Horgas Judit

AHOL NINCS ÖSVÉNY

2007 december

AHOL NINCS ÖSVÉNY

A mottó a Biblia legelterjedtebb angol változatában, a King James Bible-ben így hangzik: „Then was Jesus led up of the spirit into the wilderness to be tempted of the devil.”1 Károli a többjelentésű héber szót pusztának fordította, az angolban azonban gyakoribb a „wilderness” ’vadon’ használata. A latin Vulgatában solitudo és desertum, azaz ’magány’ a megfelelője a héber arabahnak, amely az arab „száraznak lenni” jelentésű szótőből származik, de tágabb értelemben elhagyatott és terméketlen földterületet jelöl.2 „Az angol wilderness” mai jelentése, a vadon ezzel ellentétben éppen a túlságosan dús, áthatolhatatlan növényzet és a félelmetes vadállatok miatt elhagyatott – legalábbis ember nem járta – erdő. Eredete, az angolszász wilddeoren szó szerint vadállatot (’wild-deoren’) jelent, a civilizáció határán túl élő lényeket. 3  Ez a puszta/vadon nemcsak megnevezésében kettős: egyszerre utal a sátáni megkísértés helyére és a kísértéseket kerülők menedékére, a római hatóságok és a világi hívságok elől bujkáló kora keresztény remetéknek otthont adó területre. Veszélyes, de védelmet nyújt; vad, de mégsem olyan könyörtelen, mint a civilizáció, ahonnan a száműzöttek érkeznek. Mert száműzöttek mindig vannak: magányosan, párosával vagy kisebb csoportokban népesítk be a lakatlan helyeket, hosszabb-rövidebb ideig maradnak, majd szinte mindig visszatérnek, tapasztaltabban, megerősödve vagy éppen mit sem tanulva a történtekből. A vadon a választás helye, ide nem kerül csak úgy, véletlenül az ember: ha az igaz utat nem lelé, ha a jó útról valahogy leszáll, az is választás, az ismeretlené az ismerttel szemben. Az ismert és az ismeretlen idővel átalakult, formálódott, még ha sokszor ugyanaz maradt is. Három nőszereplő vadon-választását nyomon követve, 1612/13-ból 1847-be, majd 1981-be ugorva a határátlépés pillanatát, az odavezető utat és a következményeket vizsgálva ezt az átalakulást próbálom megragadni: megkeresni a másban a hasonlót.

a véres jeleneteket szereti

John Webster Amalfi hercegnője a szerző talán legismertebb darabja, már a 17. század elején sokszor és nagy sikerrel játszották. A szerelemből titokban újra házasodó, intézőjét maga mellé emelő, szépséges ifjú özvegyasszony véres tragédiája minden társadalmi réteg igényét kielégítette, a szélsőséges érzelmeket olykor komikus, majd látványos elemek váltják, megjelennek jól ismert szokványszereplők, mint a megcsalt férj, a könnyűvérű feleség, a hű barát vagy a megbízható szolgálólány és egy jóval összetettebb, a darab során kifejlődő karakter, az akár főszereplőnek is tekinthető Bosola, aki meggyilkolja a hercegnőt, majd halála előtt megöli megbízóit, s így egy személyben egyesíti az áldozat, a cselszövő gazember és a katarzist hozó bosszúálló hagyományosan három főre osztott szerepét. John Madden filmjében, A szerelmes Shakespeare-ben felbukkan a színpad körül ólálkodó, kisfiú Webster, és a kérdésre, hogy mi tetszik neki legjobban az ott próbált Romeo és Júliából, lelkesen feleli: a véres jeleneteket szereti leginkább, ezzel is alátámasztva a szerzőről alkotott általános képzetet, hogy a Jakab-kori tragédiaírók közül a legsötétebb képzeletű volt, a halál megszállottja, írta róla T. S. Eliot, látta a bőr alatt a koponyát.4

De az Amalfi hercegnőben a borzongató, perverz horror mellett a korszak egyik legfinomabban megrajzolt nőalakjával találkozhatunk, aki egyszerre a hasonló sorsú nők képviselője és szószólója (ezt támasztja alá, hogy nincs valódi személyneve, a darabban mindenki, a szereplők felsorolásakor maga a szerző is csupán Hercegnőnek nevezi), és valóságos, érző asszony, akinek férje és gyerekei vannak, vajúdik, hazudik és hízeleg, de elsősorban retteg. Talán a Hercegnő könyvlapokon is átsugárzó félelme teszi a drámát szívbemarkolóan hitelessé, ez emeli a reneszánsz átlaghorror színvonala fölé, akárcsak Kyd őrjöngő Hieronimója a senecai ihletettségű Spanyol tragédiát.

A Hercegnő kettős, közélet és magánélet között őrlődő alakja is hozzájárult a darab korabeli sikeréhez. A Jakab-kori Londonban egy sokatmondó, csúfondáros szólás járta: „Rex fuit Elizabeth: nunc est Jacobus regina”, azaz „Erzsébet király volt, most Jakab a királynő”5, amely nemcsak a király köztudott homoszexualitására utalt, hanem az uralkodó általános gyengeségére. Godfrey Goodman, Gloucester püspöke Erzsébet halálakor azt írta, az angolok „belefáradtak egy öregasszony kormányzásába”6, de a csalódást keltő, puhány király uralma alatt hamar megváltozott az általános vélemény. Matthew Winston elsősorban ezzel magyarázza, hogy eluralkodott az Erzsébet-kor utáni nosztalgia, és a darab írásakor Webster a közhangulat hatására állította színpadra a saját hatalma fogságában vergődő nőt.7

