésre alkalmas fákat és bokrokat ültetnek; részt vesznek a használaton kívüli közös területek beültetésében és fenntartásában, visszaszorítják az őshonos madarakat zavaró, importált indiai mynahokat és ausztráliai szarkákat, és elpusztítják a tui eleségét, a nektárt felfaló, szintén külhonos darazsakat.

A „zöld” városok több gerinctelen állatnak, madárnak, emlősnek adnak otthont, így növelik a biodiverzitást. Az embereknek nemcsak azért kell kapcsolatba kerülniük a természettel, mert az kellemes és pszichésen jót tesz az egészségüknek, hanem hogy lássák, miért fontos a környezet védelme. Azok az emberek, akik még soha nem láttak viszonylag érintetlen, természetes környezetet, nem mérhetik fel értékét, és hogy miért kellene megóvni. A városi gyümölcs-, zöldség- és virágkertek ellátnak minket élelemmel és esztétikai élvezettel, és elősegítik, hogy a közösség azonosulni tudjon a természetes folyamatokkal. Azt szeretném, hogy a környezeti etikával foglalkozó emberek együtt dolgozzanak a városi hivatalnokokkal, a környezetvédő társaságokkal, közösségekkel, iskolákkal, templomokkal és más vallási központokkal, a lakossági szervezetekkel és vállalkozásokkal, és közösen fejlesszék ki a környezetet jobbító és helyreállító programokat.

Fontos tapasztalat, hogy az ilyen programokat nem lehet felülről elrendelni. A szegényeknek elegük van a kutatókból, a különféle állami szervezetekből és a sok buzgómócsingból, akik mindig jobban tudják, mi a helyes. A felülről irányított „Drogellenes hadjárat” program teljes (és előre megjósolható) kudarcba fulladt és nevetséges incidenseket eredményezett, például több diákot felfüggesztettek, mert enyhe fájdalomcsillapítót találtak náluk. Közben a gyerekek továbbra is árulják a kokaint és a heroint és lelődözik egymást. A sikeres kezdeményezések általában helyi szinten indulnak, gyakran a templomból. A városi újjáépítési terveknek is több esélyük van a sikerre, ha helyi emberek hajtják végre ezeket, a kormány és a vállalatok anyagi segítségével és technikai tanácsai alapján. Jó példa erre a mérnökök által létrehozott „Víz az életért” szervezet, amely közösségeket segít a vízellátás és a szennyvízelvezetés problémájának megoldásában. Önkéntes mérnökök a helybeli lakosság segítségével egyszerű terveket készítenek és felügyelik a munkálatokat. Lehetőleg helyben fellelhető nyersanyagokat használnak. A szervezetet tagjai és támogatói tartják fenn, és lehetővé teszik a messzebbről szállítandó anyagok beszerzését. Minden terv javítja a közegészséget (vidéken megszabadítja az asszonyokat a nehéz tehertől, hogy családjuknak nagy távolságból hordják a vizet) és a víz minőségét, mert csökkenti a szennyezést, tehát növeli a vízben élő fajok számát.

*

A városok nem alapvetően károsak, mint azt Frank Lloyd Wright gondolta. A legtöbb nagyvárosban az élet lehet pokoli és mennyei, attól függően, hogy szegény vagy gazdag az ember. A környezeti egészség és az igazság megköveteli, hogy a városokat lakhatóvá tegyük, és e kettő azért kapcsolódik össze, mert elsősorban a szegény emberek élnek a leginkább tönkretett környezetben, ahol a bűnesetek száma is gyakori. A környezetet pusztító körülmények az ott lakó embereket fokozatosan lealacsonyítják, és így nem valószínű, hogy sokat törődnének a természetes környezettel, hiszen alig ismerik.
emberséges város
McHarg a Tervezés a természettel című könyvében összehasonlítja harmincas évekbeli lakóhelyének két homlokegyenest különböző környezetét. Körülbelül tizenöt kilométerre Glasgow-tól nőtt fel, „egy csüggesztő, kietlen, leírhatatlanul mocskos, szutykos, nyomorúságos, elviselhetetlenül csúnya és leverő helyen”, míg az ellenkező irányban „az utca szívderítő volt, és még az apró eseményekben is örömöt találtunk… Glasgow kritizálása ellenére visszaemlékezéseimet nem szánom a vidéket a város ellenében védő előítéletek tárházának… ha létre tudjuk hozni az emberséges várost a rabszolgasorsot nyújtó város helyett, akkor a vidék és a város közti választás két, önmagában nélkülözhetetlen és tökéletes, eltérő és egymást kiegészítő, életképes hely közti választás lesz. Az Ember a Természetben.”

Ha a környezeti etikának szüksége van védőszentre, javaslom, hogy az ne Aldo Leopold legyen, de a pápa által 1980-ban az ökológia védőszentjévé nyilvánított Szent Ferenc sem, hanem Ian McHarg.

kép | Peter Tonningsen, lensculture.com