AJÁNLÓ

A vers itt olvasható: Birtalan Ferenc: A Filatorigátnál

„Vannak kik fél szavakból / mi a csöndből is értettük egymást”, olvassuk a versben, melynek fő erénye épp a sorok között meghúzódó csönd. Nem lehet mindent elmondani, talán épp a leglényegesebbet nem. A mű csak sajátos teret képez, s ebben az el nem beszélhető a maga hangtalan módján megmutat­kozhat – az érzékeny olvasóban. Méghozzá valahogy úgy, mint a bor mellett üldögélő apa és fiú között. Így szerve­ző­dik a költészet, lát­ványos bravúrok és mindenfajta verstechnikai tűzijáték nélkül. „Milyen egyszerű és nyugtot nem enged”, idéz­hetnénk Szép Ernő egy sorát.

A kilencvenes évek közepén csak időlegesen csillapítható, makacs láz jelentkezett nálam. Az első hét után kór­házba kerültem, ahol szívburokgyulladást álla­pí­tottak meg. S mert ennek a betegségnek az egyik kísérőjelensége a különös, aránytalan fáradt­ság­érzet, kifejezetten jól­esett az ágy. Az algopyrines lázcsillapítások miatt átizzadt párnámon fejemet oldalt fordítva figyeltem az idő múlását: október érkeztével hogyan sárgítja s hullatja lombját az ablak előtt álló fa.

Gyerünk, faszos, sétálni!

A mi kórtermünk­ben feküdt többek közt egy vastagbélrákkal küz­dő, csontsoványra fogyott katonatiszt. A szervezete csak annyi tápanyaghoz jutott, amennyi a műtétek után megmaradt rövidke bél­szakaszban még fel tudott szívódni. De keményen tartotta magát. Még arra is jutott ereje, hogy beszélgessen velünk. Egy langymeleg, verőfényes őszi napon hirtelen odaült az ágyam szélére, és szürke köpenye ujjából előnyúló, hosszú, csontos, fehér kezével megragadta a csuklómat: „Gyerünk, faszos, sétálni, mert legyengülsz!”

Mosolyogva én is köpenyt vettem, papucsot húztam. Szép lassan bejártuk a Szent László kórház napfényben fürdő, kavicsos sétaútjait, némelyik padon üldögéltünk is kicsit – többet hall­gat­tunk, mint beszélgettünk.

Három hét alatt felszívódott a folyadékgyülem, felgyógyultam a betegségből. Még két­szer kellett visszamennem kontrollra. Első látogatásom alkalmával benéztem a kórterembe: ide­geneket találtam ott. Egykori szobatársaim mind felépültek – a katonatiszt kivéte­lével. Ott feküdt, ahol én: a sarokágyon, de ő nem az időközben kopárrá változott fakoronákat bámulta. Csonttá-bőrré soványodva, sápadtan, leesett állal aludt.

A második, immár utolsó kontroll idején épp esőre állt. A borult idő miatt fél­homá­lyos kórterem sarkában bevetett, üres ágy fehérlett a szürkeségben.

kép | eoipso, flickr.com