AKI DUDÁS AKAR LENNI…
A fájdalom jelentősége a sámán beavatási rítusban [1989 tavasz]
Az elmúlt évtizedben az antropológiai kutatás egyre növekvő érdeklődéssel fordult a sámánizmus felé. Egymás után jelentek meg a kisebb-nagyobb monográfiák nyugaton (Siikala 1978) és keleten (Növik 1984), ez utóbbi a Szovjetuniót jelenti. Mindezt azért kell kiemelni, mert korábban a szibériai vallási életnek ez a területe többé-kevésbé tabu volt a kutatás számára. A nyolcvanas évek elejétől konferenciák során lehetőség nyílt arra, hogy a kutatók – zömmel a fiatalabb nemzedék tagjai – beszámoljanak terepen szerzett tapasztalataikról. Ilyen konferenciák voltak: Sárospatak 1981, Manchester 1982, Vancouver 1983, Nizza 1985 és Zágráb 1988. Néhány tanulmány-gyűjtemény is megjelent: Diószegi ed. 1968, Diószegi-Hoppál eds. 1978, Hoppál ed. 1984, Franse, Chamasisme 1986. Mindez azt sugallja, hogy divatba jött a sámánizmus, ezt nemcsak kiadványok (népszerűek és tudományosak) nagy száma bizonyítja, de az a tény is, hogy sámán-képző és transztechnikát oktató bemutató tanfolyamokat tartanak Európa- (és Amerika-)szerte. Az egyik népszerű kiadvány már címével jelzi: „Shaman: the wounded healer” (A megsebzett gyógyító: a sámán), hogy a gyógyító magára kell vállalja a betegséget és a fájdalmakat, mert ez lehet a gyógyítás egyik hagyományos emberi modellje.
megsebzett gyógyító
A szibériai sámánok jelképes alakjának tekinthető az a tanguz sámán, akit J.G. Goergi könyvének szépen metszett illusztrációi között láthatunk. Egy Argunk folyó melléki sámánt ábrázol a kép, amint egy nyílvesszőt húz át a testén (pontosabban a ruháján), mintegy szimbolizálva a gyógyító sámánt, vagyis a „megsebzett gyógyítót”. Más szavakkal a fájdalmat, a betegséget a gyógyító orvosnak magára kell vállalnia – ez a sámánmitológia egyik alapképlete.
Milyen érdekes, hogy már a 18. század végi utazó ezt a különös motívumot vélte feljegyzésre érdemesnek a szibériai sámánnal kapcsolatban.
A fájdalom természetes biofiziológiai jelenség, melyet az orvostudomány éppen a pszichikai tényezők erős befolyása miatt inkább pszicho-fiziológiai folyamatként értelmez. Bár egyre többet tudni a fájdalom természetéről, a fájdalom-érzékelés folyamatáról mégis sok még a rejtély. Különösen a képzelt fájdalom, a fantom-fájás problémáját fedi homály, meg aztán az is nyilvánvaló, de a pontos összefüggések még itt sem tisztázottak, hogy az érzelmi és személyiségi tényezők milyen mértékben befolyásolják a fájdalom érzékelését. Azonkívül az aktuális szocio-kulturális helyzet is meghatározza a fájdalomérzetet (így pl. a háború, vagy erős fizikai igénybevétel vagy stresszhelyzet). Ez érthető, mert minden új fizikai inger fájdalom elfedő hatású.
mágikus rontás eredménye
A néprajzos-antropológust mindezeknél jobban érdekli, hogy kísérletileg kimutatták: az etnikai hovatartozás befolyásolta a fájdalom érzékelést. Röviden: a fájdalomküszöb érzékelése kultúrához kötött jelenség, mint ahogy a fájdalom osztályozása is kultúra specifikus. Tovább bonyolítja a fájdalom percepció problémáit, hogy az adott kultúra világképe, illetve más szavakkal, a közösség által kialakított és mindennap használt hiedelemrendszer teljesen meghatározza az egyén fájdalomtűrését. Így például az a tény, hogy egyes kultúrákban a fájdalom természetfeletti lények által okozott büntetés, ezért a sámán-masszázst gyógyító erejűnek tartják. Máshol, mivel a fájdalom a mágikus rontás eredménye, a betegség okaként a testbe került kis tárgyak, férgek eltávolítását, kiszívását írja elő a hiedelemrendszer, ez is a sámán feladata, aki mintegy átveszi, magába fogadja a betegség okozóját, s a beteget megszabadítja a fájdalomtól.