libikóka-politika

Carla Spivack hosszú tanulmányban követi végig, hogyan fordítja Webster visszájára Erzsébet hatalmi jelképeit, hogy a nőt a közszféra politikai vezetője helyett a magánszférába húzódó feleségként mutassa be.81. Erzsébet, a szűz királynő nem ment férjhez, így független maradt, elkerülte, hogy egy férfi uralkodjon helyette, és teljes odaadással lehetett birodalma asszonya és népe anyja. Szokatlan, korántsem veszélytelen libikóka-politikája végül sikeresnek bizonyult, megóvta országát a széthullástól, de nem maradt utána örökös. Amalfi hercegnője is kockázatos utat választ, ami éppen az ellenkező irányba visz: férjhez megy, gyermekei lesznek, és bár a darab végére mindent elveszít, legidősebb fia túléli a tragédiát. A döntő lépést a darab egyik kulcsjelenetében (I. 2) teszi meg, és a figura drámaiságát fokozza, hogy pontosan érzékeli, milyen fontos döntést hoz. Társalkodónőjéhez, egyetlen bizalmasához fordulva a Hercegnő így szól:

„Kívánj jó, gyors utat
Nekem. Mert egy vadonba indulok,
Hol nincs ösvény, jó baráti fonál, mely
Vezethet.”9

A vadon metaforájának használata elárulja, hogy a Hercegnő képzeletében a civilizációt, a kitaposott, jól ismert ösvényt a hercegi udvar és a kor társadalmi konvenciói jelentik, és amikor mindezt maga mögött hagyja, hogy szerelmét követve az ismeretlenbe vesse magát, nem számíthat „jó baráti fonálra”, amely majd kivezeti a vadon sűrűjéből. Az angol eredetiben a „clew” szó szerepel, ami Ariadné gombolyagára utal: segítségével igazodott el Thészeusz a krétai labirintusban, az épített vadonban. A Hercegnő azonban magányosan, és minden segítség nélkül készül az útra. Drámai személyiségét tovább nagyítja szerelme, Antonio jelentéktelen figurája: az asszony nem a szeretett személyt keresi a vadonban, mert Antonio, bár megszédíti a nő szépsége, rangja és hogy éppen őt választotta, nem a vadon lakója. Tisztességes, bár kissé esetlen alak, vígjátéki megfelelője talán az Ahogy tetszik Orlandója lehetne. A Hercegnő nem Antoniót keresi és találja a vadonban, hanem szerelmes önmagát, amint megszabadul a rangja követelte korlátoktól. Ezért nem segítheti barát vagy jóakaratú cselszövő: ha elindul, hogy megismerje másik, szabad énjét, már nincs visszaút. Antoniónak szerelmet vallva is inkább magához beszél:

„Mi nyomorúság magosan születni!
Szerelmet is mi vallunk, mert nekünk
Nem mernek vallani… és letérünk
Az egyenes erényről, mely a ténynek
Nem ad más színt.” (I. 2)

A darab összetett dramaturgiája csupán egy szereplőt emel a Hercegnő alakjával egy szintre: Bosolát, aki bár vállalja, hogy Ferdinánd herceg besúgója és bérgyilkosa legyen, mégis a társadalmi konvenciók legszigorúbb kritikusaként jelenik meg. A darab első jelenetében így jellemzi a Hercegnő két testvérét, a Bíborost és a Herceget: „Ő is, meg a bátyja is olyan, mint a pöcegödörből kihajtott szilvafa: kövér, roskadozik a sok gyümölcstől. De senki más nem zabálhat róla, csak a hollók, szarkák, meg a hernyók.” Bosola a civilizált udvari életben a vadon ösztönösségét és kegyetlenségét képviseli, maga a törvényenkívüliség, aki elrendezi a civilizáció sötét ügyeit, mint a filmekben a CIA titkosügynökei. A Hercegnő a vadonba indulva minden lépéssel Bosolához kerül közelebb, s elhagyva a civilizáció jól ismert korlátáit, végül a vadonban is a civilizációba botlik, de annak eltorzított, ijesztő és halálos képviselőjébe, akit a társadalom igazságtalansága – a Bíboros és a Herceg alakjában – lelki nyomorékká és földönfutóvá tett. Bosola a darab végén nemcsak a Hercegnőért és Antonióért áll bosszút: önnön elvadított lelkét próbálja megmenteni.

Giambattista Vico Új tudomány című művében elmeséli, hogy a vadont hajdan szörnyű óriások lakták, de amikor egy villám hatására hinni kezdtek valamilyen égi hatalomban, törvényeket hoztak és lassan a civilizáció útjára léptek, módszeresen irtani kezdték az erdőt, egyre nagyobb és nagyobb tisztásokat vágva, mert „ahol az istenséget az éggel, a csillagok örök geometriájával, a kozmikus végtelennel vagy a ’menny’-el azonosították, az erdő ijesztővé vált, hiszen elrejtette az istent.”10 A Hercegnő döntése, hogy a vadon árnyékát választja a tisztás átláthatósága helyett, kétértelmű: mivel a darab több utalásában ő maga a fény forrása, a vadonba lépve saját kisugárzásával szünteti meg a sötétséget, de úgy is értelmezhetjük, hogy a fenséges, uralkodói ragyogást megelégelve, mint hétköznapi, szerelmes asszony a vadon árnyai között keres búvóhelyet. Pedig Antonio éppen azért csodálja, mert a Naphoz hasonló. Deliónak magasztalva így írja le: „Homályt borít az elmúlt századokra, / S az eljövő időket túlragyogja” (I.1); az angol eredetiben így hangzik: „lights the time to come”, azaz szó szerint „megvilágítja az eljövendő időt”, sőt úgy is értelmezhető: „megvilágítja az időt, hogy eljöjjön”. Antonio ugyanebben a jelenetben azt állítja: „ha alszik is, az Égben / Otthonosabb, mint más asszony, ha gyón”11, s ki lehetne otthonosabb az égben, mint egy égitest?

