Poszler György

AKASZTOTTAK BALLADÁJA?

Magyar horror – sok áldozattal [1995 november]

AKASZTOTTAK BALLADÁJA?

Sajnos, most nem François Villonról van szó. Hanem egykori magyar politikusokról. Nem is öt-hat kivégzettről, mint Villonnál. Hanem egészen pontosan hatról. Meg nem is középkor végi szépen bonyolult balladáról. Hanem brutális történelmi tragédiáról. Néhány helyesbítés. A francia költő akasztottakról ír. A magyar politikusok nem mind akasztottak. Négyet – kegyelemből – agyonlőttek. Kettőt – kegyelem nélkül – felakasztottak. És a ballada végképp nem jön össze. Mármint a ballada mint epikus műfaj, ahogy mi szoktuk érteni. Ott valamiféle feloldódás van. Belenyugvás az elkerülhetetlen sorsba. Itt nincs semmiféle feloldódás. Nyugtalanság az elkerülhetetlen sorsban. De kezdjük az elején.

szerette volna felakasztatni

Tavasszal – április 27-től május 20-ig – fotókiállítás a Dorottya Galériában. Kilenc sors. Politikusportrék a 20. századból. Tisza István, Károlyi Mihály, Kun Béla, Bethlen István, Horthy Miklós, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Kádár János. Magában a névsorban tragikomikus fintor. A portrék ritmikus sorrendjében. Pedig időben szorosan követik egymást. Éppen, mert időben szorosan követik egymást. Károlyi és Tisza ősellenségek. Bethlen Kun emlékét törli. Szálasi Horthy erőszakos leváltója. Rákosi lecsukatta Kádárt, szerette volna felakasztatni Nagy Imrét. Kádár száműzette Rákosit, fel is akasztatta Nagy Imrét.

A képek részben ismertek, részben nem revelatívak. Tisza a kastélyában; Tisza beszédet mond; Tisza a fronton. Károlyi a kastélyában; Károlyi a golfpályán; Károlyi a fronton. Kun a családjával; Kun beszédet mond; Kun a fronton. Bethlen a feleségével; Bethlen beszédet mond; Bethlen lovaspólót játszik. Horthy a feleségével; Horthy a teniszpályán; Horthy Hitler mellett. Szálasi a menyasszonyával; Szálasi a várban; Szálasi az akasztófán. Rákosi a feleségével; Rákosi beszédet mond; Rákosi fegyőrök között. Nagy a családjával; Nagy beszédet mond; Nagy a vádlottak padján. Kádár a feleségével; Kádár beszédet mond; Kádár Hruscsov mellett.

Nos, a portrék alanyai ősellenségek, törlik, leváltják, lecsukatják, száműzik, felakasztatják egymást. Van azonban egy megingathatatlan folytonosság. Ellenségeskedés, törlés, leváltás, lecsukatás, száműzés, akasztatás közben – rendületlenül vadásznak. Legalábbis többnyire. Bethlen egyedül; Horthy Bethlennel; Kádár egyedül és Brezsnyevvel. Igaz: Tisza, Károlyi, Kun, Szálasi, Rákosi, Nagy nem vadászik. Pontosabban: nincs – a katalógusban – róla kép. De biztosra lehet venni, az arisztokrata Tisza és Károlyi vadászott. A kispolgár Kun és Szálasi – talán – nem. A bolsevik Rákosi – biztosan – igen. Még – nem mese! – Titóval is. A paraszt Nagy – remélem – nem.

Wilfredo Lam: Cím nélkül, cea+, flickr.com

Mondom: a képek részben ismertek, részben nem revelatívak. Ám azért van néhány érdekes. Csak egy-két példát. Kun és Vorosilov. Kun Vautrin-arca (Lukács első feleségének meghatározása). Vorosilov farkas-mosolya (bárki megfigyelheti a képen). Bethlen István és Albrecht főherceg a strandon. Majdnem ellenállhatatlanul komikus. Horthy vitézeket avat. Teljesen egyértelműen anakronisztikus. Szálasi szabadul a Csillagbörtönből. Félelmetesen sötétlő előrejelzés. Rákosi poharazik az aratóünnepen. A diktatúra groteszkuma. Kádár és Brezsnyev csókja. Morbid bizánci színjáték. És van egy-két nyomasztó. Rossz éjszakákon kísértenek. Szálasi Ferenc a vár udvarán – kemény karlendítéssel – átveszi a hatalmat – az égető megalázottságtól nem szabadulhatok. Nagy Imre a vérbíróság előtt – az utolsó szó jogán – beszél – a gyötrő iszonyattól nem szabadulhatok. Meg ott vannak a horror-képek. Horthy az Operában áll Hitler mellett – megcsúfolván a magyar hagyományt. Szálasi az akasztófán megcsókolja a keresztet – megcsúfolván a keresztény hagyományt. Rákosi a búzatáblában megragadja a kaszát – megcsúfolván a paraszti hagyományt. De mindez – valóban – nem igazán revelatív.