Amennyire kultúra-függő a fájdalom érzékelés, legalább annyira az adott kultúrából következhetnek azok a módszerek, amelyekkel megpróbálnak küzdeni a fájdalom ellen. Így például a hagyományos kínai orvoslásban, az akupunkturás érzéstelenítés szinte a tökéletességig fejlesztette a fájdalomérzés kikapcsolását. A különféle növényi szerek mellett, amelyeket szintén használtak érzéstelenítésre, a világ népeinél kialakultak olyan rítusok, amelyeknek az egyik fő funkciója talán éppen az emberfeletti fájdalom elviselésének megtanítása volt. Ilyenek voltak Indiában a meditáció és a jóga különféle formái, a tűzöntáncolás Indonéziában, az önostorozó mohamedán szekták Törökországban és Perzsiában. Mindezekben közös vonás, hogy az egyén az extázis vagyis a transz megváltozott tudatállapotában cselekszik. Különösen jó példa az amerikai dakota sziú-indiánok nap-tánc ceremóniája, amelyet az utóbbi évtizedekben felújítottak, és a résztvevőknek a saját mellük húsát tépi ki a tánc folyamán a mellükbe fűzött szíj. A fájdalom így a vallási ceremónia része.
Az újabb kutatások viszont felfedezték, hogy van egy fontos anyag, amit a test termel az extatikus rítusok alatt, a neve: endorfin. Raymond Prince, aki az Ethos című folyóirat külön számában (Shamans and Endorphins) összefoglalta az endorfin hatásmechanizmusát, a következőket írta: ,,1. az emberi testnek van egy belső fájdalom-ellenőrző rendszere, melyet részben az opiátok közvetítenek; 2. ez a rendszer a közönséges fájdalom-ingerekre nem reagál; 3. működésbe jön viszont meghatározott agyterületek mesterséges stimulálására; 4. érdekes, hogy működésbe jöhet bizonyos nem fájdalom-érzékelő idegvégződések ingerlésére is, ahogy azt az akupunktúra mutatja; 5. feltehetően működésbe lép erős érzelmi felindulás és/vagy intenzív mozgással járó aktivitás esetén”.
Az endorfinok vizsgálata átvezet a sámánizmus jelenségvilágába nemcsak azzal, hogy az endorfinok fájdalomküszöb növelő hatásúak, de azzal is, hogy magyarázatul szolgálnak a transzállapot sok korábban alig ismert problémájára. A másik ilyen, ma már közismert fájdalomcsillapító a hipnózis, s ez a technika is a sámánizmus jelenségvilágának újabb részletét világítja meg – ugyanis az ún. ,,aktív éber” állapot a kutatások szerint a transzállapot egyik legjobb modellje.
A fájdalomnak fontos funkciója van a beavatási rítusokban a világ minden táján. Különösen így volt ez a sámánizmusban, s annak klasszikus hazájában, Szibériában. Érdekes, hogy például az észak-szibériai jakut kultúrában kétféleképpen is fájdalmas szenvedések sorozatán kell átmennie a sámánjelöltnek. A sámán születését elmesélő mondákban a szétdarabolás élmény, a fájdalom jelképes átélése fontos elem, azonkívül konkrét önkínzó gyakorlatokat is kellett végezni. A jakut sámánjelöltnek el kellett bujdosnia az erdőben, ahol napokig bolyongott, éhezett, hideg vízben fürdött, sebeket vágott magán. Majd tíz vagy még több napi böjt után véresen, teljesen kimerülve, hogy még beszélni is alig tudott, tért vissza a falujába.
erőgyűjtő vízionálás
Hasonlóan kegyetlen előkészítő edzésen, fájdalmas kínzásokon kellett átmennie az észak-amerikai északnyugati partvidék indiánjainak, azoknak a fiataloknak, akik a „szellem-tánc” ceremónián akartak részt venni. Wolfgang Jilek az indián gyógyításról szóló könyvében leírta, a szalish indiánok körében végzett gyűjtései alapján, hogy a beavatandót az erdőn futtatják, forró, szaunaszerű gőzfürdőt kell vegyen, majd jeges vízbe kell merüljön, s egészen addig kell folytatnia ezeket a gyakorlatokat, amíg úgy nem érzi, hogy teljesen újjászületett. Egy fiatal indián elbeszélése szerint rettenetes fájdalmat érzett, mert gyakran megverték. Ütötték, minden reggel és este, négy napon át, amíg egyszer csak úgy érezte, hogy megtalálta az éneket, ami a felavatáshoz szükséges erő jelentkezését jelzi. Az erőgyűjtő vízionálás előidézésére a beavatandóknak hosszú, kimerítő futásban kellett részt venni. Ez a futás aztán előidézte azt az állapotot – megváltozott tudatállapotot –, amelyet a mai jogging-őrület megszállottjai éreznek a kimerültség határán, amikor egyszer csak megkönnyebbülnek, és mintegy transzban folytatják az önkínzó futást.