fény fejedelme

A Hercegnő alakjának összekapcsolása a Nappal és a fénnyel újabb utalás I. Erzsébetre. A Ditchley portrén, a királynő legnagyobb méretű fennmaradt képén egy töredékes szonett olvasható, amely így kezdődik: „A fény fejedelme, a Nap…” A feltételezések szerint a verset Sir Henry Lee írta, akinek ditchley-i birtokán Erzsébet 1592-ben vendégeskedett, a festmény is az ő megrendelésére készült. A képen a királynő ékkövekkel díszített, ragyogó fehér ruhában Anglia térképén áll, a nemesúr hízelgő gesztusa a vers nélkül is egyértelmű volna: Erzsébet maga a Nap, amely megvilágítja Angliát. Egy 1600-ban festett Isaac Oliver-portrén hasonló ábrázolással találkozunk: a királynő szivárványt tart kezében, a felirat: Non sine sole iris – Nap nélkül nincs szivárvány.12 A festmények tanúsága szerint Erzsébet idős korában is rendszerint fehér ruhát hordott, bár a társadalmi konvenciók szerint egy öregasszonynak feketét illett volna viselnie.13 A királynő feljegyzéseiből kiderül, hogy szívesen képzelte magát égitestnek, és úgy akarta eltölteni életét, hogy „fényt és vigaszt”14 nyújt alattvalóinak.

Erzsébet halála előtt szörnyűségesen deformálódott, úgy felpüffedt, hogy gyűrűit le kellett vágni az ujjáról. De Amalfi hercegnője fiatalon, szépsége teljében hal meg. Ferdinánd a megfojtott Hercegnőt látva így szól: „Takard el arcát, káprázik szemem”. Talán a bűntudat vagy a félelem beszél belőle, amikor ikertestvére halott arcára tekint, de arra is gondolhatunk, hogy a holttestből is sugárzó fény vakítja el. A herceg, egész életében az arisztokrácia fényében sütkérezett, ezért a napvilág kellemetlen, leleplező jellegét hangsúlyozza, amikor megfenyegeti húgát: „sötét / Tetted, sok titkos gondolatod is / Napfényre jut”, majd így folytatja: „Hidd csak, hogy ez a legszebb utazásod, / Mióta élsz; mint a szabálytörő rák, / Hátrafelé megy, s azt hiszi, helyes / Úton jár, mert sajátján” (I. 2). Ennek a jelenetnek a végén szánja el magát a Hercegnő, hogy a fenyegetések ellenére szerelmet vall Antoniónak, s mintha magával Ferdinánddal dacolna, átveszi az út-metaforát: „Királyi pereputtyom / Hiába áll utamba: mint a lépcső, / Nászom felé vezet”, és szabálytörő módon elindul a legszebb utazásra.

Eleinte megpróbál valamiféle vezérfonalat találni, s elsősorban Antonio támogatására számít. A döntés előtt kijelenti: „Hadd mondják vénasszonyok, hogy / Behunyt szemmel kerestem férjet”, és a szerelmi jelenetben a vaksággal, a teljes odaadás játékos, mégis halálosan komoly bizalmával hódítja Antoniót:

Hercegnő:       Most vak vagyok.
Antonio:           És mire célzol ezzel?
Hercegnő:        Szeretném, ha kézen fogva vezetnéd,
                        Nászágyadhoz szerencséd.” (I. 2)

De mindez játék marad: a csetlő-botló, végzetesen naiv férfi nem segíthet a Hercegnőnek, kapcsolatukban az asszony a döntéshozó, és Antonió is elismeri: „Igaz, hogy csak éjszaka / Parancsolok”. Kapcsolatuk egyenlőtlensége az utolsó felvonás borzongató jelenetében is nyilvánvaló, amikor felesége halála után a még mit sem sejtő Antonio Delióval a milánói várfalnál, a bíboros ablaka alatt sétál, ahol a Hercegnőt gyilkosai eltemették. Párbeszédük utolsó sorait az asszony hangján megszólaló visszhang ismétli, mindig baljóslatú figyelmeztetéssé formálva a szavakat, mintha a Hercegnő még a túlvilágról is úgy védelmezné férjét, hogy az ismétléssel, hangsúlyeltolással átalakítja szavait. Antonio védekezni próbál: „Visszhang, én veled nem beszélek: /Te csak látszólag élsz.” És a visszhang válaszol: „Látszólag élsz.

A Hercegnő karaktere nem változik a darab során, és ahogy Carla Spivack megjegyzi, éppen ez a lényeg15: „Én még Amalfi hercegnő vagyok”, mondja halála előtt Bosolának, és ezzel kinyilvánítja sértetlenségét. Gyilkosa csak annyit árthat neki, mint „a szélütés / Agyvérzés, tüdővész”, s bátyjainak azt üzeni, a halál a „legjobb ajándék, / Amit adhatnak, s én elfogadhatom”, ezzel is jelezve: nem tehetetlenül fogadja, hanem szabadon választja és vállalja végzetét, amely a tragédia és a társadalom szabályai szerint, tulajdonképpen logikusan következik abból, hogy a vadonba indul. Ilyen döntést csak érett és érző ember hozhat, aki tisztában van kötöttségeivel, és nem szeszélyből, hanem tudatosan tépi szét azokat.