A sorsok is részben ismertek, mégis revelatívak. A magyar történelem meghatározói. Legalábbis fontos szereplői. Háromnak a neve – Horthyé, Rákosié, Kádáré – ha tetszik, ha nem, korszakot jelöl. Egy negyediké – Bethlené – is, ha tetszik, ha nem, majdnem korszakot jelöl. Egyé – Tiszáé – ha tetszik, ha nem, végpontot jelöl. Háromé – Kuné, Szálasié, Rákosié – ha tetszik, ha nem, mélypontot jelöl. Kettőé – Károlyié, Nagyé – ha tetszik, ha nem, reményt jelöl. Két konzervatív, fél-valódi vagy valódi arisztokrata – Tisza és Bethlen. Egy forradalmár, valódi arisztokrata – Károlyi. Egy álforradalmár kispolgár – Kun. Egy áluralkodó dzsentri – Horthy. Egy megmámorosodott ál-Sztálin – Rákosi. Egy mártírrá tett parasztpolitikus – Nagy. Egy tévútra került proletár – Kádár. A 20. századi magyar sors párkái? Furcsa párkák. Születéstől kapott formátumot kettőben érzek: Tiszában és Bethlenben. Bár nem tagadom, egyik sem igazán szívem szerint való. A történelemtől kapott formátumot is kettőben érzek: Károlyiban és Nagyban. És be is vallom, mindkettő majdnem szívem szerint való. Kunban és Horthyban nem érzek formátumot, csak félig véletlenül kapott hatalmat. Szálasiban és Rákosiban sem érzek formátumot, csak külső erőszaktól nyert, dicstelenül bitorolt hatalmat. Kádárban érzek valamelyes formátumot, amely gyümölcsöztetni tudta a külső erőszaktól nyert hatalmat.

magyar horror

A magyar horror a sorsok végkifejletében bontakozik. Nem bonyolult számítás. Kilenc történelmi sors – nyolc (biztosan csak nyolc?) személyes tragédia. „Ágyban, párnák közt”, saját „ágyban”, saját „párnák közt” egy végzi. Az utolsó: Kádár János. De saját „ágyban”, saját „párnák közt” ő is megéri az ítélethirdetést. Nem a bíróságét (ó, az e századi magyar bíróságok!), csak a történelemét (ó, az e századi magyar történelem!). Amely vélt igazságait igaztalanságokká, vélt győzelmeit vereségekké, elgondolt hipotéziseit szétfoszlott illúziókká alakítja. (Nem a kilencedik személyes tragédia?) A többi: Tiszát – ismeretlen tettesek golyóval – meggyilkolják. Károlyinak kétszeresen hosszú száműzetés jár. Kunt – sajátjai, nem tudni, hogy – meggyilkolják. Bethlent – szovjetek, nagyjából tudni, miért elhurcolják. Horthynak egyszeresen hosszú száműzetés jár. Szálasit – ismert bírák, méltán kötéllel – kivégeztetik. Rákosinak kétszeresen hosszú száműzetés jár. Nagyot – ismert ,,bírák”, titokban kötéllel – meggyilkoltatják. Kádár pedig – saját ,,ágyban”, saját ,,párnák közt” megéri az ítélethirdetést. Összefoglalva: két akasztás, Szálasi és Nagy (egy kivégzés, egy gyilkosság). Két gyilkosság, Tisza és Kun (egy közvetlen, egy közvetett gyilkosság). Négy száműzetés, Károlyi, Bethlen, Horthy, Rákosi (egy – Bethlen – gyilkossággal felérő száműzetés). Egynek ítélethirdetés (saját,,ágyban”, saját ,,párnák közt”). Bizony, rossz arányok. Valami kifordulást („kizökkent időt”?) mutatnak a hazai történelemben. Az a bizonyos „eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem”? Nem tudom. Talán annak egy vetülete. Pontosabban egyik kiáltó tünete. Elemezni nem tudhatom. Nem is lehet feladatom. De megcsap a magyar horror sűrű levegője. Erről még néhány nyomasztó gondolatot.

