Kállay Kotász Zoltán

AKKOR

2011 december

AKKOR

Tudod ez akkor történt, amikor… –
kezdenél mesélni, de a mondat befejezetlen marad.
Bármi megbújhat az akkor alatt:
évek sora, amikor izomgörcsössé dolgoztad a hátad;
estébe hajló álmos délután, amikor szél fújt, testmeleg szél,
és kiléptél a teraszra, és a vörös kőkockák melegítették meztelen talpadat;
árnyékok imbolygása a törtfehér házfalon,
ahogy az őszi, lekopaszodott kerten át bevetülnek a villanyvilágította utcáról,
utolsó találkozásod X-szel Y-ban,
a komolykodó beszélgetéssel N-ről, aki fájdalmat okozott H-nak;
telek, hegynehéz takarók alá vackolódások,
reggeli zsibbadt ébredéssel, a létperccel,
amikor nem tudod még, hol vagy, ki vagy,
s meddig terjed mélyre szívott, tegnapról örökölt felelősséged;
régi feljegyzések elégetése a kertben,
lekucorodva a fűbe, tűz mellé a tűző napon, tűző arccal;
péntek esti elszámolatlan önámítások,
leszokásról, vállalásról, a megbocsátás belőled induló,
és mégsem rajtad múló foganásáról;
szeretkezésed a palafalú félszobában,
a moccanatlan levegőbe toluló nyögések korallzátonyai közt,
a gyönyör összegubancolódott testekkel játszó, íjfeszítő remegései közt;
a vágy, hogy megtörténjen, a vágy, hogy ne történt volna,
a csodálkozás, utólag…
Tudod, ez akkor történt, amikor…

kép | Sensay, adobe.com