erkölcstelen nemi vágy

Éppen az a baj a Hercegnővel, hogy, mint maga is bevallja: „Hús-vér vagyok, / Nem a férjem síremlékén térdelő / Alabástromasszony”. Egy 1632-es, a nők jogairól szóló kézikönyv16 a férjes asszonyt folyóhoz hasonlítja, amely az óceánba folyik, összekeveredik annak hatalmasabb vizével, és így elveszíti különálló egyéniségét. Az özvegyektől a kor konvenciói szerint igenis azt várták, hogy férjük síremlékén térdepelve alabástromasszonyokká dermedjenek. Ferdinánd megjegyzése: „Kétszer csak a buja nők / mennek férjhez”, pontosan érzékelteti az általánosan elfogadott nézetet, hogy a házasságban normális körülmények között nincs helye a női szexualitásnak, és ha a férj halála után az özvegy újra férjet akar, annak kizárólag a túlzott, erkölcstelen nemi vágy lehet az oka. A házasság, különösen az arisztokraták számára, a civilizáció alapját biztosító szerződés, jogi paktum, amelynek segítségével sikeresen távol tarthatják a vadonba illő szenvedélyeket. Ha ezek a zabolázatlan érzelmek mégis házasság formájában tűnnek fel, a nemesi vér védelmében a jogszerű kapcsolat is erkölcstelennek mutatkozik: hiába bizonygatja a Hercegnő, hogy férjhez ment, és nem hozott ezzel „új szokást divatba”, Ferdinánd „züllött asszonyának, „kurvá”-nak, „boszorkány”-nak nevezi, férjét pedig „hímringyó”-nak.

A két sötétlelkű báty haragjának indítéka névleg ugyanaz: a Bíboros látszólag ugyanannyira sérelmezi, hogy „Aragon és Castilia / királyi vére” bemocskolódik, de Ferdinánd a szó szoros értelmében beleőrül, mintha a Hercegnő nem testvére, hanem felesége volna. Hiába korholja a kevés szavú, higgadt Bíboros, hogy „Semmi nem teszi az embert / Olyan torz bestiává, mint a düh, / ha zabolátlan”, ezzel a vadonhoz tartozóként ábrázolva a dühöngő herceget, a figyelmeztetés nem használ. A gyilkosság után Bosola a Hercegnő megfojtott gyerekeire mutatva bűnbánatra szólítja fel a herceget, de az így válaszol: „Sosincs miért / Farkaskölykök halálán szánakozni.” Saját vérét, unokaöccsét és unokahugát nevezi farkaskölyöknek, ami annál is különösebb, mert Webster és a közönség hazájában, Angliában, már a 15. században kihaltak a farkasok. A halott gyerekek talán a herceg végzetét vetítik előre: a darab vége felé Ferdinándot különös betegség keríti hatalmába, a lycanthropia. Az Orvos részletesen leírja a tüneteket: „aki / megkapja, úgy gyötri a búskomorság, / Hogy azt hiszi, farkassá változott, / S lopódzik temetőkbe éji órán / Holttesteket kiásni; hercegünket / Is így látták……emberi combbal / A vállán, és félelmetesen üvöltött, / Azt mondta, farkas ő, s nincs más különbség, / Csak hogy a farkas kívül hordja szőrét, / Ő meg bőrén belül” (V. 1). Az Orvos nevetséges terápiával próbálkozik, de Ferdinánd jól elnáspángolja, aztán őrjöngésében saját árnyékát próbálja megfojtani, mintha ezzel megtisztulhatna. Ő is elindul a vadonba vezető úton, talán hogy elveszített testvérét meglelje, de az erdő mélyén csak magát találja, farkas alakban. Mintha a vadonban az elfojtott ének rejtőznének, s a „jó baráti fonál” híján az embernek egyedül kellene megküzdenie a benne megbúvó sötétséggel.

*

Charlotte Brontë  1847-ben írt regénye, a Jane Eyre magyarul A lowoodi árva címen olvasható. Az ifjúság számára Ruzitska Mária fordítását Szász Imre dolgozta át, gondosan kigyomlálgatva a mű legvillódzóbb, legérzékenyebb részeit, olykor akár egész fejezetet is. A meghagyott szövegben így felerősödnek a túlzóan romantikus motívumok, a gótikus horrorelemek, és a hangsúly az amúgy vonzóan szövevényes cselekményre helyeződik, de sokszor elvész a finom irónia, amellyel Brontë egyensúlyban tartja művét. A regény alapja és mondanivalója éppen ez a kettősség: a csúnyácska és koldusszegény főhőssel olyan kalandok esnek meg, amilyeneket szépséges hercegnőkről szóló történetekben olvashatunk, és a szerző éppen azzal csavarint egyet a konvenciókon, hogy nem csupán azt állítja: bizony, a belső szépség a fontos, és aki tiszta marad, végül elnyeri jutalmát, hanem nagyon is kíméletlenül ábrázolja, milyen nehéz utat jár be, aki külsőleg jelentéktelen, ráadásul szegény és túlságosan jól nevelt ahhoz, hogy erőszakos legyen. Az egyes szám első személyben íródott történet főhőse ezt így fogalmazza meg: „Szerettem volna, ha arcom rózsás, ha az orrom egyenes, a szájam pici cseresznyeszáj. Szerettem volna magas és karcsú lenni, nem ilyen kicsi és vézna. Néha elszomorodtam azon, hogy sápadt vagyok, és vonásaim szabálytalanok és élesek. Hogy miért bántott mindez, és miért szerettem volna másmilyen lenni, azt még önmagamnak is bajosan tudnám szabatosan megmagyarázni. Pedig volt rá okom, sőt, logikus, kézenfekvő okom volt rá.”17 A regény végén a „happy ending”-et is valami finom szomorúság fűszerezi, hiába születik Jane-nek gyönyörű gyereke, hiába csillan meg a remény, hogy a vak Rochester fél szemére mégis látni fog, a történet az Indiában élő misszionárius, St John levelével végződik, a fiatalember hamarosan bekövetkező halálát jósolja: „Az én Uram már figyelmeztetett engem, és mindennap érthetőbben adja tudtomra, hogy jön, és én óráról órára boldogabban felelem: – Úgy legyen, jöjj, Uram, Jézus!”18