Wilfredo Lam: Cím nélkül, cea+, flickr.com

Nemigen hagy nyugodni e magyar horror. Leemelem a polcról a ’93-ban megjelent kötetet: Magyarország miniszterelnökei 1848–1990. Itt is elvégzem a nem túl bonyolult számítást. ’90-ig ötvenegy miniszterelnök, ötvennyolc kormány. (Wekerle Sándor háromszor, Tisza István, Khuen-Héderváry Károly, Teleki Pál, Nagy Imre, Kádár János kétszer alakított kormányt – innen az eltérés.) ’90-ben az Antall-kormánynál tartunk. Ehhez jön még a Boross- és a Horn-kormány. Tehát összesen ötvenhárom miniszterelnök és hatvan kormány. Eddig az adatok. Ezután a horror.

Az ötvenhárom miniszterelnökből hatot kivégeztek. Négyet – Batthyány, Imrédy, Bárdossy, Sztójay kegyelemből – golyóval. Kettőt – Szálasi, Nagy kegyelem nélkül – kötéllel. Ebből adódik a különbség. Villonnál öt-hat akasztott. Nálunk hat kivégzett. De négy agyonlőtt, két akasztott. Hogy ha Andrássyt, az első kiegyezés utáni miniszterelnököt is hozzávesszük, hét kivégzett, három akasztott; ugyanis távollétében halálra ítélték, in effigie, azaz jelképesen felakasztották. A „szép akasztott”, mondták kaján kortársai. Hárman erőszakos halállal haltak. Tiszát meggyilkolták, Bethlent elhurcolták, Teleki öngyilkos lett. Hatan szenvedtek hosszú száműzetést. Szemere, Károlyi, Garbai, Kállay, Nagy (Ferenc), Rákosi. Igaz, Szemere itthon halt meg. De tizenhat év emigráció után, elborult szellemmel, elmegyógyintézetben. Meggondolkodtatók a számok. Ötvenhárom miniszterelnök – hat kivégzett. Több mint tíz százalék. Hatvan kormány – hat kivégzett. Pontosan tíz százalék. A magyar kormányfőket a magyar történelem legalábbis megtizedelte. Hozzáveszem a három erőszakos halált. Ötvenháromból és hatvanból tizenhárom. Meghaladja a húsz százalékot. Hozzáveszem a hat hosszú száműzöttet. Ötvenháromból és hatvanból tizenkilenc. Meghaladja a harminc, közelíti a negyven százalékot. A magyar kormányfők több mint harminc százalékát a magyar történelem szerencsétlenné tette.

negyvenhárom miniszterelnök

Az első magyar miniszterelnök 1848-ban lépett hivatalba. Az utolsó 1994-ben. Az ötvenhárom miniszterelnöknek és hatvan kormánynak több mint a fele e századi. Attól tartok, romlanak az arányok. De – nem tehetek mást – számolok tovább. Tehát hány 20. századi? Széll Kálmán kormánya 1899-ben lépett hivatalba. 1903-ban bukott meg. Széll Kálmán az első 20. századi miniszterelnök. Horn Gyula kormánya 1994-ben lépett hivatalba. (Mikor bukik meg? Megbukik-e? Nem tudhatom. Borús elmélkedésről van szó, nem kétes jósolgatásról.) Horn Gyula az eddig utolsó 20. századi miniszterelnök. Széll Kálmán és Horn Gyula között, őket is számítva, negyvenhárom miniszterelnök és ötven kormány. Márpedig a 19. században csak egy kivégzett (Batthyány) és egy hosszú száműzött (Szemere). Igaz, éppen az első kettő. Baljósan kezdődött a dolog. Mármint a felelős magyar kormányok története. E békés (?) félszázad, 1848-tól 1900-ig, azonban a 20. század statisztikáját rontja. A hat kivégzettből és hat száműzöttből lejön ugyan egy-egy. Ám marad a három erőszakos halál. Tehát: a 20. században negvenhárom miniszterelnökből és ötven kormányból öt kivégzett. Meghaladja és betölti a tíz százalékot. Hozzáveszem a három erőszakos halált. Negyvenháromból és ötvenből tizenhárom. Eléri és közelíti a harminc százalékot. Hozzáveszem az öt hosszú száműzöttet. Negyvenháromból és ötvenből tizennyolc. Meghaladja és közelíti a negyven százalékot. A 20. századi magyar kormányfők negyven százalékát a magyar történelem szerencsétlenné tette.

