AJÁNLÓ VÖRÖS ISTVÁN VERSÉRŐL
A vers itt olvasható: Vörös István: A rend szonettje
Azért ajánlom ezt a verset az Olvasónak, mert nem hagy nyugton. Belém csimpaszkodik, gondolkozásra késztet, érzéseket, emlékeket kavar fel, pedig olyan magától értetődően egyszerű és természetes, mintha nem is írta volna senki. Csak van. Mint a kő, az árny, a nap.
Ha nem lenne ott a címében, hogy szonett, talán észre se vennénk, mennyire kötött formát választott a költő, olyan könnyedén szárnyal benne – általa? –, lebegve siklik át a hétköznapok realitásából az idő múlásának szürreális voltába, a természetfölöttibe. Az óramű pontossággal kapcsolódó szavak, a képek, a percek forgásában kimondatlanul is benne van a világegyetem összehangolt mozgása.
A cseppben a tenger. A pillanatban az örökkévalóság.
Vörös István szonettje – mint minden igazi vers – a kimondhatatlan kimondására tesz kísérletet, és attól tökéletes, hogy a benne uralkodó rend és bizonyosság mögött mégis bujkál egy parányi kétség, nyugtalanító titok: A falról az árnyék lebillen, / aztán mégsem süt oda a nap.