magára marad

A regény a Bildungsroman hagyományait követve kisgyermekkorától követi a főhős jellemének formálódását. Az árva kislány, akit kegyetlen nagynénje szörnyű nevelőintézetbe ad, s szívszorító fizikai és lelki körülmények között cseperedik fel, végül maga is tanár lesz, és egy gazdag ember gyámleánya mellé kerül nevelőnőnek. Már gyerekkorában is jószívű, megértő és igazságos, ezért sokszor kerül méltatlan, megalázó helyzetbe. Jellemfejlődésének érdekes mozzanata, amikor a sokat kínzott diákból tanár lesz, ám két év tanítás után az imádott bálvány, az intézet vezetője, Miss Temple férjhez megy, és Jane ismét magára marad: „Azt hittem, csak Miss Temple-t siratom, de… a nap folyamán gyökeres változáson mentem keresztül. Levetkőztem mindazt, amit Miss Temlpe-től kölcsönöztem… s mostantól fogva megint én vagyok én, s a régi érzések kezdenek újra kavarogni bennem… Most egyszerre ráeszméltem, hogy Lowood nem a világ; mert az igazi világ, az nagy… Remények és félelmek változatos sokasága, érzelmek és izgalmak zűrzavara vár arra, aki a nagyvilág ezer veszedelme közt akarja az igazi életet megismerni.”19 Az intézet ablakán kibámuló, izgatott lány képzeletében az ismerős tájon túli világ valóságos vadonnak tűnik: „Tekintetem a távoli kékes hegycsúcsokra siklott: azokat kell megmásznom. Ami a sziklacsúcsokon innen terült el, az nem egyéb, mint börtön, korlát, a száműzetés színhelye. A hegy tövében kanyargó fehér utat néztem, amely a völgykatlanba torkollt: vajon hová vezet?”20

Jane elindul az ismeretlen úton, akárcsak Amalfi Hercegnője, és bár őt nem korlátozza rang és vagyon, szépségére se hagyatkozhat. Thornfieldben Mr. Rochester gyámleányának nevelőnője lesz. Gazdája nyers modorú, karizmatikus férfi, Jane hamarosan beleszeret, de jelentéktelen külseje és társadalmi helyzete miatt esélytelennek hiszi magát, ráadásul az a hír járja, hogy Rochester hamarosan feleségül veszi a gyönyörű, kevély Miss Ingramet, aki mindenben Jane ellentéte: elkényeztetett, gazdag, szép, de ostoba és kőszívű. A regény közepén fordul a történet, Szent Iván éjjelén, a ház melletti kis ligetben, amely a részletes leírás alapján inkább tűnik vadonnak, mint egyszerű kertnek, átláthatatlan, ember nem járta búvóhely, Jane számára maga az Éden, ahol Ádámjára talál: „Valóságos paradicsom volt a gyümölcsös: tele virággal és érő gyümölccsel. Az udvar felől magas kőfal zárta el, a rétek felől pedig hosszú bükkfasor. A túlsó végén kidőlt kerítés választotta el a szántóföldektől; ide babérfákkal szegélyezett kanyargós ösvény vezetett. Az ösvény végén hatalmas vadgesztenyefa állt, pad fogta körül. Itt aztán senki nem látta az embert. Úgy éreztem, a világ végéig elbolyonganék itt ebben a harmatos, csendes homályban.”21 A gyümölcsösben Jane találkozik Rochesterrel, aki kegyetlenül megkínozza, hogy még egyszer próbára tegye: azt állítja, megnősül, és Jane-nek Írországba kell mennie, egy másik családhoz. A hazugság gonozságát tovább színezi, hogy a férfi szavaiból kiderül: jövendő anyósától hallott az álláslehetőségről. Írország az angolok képzeletében még ekkor is a zabolázatlan, távoli, fél-civilizált vadont jelentette, ahonnan éppen ebben az időben az éhínség miatt százezrek menekültek el.22 Rochester felvetése, hogy Jane ott álljon munkába, felerősíti a dús, paradicsomi kert szépségét, és szörnyű látomást, magát a kiűzetést vetíti előre. Amikor Jane a lowoodi intézet ablakán kitekintve az ismeretlent kutatta, még előtte állt a lehetőség, hogy egy ilyen vad helyre veti az út. Thornfieldben azonban kényelmet, megbecsülést és szeretetet talált, otthont, amit csak kényszerűségből hagy el az ember. A lány a felvetés hallatán összeomlik, és a férfi provokálására végül szerelmet vall, de mintha érzelmei őszinte feltárásából bátorságot merítene, szembeszáll Rochesterrel, aki a csalódott szerelmes sablonját húzná rá:

,,– Maradjon veszteg, Jane, ne kapálózzék úgy, mint egy megvadult rabmadár, mely kétségbeesésében a saját tollát tépi.

