Ács József

AZ ÚTON MENNI KELL

[tényfékező]

AZ ÚTON MENNI KELL

Az az érzésem, hogy ezek a derék emberek, ez a sok Jerzy, Wojciech, Zbigniew és a többiek, soha nem érnek célba. Csak mennek az úton elkínzottan, tálcájukon pezsgővel, mások sült hússal vagy lán­go­ló palacsintával, és minden kihűlt fogásért vagy kiöntött cseppért büntetés jár. Ahogy vál­­to­zik a táj, feltépett földek, üszkös romok, lótetemek közt sietnek el lélekszakadva, a ki­tű­zött három kilo­méte­ren jóval túl, szívük szúr, bokájuk megbicsaklik, térdeik sajognak, ka­ruk zsibbad, tüdejük ég. Nehogy egy csepp is kiömöljön. Lucskosra ázott cipőben, ólom­súlyú vállal hatol­nak keresztül az időközben meg­szállt országon, az éjszakában csak fehér pincér­kabátjuk világít.

Kiégett kolostorban, mosdatlan emberek karanténjában járunk, háború és fekete himlő ide­jén, árvíz kiöntötte temetőben, amit szögesdrót választ el a hullámzó gabonatábláktól. Terek és idők most jóvá­tehetetlenül összekeverednek: mikor a pincér­verseny levonul, a szeptemberi úton a senki­földjén át­vágni és időlegesen senkivé lenni igyekvők, sorból kilépett munka­szolgála­tosok és dezertált katonák léptei csat­tognak, egészen az első gép­pisztoly­­golyó­ig, mely újra valakivé teszi őket: a kívülre került lélek még egyszer vissza­szakad a testbe, mi­előtt végleg el­tá­vozna belőle. Futnak a lágerek meghajszolt lakói, futnak a hirosimaiak, kiknek a bőre az infravörös sugárzás hőjétől hir­te­len felhólyagzott, majd a beérkező lökéshullám letépte róluk: úgy húzzák maguk után, mint va­lami lefoszlott harisnyát, aztán összeesnek. Jönnek a napalmtól megégett vietnami gye­rekek, aztán kalapáló szívvel mene­külők az akna­vetőkkel lőtt szara­jevói piac­tér­ről, egy rom­má bombázott palesztin kórházból, minden kiöntött cseppért büntetés jár. Futnak az emberek Kelet-Ukrajnából, ahol a szomszéd család házát szétlőtte a tüzérség, a kiégett pin­céből csak a hullájuk kerül majd elő, futnak a túlélők, bár nincsenek sehol bizton­ságban, a lakótelepen a közért előtt a minap gyer­mek­­fejnyi göd­röt vájt a betonba a gránát, és akinek arcát vagy lábát letépi, el­vérzik, futnak ki a világból lélekszakadva, utolsó holmijukkal, amit szeret­nének valahogy épségben át­menteni, maguk se tudják, hová. A sivatagban a szétlőtt nász­menet túl­élői szalad­nak fedezéket keresve, nehogy ők is egy fekete-fehér monitoron mozgó, majd gomb­nyomás­ra hirtelen megálló fekete pontként végezzék, futnak, mint az irakiak, szírek, afgánok a hazug­ságok mindent felégető tüze elől. A menekülők koponyájába fészkelt hang azt mondja: „Ami volt, elmúlt. Nincs más hátra, csak előre az úton.”

Az elvetett magvak újra kicsíráznak. Egyenruhák mindenütt. Légkondicionált, panoráma­abla­kos, médiacsatlakozó-pontokkal felszerelt konferenciatermek végtelen sorban, mindegyikben sajt­fehér bőrű politikusok nyilatkoznak a szintetikus csirke­húsról és a háború elkerülhetet­len­ségéről, öltönyükön egyetlen szaka­dás, ránc vagy folt sincsen, az elkezdett beszédet nem hagyják abba. Minden kiömlött cseppért büntetés jár.

Befolyá­sos em­berek dísz­­vacsorája a média elől elzárt luxus­szállo­dában, ahol minden négyzet­cen­ti­métert portalanítanak. A súlyos és hófehér, ropogós asztalterítőn vakí­tóan fé­nyes ezüst evő­eszközök. A ven­dégek már megszokták a rájuk nehezedő felelős­séget, van az egészben valami kellemes pikan­téria. Embert próbáló helyzet a mai, melyben nem szabad el­gyöngülni és enged­ménye­ket tenni, de hát ugyan hogyan is gyöngülnének el – hiszen akkor nem kerülhettek volna ide. Jólesik időnként átfuttatni a fejükön ezt a tautológiát: segít újra meg újra átélni tulajdon fontos­ságukat és kiválóságukat, melyen döntésük úgy nyugszik majd, miként a világ­min­denség egy roppant teknős páncéllal borított hátán.

A háttérben csokornyakkendős pincérek hozzák-viszik hangtalanul a pezsgősvödröket. Válo­gatott társaság dolgozik az arannyal ékes tükör­te­rem­ben – ők már bizonyítottak. A peri­fériák pincérei kitapo­sott cipőikben készülnek a közelgő ver­senyre, melynek helyszíne ismert, ám az időpontja még kérdéses.

Ami bizonyosnak látszik: a táv nem három kilométer lesz, hanem sokkal, de sokkal több.

kép | operetta-research-center.org
film | filmhiradokonline.hu