Persze – csak a kivégzetteknél maradva – szembetűnik valami. És ugyanez az erőszakos halálokra és hosszú száműzetésekre is vonatkozik. A második világháború és az azt követő számonkérés körül sűrűsödnek. Csak a kivégzetteknél maradva. Ide köthető Imrédy, Bárdossy, Sztójay, Szálasi kivégzése. Miniszterekről, államtitkárokról, képviselőkről és egyebekről nem beszélve. És megjegyzendő még valami. A legnevezetesebb hosszú száműzött, Kossuth Lajos nem volt kormányfő. A nem legnevezetesebb meggyilkolt, Kun Béla formálisan nem volt kormányfő. Sorsuk a horror statisztikáját nem befolyásolja.

A hat kivégzetten – e horror-statisztikától függetlenül is – sokat töprengtem. Nem rövid életem különféle szakaszaiban. Közülük kettő sorsa – Batthyány Lajosé és Nagy Imréé – számomra teljesen egyértelmű. Az első 19. századi történelmünk legsúlyosabb jogtiprása, a ’48–49 utáni megtorlás justizmordja. A második 20. századi történelmünk legsúlyosabb jogtiprása, az ’56 utáni megtorlás justizmordja.

Wilfredo Lam: Egy pont, cea+, flickr.com

Nem vagyok különösképpen pátoszra hajló. Mégis leírom: tiszta magyar mártírok. Az első pályáján nemigen találni homályt. A másodikén talán lehet. Számomra azonban teljesen világos: ’53-ban és ’56-ban, ha volt mit, jóvá tette. Ami akkor nem jól történt, nem ő tette. ’58-ban pedig – még egyszer leírom – tiszta magyar mártírrá lett. Vagy pontosabban: azzá tették. Közülük másik kettő sorsa – Sztójay Döméé és Szálasi Ferencé – számomra ugyancsak teljesen egyértelmű. Az első a ’44-es haláltánc kezdetének és a holokausztnak a miniszterelnöke. Sorsa beteljesülése – nekem – jogilag és erkölcsileg egyértelmű. A második a ’44-es haláltánc végének és az országvesztésnek a ,,nemzetvezetője”. Sorsa beteljesülése – nekem – jogilag és erkölcsileg egyértelmű. Kivégzését akkor híradóban, azóta televízióban is láttam. (Nem azért mentem moziba vagy ültem televízióhoz.) Iszonyatot éreztem, szánalmat nem. Közülük még másik kettő sorsa – Imrédy Béláé és Bárdossy Lászlóé – számomra nem egészen egyértelmű. Az első a radikális jobbra tolódás, a második a totális hadba lépés miniszterelnöke. Sorsuk beteljesülését jogilag biztosan nem tudom megítélni. Erkölcsileg talán igen. Az ítéletet illetően jogilag vannak kétségeim, erkölcsileg nincsenek. A halálfej alatt szónokló, karvalyarcú Imrédyt – moziban láttam – nem zárhattam szívembe. A katasztrófahatalomban is, a Sztójay-kormányban is, az utolsó percig közreműködött. A szélső-jobboldalra sodródott, pengevékony arcú Bárdossyt – olvastam róla – ugyancsak nem zárhattam szívembe. A legvégén is, a Lakatos-kormánytól is a könyörtelen harcot követelte. Sorsuk töprengésre késztetett, felmentésre nem.

tizenhét arisztokrata

Van a névsorokban (miniszterelnökökben, kormányokban) még valami figyelemre méltó. Tehát ötvenhárom miniszterelnök és hatvan kormány. Ötvenhárom miniszterelnökből tizennégy arisztokrata. Tizenegy gróf – Batthyány Lajostól Teleki Pálig – három báró – Wenckheim Bélától Fejérváry Gézáig. Hatvan kormányból tizenhét élén áll arisztokrata. (Khuen-Héderváry Károlyi, Tisza István és Teleki Pál kétszer alakított kormányt – innen az eltérés.) Megint meggondolkodtatók a számok. Ötvenhárom miniszterelnök – tizennégy arisztokrata. Majdnem harminc százalék. Hatvan kormány – tizenhét arisztokrata. Majdnem harminc százalék. Persze arisztokrata miniszterelnök csak ’45-ig van. Akkor pedig változnak a meggondolkodtató számok. ’45-ig harmincöt miniszterelnök és negyven kormány. Harmincöt miniszterelnök – tizennégy arisztokrata. Pontosan negyven százalék. Negyven kormány – tizenhét arisztokrata. Több mint negyven százalék. Ám a gond ezután kezdődik.