– Én nem vagyok madár, és rab sem vagyok. Független ember vagyok, szabad akarattal rendelkezem, és most el akarok menni innen.”23

Jane inkább választaná az ír vadont, mint hogy a férfi rabja legyen, és éppen mert annyit szenvedett külseje és társadalmi helyzete miatt, a szerelemben csak az egyenrangú kapcsolatot tudja elfogadni. Árvaként a nagynénjének, diákként a nevelőintézet felügyelőjének, alkalmazottként gazdája utasításainak kiszolgáltatva kell élnie, de szerelmes nőként a szabadságot keresi. Rochestert talán éppen ez a szabadságvágy ragadja meg, feleségül kéri Jane-t, és szerelmét azzal bizonyítja, hogy a lány szabályait elfogadva őszintén beszél: „Magát szeretem, maga kis kobold, így szeretem, ahogy van, mit bánom én, hogy szegény és jelentéktelen, hogy kicsi és csúnya! Imádom magát!”24, és a lány végre hisz neki.

kietlen vadon

A szentivánéji jelenet baljóslatú befejezéseként Jane-t reggel tanítványa ébreszti a hírrel, hogy a nagy gesztenyefát, amely alatt Rochester szerelmet vallott, egy villám kettéhasította. Brontë  többször használ természetfölötti motívumokat, hogy az izgalmasan kanyargó cselekmény egy-egy részletét előrevetítse. Többek között ezt szolgálja a főhős töprengése is, aki a mindentudó narrátor szerepében gyakorta kommentálja az eseményeket, például: „Ha nem szeretem őt olyan mérhetetlenül, e pillanatban talán megütköztem volna különös hangsúlyán és arcának szinte vad kifejezésén.”25, és néhány hosszú párbeszéd, amely a magyar változatból kimaradt. Az angol eredeti 25. fejezetében (a magyarban ez a 23. fejezet), Jane elmeséli rémisztő álmát jegyesének, amelyben ismeretlen akadály áll kettejük szerelme közé, és sötétben, esőben, ismeretlen, kanyargós úton kell járnia. Ez olvasható magyarul is, de az álom elbeszéléséhez vezető párbeszéd egyik megjegyzése nem. A boldog, kelengyéjét rendezgető menyasszony beszámol Rochesternek, mivel foglalkozott, mire gondolt egész nap: „Eltűnődtem, a moralisták miért nevezik a világot kietlen vadonnak: nekem úgy virágzik, mint egy rózsa.”26 A személyes perspektíva hangsúlyozásával a szerző még szorongatóbbá teszi a kísérteties álom jóslatát, mintha azt sugalmazná: a világ valóban kietlen vadon, és csak a megtévesztett szerelmes láthatja virágzó rózsának.

A különös szerelmet mindvégig komor árnyak kísérik. A magyar fordításból teljes egészében kihagyott, a rendhagyó, olykor tréfálkozva könnyed, máskor ijesztően zord jegyesség napjait bemutató 24. fejezetben Rochester egy dalt énekel Jane-nek, amelyben a szerelméért mindennel dacoló hős elnyeri kedvese szívét, és semmivel sem törődve élvezi a pillanatot. A dalban áthatolhatatlan térként tűnik fel a szeretőket körülvevő, gyűlölködő társadalom, a Hatalom és a Jog világa és a kapcsolatot ellenző család, amelyet a Bánat és a Harag jelképez. Olyanok, mint a vadon vagy az óceán, amelyeken nem vezet biztos út, „jó baráti fonál”: „Széles és úttalan volt a tér, / mely kettőnket elválaszt, / és veszedelmes, mint az óceán / zöld hullámainak habos versengése. // Oly kísértetjárta, mint a vadonon / vagy erdőn átfutó rablóösvény; / Hatalom és Jog, Bánat és Harag / állt kettőnk lelke közé.27

Az esküvőn megjelenik Rochester sógora, és lelepleződik a titok: Bertha, a férfi őrült, alkoholista felesége Thornfield egyik szobájába zárva él. A fokozatosan építkező kapcsolat tehát már kezdetekor hazug volt, a letagadott szörnyeteg úgy rejtőzött benne, mint Édenben a kígyó. Jane-nek szembesülnie kell a vitathatatlan ténnyel, hogy a biztonságot adó tisztás a vadon közepén áll. Értelmet nyernek a történet során fel-felbukkanó, különös események, amelyek mind a raboskodó őrülttel magyarázhatóak. És újra megkérdőjeleződik Rochester szerelme: nemcsak, mert hazudott a lánynak, hanem mert így más megvilágításba kerül a nyitottság, amellyel Jane társadalmi státuszára tekintett. A férfi láthatóan örül, hogy a lány árva és nincstelen, és így az is érthetővé válik, miért nem akar az Ingram családdal szorosabb kapcsolatra lépni. A Hatalom és a Jog világában a bigámia elképzelhetetlen, megbocsáthatatlan. Rochester azt reméli, Jane olyan hálás lesz a felkínált szerelemért, hogy – mintegy viszonzásképpen – hajlandó a vadonba menni vele, ahol se társadalom, se család nem áll kettejük közé. De Jane Eyre, amikor megint választásra kényszerül, a civilizációban rejlő, konvencionált vadságot megvetéssel utasítja el, és inkább a valódi, kézzelfogható vadont, az angol tájat választja.

rabságban vergődő sas

Nincstelenül menekül el Thornfieldből, kevéske poggyászát is elveszíti, éhezik és a szabad ég alatt kell hálnia: „Senkim sincs a világon, csak közös anyánk, a természet. Az ő keblén próbálok megpihenni.”28 A történet folytatódik tovább, Jane új barátokat, sőt vérrokonokat talál, és örökséghez jut. A regény végén visszatér Rochesterhez, és megtudja, hogy távozása után az őrjöngő Bertha önmagával együtt Thornfieldet is porrá égette, és a mentés közben a férfi megvakult, fél karját elvesztette. A tűz lelkileg és jogilag is megtisztította Rochestert, és a vak, özvegy, elhagyatott férfiban a meggazdagodott Jane végre egyenrangú társat talál. Amikor először látja viszont a férfit, rabságban vergődő sasra emlékezteti, „melynek aranykarikás szemét kegyetlen kezek kioltották”. Új, tiszta szerelmük alapja, hogy Jane-nek most azt kell bizonyítania: Rochester sem rab madár, hanem független, szabad ember, és az út, amelyen kézenfogva elindulnak, a vadonból kifelé vezet.