Nagyon jellemző továbbá az az eset, melyet a kanadai salish indiánok között dolgozva a pszichiáter Jilek-szerzőpár írt le, hogy mit jelenthet, ha figyelembe veszik a modern pszichoterápiában a kultúrák közötti különbségeket. Az esetet azért idézzük, mert jó példával szolgál a fájdalomtól való félelem kiváltotta súlyos neurózisra.
Egy szalish (északnyugati partvidék) indián leány súlyos öngyilkossági kísérletet hajtott végre, mert félt attól, hogy a beavatási rítus során „halálra ütlegelik”. Az iniciációs rítus egyik eleme a megpróbáltatások sorozata, köztük a megbotozás, annyira, hogy a vére is kiserkent a fiatalnak. A „halálra verés” kifejezés az indiánok szóhasználatában a beavatás során jelképesen bekövetkező halál–újjászületés élményre vonatkozik. Ez a konkrét eset – ráadásul napjainkban – jól példázza, hogy az adott kultúrában működő hiedelemrendszer mennyire előkészíti az egyént, tulajdonképpen a fájdalom szimbolikus átéléséről van szó. Lényegében ugyanez történik egy másik jakut szövegben, amely a sámánok mitikus eredetéről, születéséről szól.
„A messzi északon – mesélik a jakutok körében – egy nagy fenyőfa áll, sok-sok ággal, a lábánál pedig a betegségek forrása található. A vörösfenyő ágain vannak azok a fészkek, amelyekből a sámánok születnek. A középső ágakon a kevésbé erős sámánok, míg a gyengék az alsóbb ágak fészkeiben nevelkednek. Amikor sámán születik, egy hatalmas sas – vas tollakkal és kampós karmokkal – ereszkedik a szent fenyőre, és egy tojást tojik. Ha három évig ül a tojáson, akkor nagyhatalmú sámán születik, de ha csak egy évig ül a fészkén, akkor csak alsóbb rendű. Ezt a sast az „állatok anyjának” nevezik, és csak háromszor jelenik meg a sámán életében. Először, mikor a sámán megszületik, másodszor, amikor a sámánt feldarabolják és (jelképesen) feláldozzák, végül harmadszor, amikor meghal… Amikor a felavatandó sámánjelölt eléri a megfelelő kort, a sámán-anya átadja őt három ijesztő, fekete szellemnek, akik ízekre szaggatják a húsát. A fejét póznára tűzik, a húsdarabokat pedig szétszórják minden irányban. Három másik szellem a sámán állkapocscsontját veszi át, és mint jóslócsontot elhajítja, hogy aztán a leesésből megállapítható legyen a betegségek eredete, a fájdalom oka. Ha helyesen esik le a csont, az azt jelenti, hogy a sámán segíteni tud a betegen” (Lömmel 1967:55). A jakutok azt tartják, hogy a nagy sámánok legalább háromszor mennek át a szétdarabolás szenvedésein.
Érdekes – noha távoli – párhuzamként idézhető egy magyar költő, Juhász Ferenc önmagán végzett kísérlete, melynek során orvosi felügyelet mellett LSD-t kapott. Beszámolójában, melyet a hallucinációk megszűnte után vetett papírra, leírta, hogy az egyik legmegrázóbb élménye a „feldarabolás” átélése volt. „Meghaltam, futott keresztül agyamon, annyira megijedtem. Az ember levágta a fejemet, kis darabokra szaggatta a testemet, és üstbe vetette… mikor úgy látszott, minden csontom szétvált a hústól, így szólt hozzám a kovács. Minden csontod folyóvá változott, és valóban láttam a helyiségben egy folyót, ebben úsztak a csontjaim… akkor fogójával kezdte kihalászni azokat a folyóból. Mikor már minden csontot a partra húzott, a kovács összerakta ezeket, és betakarta hússal, testem visszanyerte korábbi külsejét!”