Mert a magyar horror, kivégzés, erőszakos halál, hosszú száműzetés nem, vagy zömében nem arisztokrata kormányok és kormányfők körül sűrűsödik. Persze „bíróság” útján meggyilkoltatik Batthyány. Merénylet útján meggyilkoltatik Tisza. Hosszasan száműzetik Károlyi. Öngyilkos lesz Teleki. Gyilkosságszerűen elhurcoltatik Bethlen. Vagyis a magyar horrornak akadnak arisztokrata áldozatai. De nemigen akadnak arisztokrata szervezői. A ,,baj”, a horrort szülő szélsőség nem arisztokrata politikusokkal kezdődik. Hanem a kistisztviselő munkásmozgalmár Kunnal. És a dzsentri karikatúrakirály Horthyval. Kun terroristáival, Horthy különítményeseivel.

Nézzük csak tovább. Az álproletár-kispolgár kváziforradalom és a dzsentri-kispolgár valódi ellenforradalom után egy arisztokrata – Bethlen – konszolidál. Utána út a szélsőség felé. De nem a keményen konzervatív, arisztokrata Károlyi Gyulával. Hanem a radikálisan jobboldali, plebejus Gömbös Gyulával. Tehát a „bajt”, a horrort szülő szélsőséget megint nem arisztokrata indítja. Hanem a félértelmiségi-félparaszt, különítményes tisztből lett autodidakta katona-politikus. És folytatja az úri középosztálybeli Darányi és Imrédy. Majd megint egy arisztokrata – Teleki – nem konszolidál, de fékez. Vagy még óvatosabban: megpróbál fékezni.

Wilfredo Lam: Cím nélkül, Isabell Schulz, flickr.com

Utána pedig újabb, majdnem közvetlenül a szakadékba vezető út a szélsőség felé. Persze a két konzervatív arisztokrata, a konszolidáló Bethlen és a fékező Teleki között valami elmozdulás. Nos, Bethlen körül sok a legenda. De tény, hogy praktikusan koncepciózus – és szélsőbalra, szélsőjobbra egészen zárt. Nos, Teleki körül még több a legenda. De tény, hogy elmélyülten etikus – ám szélsőbalra egészen, szélsőjobbra nem egészen zárt. Azonban a következtetéseket mindkettő egészen levonja. Az első politikájával. Egészen a gyilkosságszerű elhurcoltatásig. A második etikájával. Egészen az önfeloldozás-szerű öngyilkosságig. Vagyis az olykor anakronisztikus konzervativizmus arisztokrata politikusok vonása lehet. De – Ignotus Pál szavajárása szerint – a szabadságellenes álbaloldal és a „forradalmi” áljobboldal, a „bajt”, a horrort szülő két szélsőség nem. Inkább megzavarodott kispolgároké, nagyravágyó dzsentriké, túl ambiciózus középosztálybelieké, félművelt félértelmiségieké.

az engesztelő feloldás

Mindez a magyar horror tényein nem változtat. Legfeljebb a körülmények rajzát finomítja. Meggondolni való azonban van – éppen elég. Főként, hogy az iszonyatot fel kellene oldani. Azt hiszem, csak a tisztázáson és kimondáson át lehet. Ám – valószínűleg – József Attila tanítása, „a múltat be kell vallani”, nem elég. És Illyés Gyula igéje, „ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja”, ugyancsak nem elég. Mert meggyőződésem: még nem vallottuk igazán be. Mert félelmem: nem tudjuk igazán szépen kimondani. Bevalláshoz, kimondáshoz belső tisztázás kívántatik. A felelősség tisztázása és vállalása. Ez nem történt meg. Sokan tudni vélik a másik felelősségét. A sajátjukat kevesen. A bevallás és kimondás szülte feloldásról van egy csendes példám. Földrajzilag-fizikailag is tetten érhető. Madrid mellett: az elesettek völgye. A polgárháború áldozatai feküsznek benne – mindkét oldalról. Az, akit balról jobbra lőve eltaláltak. És az is, akit jobbról balra lőve eltaláltak. Nem a lövés iránya, de az eltaláltatás ténye számít. Együtt lehet a vörös gyilkos a fehér áldozattal; a fehér gyilkos a vörös áldozattal. A hegybe vájt katedrális fölött pedig az engesztelő feloldás messziről látható keresztje. Nem zavar, hogy Franco építtette. Pedig – hogy is mondjam? – nem számítom politikai eszményeim közé. Győztes volt a spanyol horrorban. Megengedte magának – a vesztesekkel szemben is – az engesztelő feloldást. Nos, nálunk a helyzet nehezebb. A spanyol horrorban – legalábbis átmenetileg – volt győztes és vesztes. A magyar horrorban – legalábbis mindmáig – nincs győztes, csak vesztes. Méghozzá magát győztesnek álmodó vesztes. Aki magának és övéinek megadja, a másiknak és övéinek nem adja az engesztelő feloldást. Meg kellene építeni, legalább a lelkekben, a magyar elesettek völgye hegybe vájt katedrálisát. Fölötte az engesztelő feloldás messziről látható keresztjével. Ennek azonban – sok más mellett – legalább három feltétele van.