*

„Minden nőnek meg kell tanulnia, hogyan legyen valakinek a lánya. Ha ezt nem tanulja meg, azt sem fogja tudni, hogyan legyen nő, úgy értem, igazi nő, aki megfelel egy gyereknek, egy férfinak – és a többi nő is tiszteli… Nincs feltétlenül szükség az édesanyádra, hogy valakinek a lánya légy …olyan nő, aki törődik azzal, honnan jött, és azokkal, akik vele törődtek… Ne a kedvemért gondoskodj rólam, hanem a saját érdekedben.”29 Ondine, a néger szakácsnő ezzel engedi útjára kisgyerekként árván maradt unokahúgát, akit maga nevelt, míg művészettörténész diplomát szerzett és jól kereső modellként is befutott. Jadine Childs, Toni Morrison Szurokbaba című regényének főhőse mindebből csak a figyelemre és szeretetre éhes öregasszony követelődzését hallja, és visszautasít minden elvárást, a hagyományosan elfogadott női szerep összes rétegét. „Nem akarom megtanulni, hogyan lehetnék az a nő, akiről beszélsz, mert nem akarok olyan lenni”30 – válaszolja, és a karib-tengeri szigeten hagyva családot, szerelmet, hálát és törődést, egyedül indul Párizsba.

A szurokbaba (tar baby) az angolban többek között olyan nehéz problémára utal, amelyet minél inkább igyekszünk megoldani, annál súlyosabbá válik. Másik jelentése meglehetősen kézenfekvő: a néger gyerekeket szólították így az 1800-as évektől. A kifejezés ugyanakkor egy mesét idéz: Joel Chandler Harris Rémusz bácsi meséi című, afro-amerikai népmesékből építkező történetfüzérét. Az 1881-ben kiadott könyv második meséjében a Róka egy darab szurkot talál az úton. „Jól meggyúrta, megdögönyözte a szurkot (amelyet még nem puhított meg eléggé a langyos reggeli napsütés), és addig paskolta, nyomogatta, formázta, mintázta, ameddig amolyan kis fekete emberféle nem vált belőle. Feje is volt, keze is, lába is; szakasztott olyan volt, mint valami meztelen kis néger gyerek. Még kalapot is szerzett neki a Róka: egy közeli madárijesztőtől kérte kölcsön.”31 A szurokbabát az útra állítja, hogy csapdába csalja a Nyulat. A Nyúl valóban megérkezik, kíváncsian beszélgetne a furcsa figurával, de az nem válaszol, hát megütögeti, így beleragad, és minél inkább vergődik, annál szurkosabb lesz. Végül mégis megmenekül, mert a forró napsugarak megolvasztják a ragacsot.

önnön feketeségébe ragadva

Morrison művében Jadine, a fehér kultúrához vonzódó, gyönyörű néger lány a szurokbaba, aki önnön feketeségébe ragadva kétségbeesetten kapálódzik, hogy megszabaduljon minden kötöttségtől. Nagybátyja, Sydney, lakájként dolgozik egy gazdag amerikai házaspárnál, és Jadine a cukorkagyáros Valerian Street támogatásával tanulhat. Lehetőséget kap, hogy kimásszon a cselédsorból, de hosszabb-rövidebb látogatásai alatt Margaret Streetnek dolgozik mint titkárnő és társalkodónő. Nagybátyjáékkal ellentétben munkaadóival étkezik, mintha egyenrangú lenne velük, hagyja, hogy Sydney vendégként szolgálja ki, és óvatosan egyensúlyozva alakítja a semleges megfigyelő szerepét. De amikor szembesülnie kell a vágyott világban rejtőző borzalmakkal, elmenekül a szigetről.

Az egyik kulcsjelenetben kirándulásra indul a regény fő helyszínén, a mitikus Isle des Chevaliers-én (Lovagok szigete) Sonnal, az amerikai fekete kisvárosból származó, a néger hagyományokat ösztönösen és vadul átérző, gyönyörű, de tanulatlan csavargóval, akiről az is kiderül, hogy megölte feleségét, és az igazságszolgáltatás elől bujkál. Son jelképezi mindazt, amitől Jadine szabadulni próbál, a férfi mégis túl vonzó, hogy nemet mondjon. A kirándulásból hazafelé tartva elfogy a benzinük. Míg a férfi elmegy üzemanyagot szerezni, Jadine az út melletti tisztáshoz sétál, hogy rajzolással üsse el az időt, és néhány percre a szó szoros értelmében megmerítkezik a vadonban, a sziget szurokszerű mocsarában.