A költő víziója, átélt látomása teljesen megegyezik a szibériai sámánok szétdarabolás-élményével, amely után az újjászületés csodáját élték át.
sámán-komplexum
A modern pszichiátriában többen leírták a sámán-komplexum archetipikus természetét, összehasonlítva a skizofrén egyéniség jellemzőivel. Ebben a pszichoszimbolikus folyamatban igen fontos a halálélmény, amelyet a feldarabolás és feláldozás formájában él át az egyén, úgy érzi, hogy végtagjait levágják, ízekre szedik, majd csontjait és testét újra összerakják. Ezt az élményt szokták, nem minden alap nélkül, összehasonlítani a sámánok – különösen a szibériai sámánok – ,,szétdarabolás”-élményével. Érdekes, hogy a sámán-szenvedés archetipikus mintái mennyire azonosak Lappföldtől Mandzsúriáig, nem is szólva arról, hogy a sámán csak a fájdalom elviselése után születhet újjá, ekkor válik erőssé, tudással teljessé. Az erő felismerése, megszerzése gyakorta vagy mindig a szenvedés és fájdalmak közepette realizálódik, s olyan élethelyzet, amelyben a halálélménnyel való szembenézés a döntő. Pokolra kell tehát előbb menni, s csak aztán lehet a közösség szellemi vezetője.
A sámánnal rokon más kultúraközvetítő figurák, mint a pap vagy a népi énekes, szintén a beavatás megpróbáltatásai után nyeri el tudását. A török asikokról (afféle igricek) szóló elbeszélések jellegzetes motívuma az álom, amelybe a hős csak valamilyen fájdalmas és kimerítő fizikai vagy morális megpróbáltatás után merülhet el. Ilhan Basgöz ezt a motívumot összehasonlította a sámán iniciáció három fázisával, nevezetesen: 1. a szenvedés; 2. a jelképes halál; 3. az újjászületett egyéniség megkezdi új életét (Basgöz 1966:3–7).
Hozható példa az európai kultúrából is, a régi görög vallás világából. Jack Lindsay angol kutató a görög dráma kialakulásáról írt könyvében a korai görög kultúra egyes jelenségeit, a misztériumok és a beavatási rítusok szerkezetét összehasonlította a tragédia főbb részeivel, és meglepő azonosságot talált. A misztérium-rítusokban a beavatandó eltávozása (pompe) után a halál, az újjászületés (agon és sparagmos) következik, hasonlóan fontos a hős halála s valamilyen formában újjászületése, visszatérés (komos). A beavatási rítusok – már a görögöknél megtalálható – egyetlen univerzális mintára szerveződnek: a beavatandók elkülönítése, kínzása, a szenvedés után a jelképes halál, majd újjászületés. Az angol szerző a régi görög vallás egyes jelenségeinek megértéséhez a szibériai sámánizmusból hoz példákat.
A fájdalom tehát a beavatási rítusok fontos eleme, mintegy kulturális univerzálénak tűnik. Rituális jelentése és jelentősége, hogy a beavatás előtti és alatti kínzó félelem-élményt fizikai fájdalommal nyomják el, majd ennek elviselhetetlen felfokozása után bekövetkező enyhülés az újjászületés élményét adja. Minden beavatás, de különösen a sámán iniciáció, felkészítés volt a fájdalom elviselésére. A fájdalom, azáltal, hogy megismétlődik, előre vetíti, hogy mi várható, ez noha megsokszorozza a félelmet és magát a fájdalmat is, egyben elviselhetővé teszi azt.
A kulturális jelenségek etnohermeneutikai megértéséhez úgy juthatunk közelebb, ha a hagyomány beszédét figyeljük. A mítosz és rítus mint a kultúra szövegei feltárják üzenetüket. A fájdalom – antropológiai jelentése szerint – a sámán beavatásban mint jelképes feldarabolás szerepel, ugyanakkor fizikai fájdalmak elviselését is jelenti. Az egyén, a sámán egyedül szenved a közösségért, mert a fájdalom elszenvedése a tudás megszerzésének legfontosabb eleme. A gyógyítás pedig mindig társas cselekvési forma, jól tudták ezt a sámánok, így a jelképes fájdalmat (amilyen a szétdarabolás) a kollektív félelmek gyógyításának szolgálatába tudták állítani.