Először be kellene látni, hogy mindenki vesztes. A régi vereségről tudni, hogy végleges vereség. Nem pedig ma győzelemmé alakítható tegnapi balszerencse. És nem is ma erkölcsi diadallá magasztosítható tegnapi fizikai bukás. Hanem tegnapi és mai, fizikai és erkölcsi vereség. A jelennek építeni jövőt. Nem a múltból álmodni jövőt. Rákosi-reminiszcenciák nemigen lehetnek. Kádár-reminiszcenciák vannak, de a felszínen alig. Ám Gömbös-reminiszcenciák igenis vannak. És Szálasi-reminiszcenciák igenis vannak, és már majdnem a felszínen is. Látens vagy virulens reminiszcenciákkal pedig a magyar elesettek völgye hegybe vájt katedrálisa, fölötte az engesztelő feloldás messziről látható keresztjével, nem építhető.

Wilfredo Lam: Az erdő fénye, pinterest.com

Másodszor be kellene látni, hogy nemcsak más felelős. Le kellene számolni a felelősségáthárítás különféle mechanizmusaival. Régi novellát olvasok újra. Háborús bűnös, arisztokratából lett miniszter – öregen megtört, parasztból lett gyóntató. Erkölcsi-szellemi párbaj a siralomházban. A bűnös elkövette, amit elkövetett. A gyóntató feloldozta. Ki a bűnös? Csak aki elkövette? Vagy aki elkövette, és aki feloldozta. Egyértelmű a félművészi, alig igaz következtetés. Az arisztokrácia bűnös, mert elkövette. Az egyház is bűnös, mert feloldozta. Látens vagy virulens áthárítási mechanizmusokkal pedig a magyar elesettek völgye hegybe vájt katedrálisa, fölötte az engesztelő feloldás messziről látható keresztjével, nem építhető.

látens vagy virulens

Harmadszor be kellene látni, hogy a tisztázás elkerülhetetlen. A minőségek nem keverhetők. A tisztázás a történtek néven nevezése. Engesztelő feloldás mindenkinek jár. De csak a saját nevén és minőségében. Egyetlen példát. Június 16-án, ünnepség után, autók távoztával láttam a 301-es parcellában. Franczia Kiss Mihály az ötvenhatos mártírok között. A hatás kedvéért: a biztosan legfiatalabb áldozat, Manszfeld Péter és talán legtisztább áldozat, Brusznyai Árpád közelében. Nos, Franczia Kiss Mihályt valóban ’57-ben végezték ki. De azért nem ötvenhatos mártír, hanem tizenkilences gyilkos. Látens vagy virulens minőségkeveréssel pedig a magyar elesettek völgyének hegybe vájt katedrálisa, fölötte az engesztelő feloldás messziről látható keresztjével, nem építhető.

És addig? A különböző nehéz belátásokig? Mit lehet mondani a magyar horror ügyében? E félig kibeszélt Akasztottak balladája befejezéseként? Valami olyasmit, amit Villon mondott. Nem tett többet, irgalomért könyörgött: ,,Hommes, ici n’a point de moquerie; / Mais priez Dieu que tous nous veuille absoudre!” Illyés pontosan szép fordításában: ,,S emberfia te, ne mulass felettünk, / de kérjed Istent, legyen irgalommal.” Faludy pontatlanul szép átköltésében: ,,de kérd reánk az Ő kegyelmét, / hogy a bitóról hófehéren / megoldja Villon árva lelkét / Krisztus nevében. Ámen, ámen.”

felső kép| Wilfredo Lam: Cím nélkül, Sharon Mollerus, flickr.com