Horgas Judit

AISZÓPOSZ ÉS A MADARAK

2007 április

AISZÓPOSZ ÉS A MADARAK

Aiszóposz, a híres mesemondó egy különösen forró nyári napon szamoszi háza kertjében üldögélt. Akkoriban már Iadmón, a sziget ura felszabadította rabszolgaságából,  így kedvére elmélkedhetett kedves virágai között. Ábrándozásából nagy csapat madár riasztotta fel: fülsértő szárnysuhogtatás közepette, mint baljós viharfelhő, hirtelen köré telepedtek. Akármerre nézett, sötét gombszemek meredtek rá, és színes tollak villogtak minden talpalatnyi helyen. Óvatosan hátrált volna, de a madarak valósággal bekerítették, és az egykori rabszolga egy percig úgy érezte, hajdani uráénál félelmetesebb kezekbe (szárnyakba? lábakba?) került.

Szorongva várta, mi következik, s ekkor előlépett az egyik, társainál láthatóan nagyobb és tapasztaltabb madár, és deresedő farktollát harciasan a levegőbe meresztve megszólította az írót.

tagadhatatlan rosszindulat

– Aiszóposz, ugyebár – nem is kérdezte, inkább leszögezte a tényt, mint alapos filozófus a premisszát, amelyre érvelését építi. – A meseíró – folytatta, és hangjában mintha cseppnyi gúny jelent volna meg. – Állatmesékkkkk – az immár tagadhatatlan rosszindulat varjúszerű károgássá torzította a szó végét.

– Madarak – néhányszor erőteljesen biccentett, mintha a társait biztatná. – Mindenféle madár – hangsúlyozta, és valóban, a kertben vagy két tucat madárfaj zsúfolódott: sasok, csókák, sirályok és darvak, fecskék és pacsirták; az egyik fa alatt hatalmas páva terpeszkedett, odébb meg egy egész baromfiudvar kapirgált. És mind fenyegetően bámult. 

– Micsoda történetek! – sóhajtoztak, és Aiszóposz lehajtott fejjel, magában szégyenkezve ismerte el, mennyi meséjében írt önző, szolgalelkű, gyáva és ostoba madarakról. Hiába magyarázkodott, hogy az efféle fabulák valójában mindig az emberekről szólnak, a madárgyűrű egyre szorosabbra és szorosabbra fonódott, már fulladozott a bosszúért lihegő tolltömeg alatt, a csattogó csőrök szinte elnyelték, amikor mentőötlete támadt.

igazán szép állat

– Igazatok van! – kiáltotta. – A régi történeteimnek azonban nem érek a nyomába, a meséim városról városra terjednek. De írhatok egy újat, olyan madárról, amelyik még egyetlen fabulámban sem szerepelt, például a szarkáról. A szarka igazán szép állat – hízelgett, és megkönnyebbülve néhányszor nagyot lélegzett a lassan engedő szorításban. – Holnap hosszú útra indulok Delphoiba, hogy elvigyem Szamosz urának ajándékait a jósdába. Várjatok rám, és amint hazatértem, beváltom az ígéretem.

Az elégedett madarak ahogy jöttek, olyan gyorsan el is tűntek, s csak néhány tollpihe árulkodott, hogy valaha ott jártak. Aiszóposz másnap korán reggel hajóra szállt. A jósdához érve meglepetten tapasztalta, hogy a máskor oly népes helyen senkit nem talál. Délidőre járt, és még a papok is a szentély hűvösébe húzódtak, hogy az erősen tűző napsugarakat elkerüljék. Csupán néhány madár szálldosott az oltár körül, amin apró, ám igen finoman kidolgozott ezüstcsésze állt. A meseíró mélyen meghajolt, és éppen nekikezdett volna a szertartásnak, amikor halk szárnysuhogást hallott. Az egyik madár az oltáron állt, s mielőtt Aiszóposz bármit tehetett volna, erős csőrébe csippentette az ezüstcsésze fülét, és a magasba emelkedett. A tehetetlenül hadonászó író kiáltozására felriadtak a környező erdőben hűsölők. Aiszóposz egyszerre nagy tömeg közepén találta magát, és az álmukból riasztott emberek, élükön a jósda papjaival, egyhangúan követelték, hogy azonnal adja vissza a legszentebb ereklyét, amit rútul ellopott. Mire felfogta, hogy az apró ezüstcsészét követelik, már hiába kiáltozta, hogy a madár a tettes. A feldühödött tömeg az ereklyét keresve először a ruháját tépte cafatokra, aztán őt magát is. Amikor a meseíróból már csak véres húsdarabok maradtak, az egyik pap alaposabban szemügyre vette az oltárt. Az áldozati állatok finom hamujában, a csésze körvonala mellett elmosódva, de világosan látszott egy pár szarkaláb lenyomata.

A SZARKALÁB című összeállításból
kép | pxhere.com