„Szárnyaló fiatal fák gyűrűzték a hullámos, mohás talajt. Szinte nem is volt más szín, csak zöldek és barnák, mert alig jutott ide némi fény, és ami mégis – egy szentimentális napfény-nyaláb bal oldalt – csak még mélyebb árnyékba burkolta a barnát. Középen, a zöld tető alatt sötétzöld gyep terült el… és a fák úgy állták körben, mint hússzeletben a kimeredő bordák… Arra indult, és térdig elsüllyedt. Elejtette a rajzfüzetet és a krétákat, és megragadta egy fa derekát, ami megborzongott a karjában és meghajolt, mintha táncba hívná. Próbálta megemelni a lábát, és néhány centivel mélyebbre süllyedt a mohaborította kocsonyába. A rajzfüzetből Son rosszul skiccelt arca nézett rá, a fákon lógó asszonyok meg fentről figyelték… Ne izzadj, mert elveszíted táncpartneredet, a fát. Tapadjatok össze, mint a szerelmesek, mint férj és feleség. Kapaszkodj a partneredbe, szorítsd erősen, sose engedd el. Milliméterenként kússz hozzá közelebb, az iszapnál is lassabban, és borítsd be, mint a moha. Simogasd a kérgét, tapogasd ki a gerincét. Hajolj, amikor ő hajlik és borzongj vele együtt…

A fiatal fa sóhajtott és meghajolt. A fatetőkön ülő asszonyok lepillantottak, és abbahagyták a suttogást. Amikor először meglátták a lányt, örültek, azt hitték, egy elveszett gyermek tért vissza hozzájuk. De ahogy közelebbről megvizsgálták, látták: a lány azért küzd, hogy itt hagyhassa őket. A fákon lógó asszonyok gőgösen hallgattak, mert tisztában voltak vele, mennyit érnek, hogy nőiességük milyen kivételes, hogy a világ első világa is az ő szent segítségükkel épült, hogy csakis ők tudják összetartani a piramisok köveit és Mózes bölcsőjének kákaleveleit, tudták, hogy állhatatosak, sebesek, mint a gleccser és képesek örökké ölelni, és elcsodálkoztak, hogy a lány mégis kétségbeesetten szabadulna tőlük, hogy más akar lenni, mint ők.”

rabszolgák voltak

A mocsárban élő asszonyok a legenda szerint a vak és meztelen hegyi lovasokkal párosodnak, a sziget őslakosaival, akik egykor rabszolgák voltak. A regény végén a lány után induló Sont az egyik szigetlakó, maga is a rabszolgák leszármazottja, Jadine helyett ezekhez a lovasokhoz küldi: „Felejtsd el azt a lányt – tanácsolja –, nincs a világában semmi, ami neked való. Megfeledkezett ősi hagyományairól”32. A kreol Thérèse pontosan látja a lányt: Jadine a történet végére elvág minden szálat, nem marad se kötöttség, se kötődés, se öröm, se fájdalom. Olyan lesz, mint az Isle des Chevaliers erdejében élő méh: nincs se fullánkja, se méze.33 A Karib-tenger fojtogató klímájú szigetvilága ideális háttér a regény kulcskérdéséhez, hogy miről kell lemondania a gyarmatosítottnak, ha a gyarmatosítók közé akar tartozni, ha a dúsan terjengő, mégis rothadás-szagú mocsár világa helyett Picassót és Bachot választja. A krimiszerűen kibontakozó történet ugyanakkor azt is felfedi, hogy a gazdag fehérek élete torz és hazug, a fiáért rajongó Margaret Street hajdan tűkkel szurkálta és csikkel égette kisbabáját, és amióta a gyerek felnőve elmenekült a családi háztól, az isten háta mögötti, fullasztóan forró szigeten reménytelenül üres életet él üvegházban üldögélő, öreg férje mellett.

Jadine tehát rövid időre megmerítkezik a vadon világában, aztán utálkozva, finom francia szappannal ledörzsöl minden nyomot. Nem vállalja tettei következményét, mint Amalfi hercegnője, és nincs benne annyi erkölcsi erő, hogy kézen fogva magával vigye társát, ahogy Jane Eyre. A huszadik század végi afro-amerikai nő azzal válik szabaddá, hogy kiirtva minden gyökerét, lemond a benne rejlő vadonról.

1
Az angol nyelvű bibliát a Gideons International háromnyelvű kiadványából idézem, é. n.
2
Lásd Catholic Encylopedia, „desert” címszó, http://www.newadvent.org/cathen
3
Bővebben lásd Greg Garrard: Ecocriticism. London és New York: Routledge, 2004, 60. oldal.
4
halhatatlanság suttogásai, Vas István fordítása.
5
E. J. Burford: Bawds and Lodgings:History of the London Bankside Brothels,London: Peter Owen, 1976, 164. oldal.
6
In: The Court of King James the First, szerk. John S. Brewer, London: Richard Bentley, 1839, 1.:, 97. oldal.
7
’Gendered Nostalgia in The Duchess of Malfi’, Renaissance Papers (1998), 103-113. oldal.
8
The Duchess’ Privy Chamber: Early Modern Marriage Law and the Eviction of Women from the Public Sphere in „The Duchess of Malfi’”, bepress Legal Series, 2004, paper 342.
9
Az angol eredetiben: „Wish me good speed, / For I am going into a wilderness / Where I shall find no path, norfriendly clew, / To be my guide.” Az angol szöveget az alábbi kiadás alapján idézem: Six Renaissance Tragedies, szerk. Colin Gibson, Houndmills, Basingstoke, Hampshire és London: Macmillan, 1997. A magyar fordítás Vas István munkája, az Angol reneszánsz drámák II. kötetéből, szerk. Szenczi Miklós, Budapest: Európa, 1961.
10
Idézi Harrison, Robert Pogue: Forests. The Shadow of Civilization. Chicago and London: The University of Chicago Press, 1992, p. 6. Harrison Vicóról írott fejezetének egy részletét magyarul lásd a Liget 2005/4. számában, a Betűk a Jupiteren rovatban.
11
„Her very sleeps, / Are more in heaven, than other ladies’ shrifts”.
12
Az Erzsébetről készített, fennmaradt korabeli festmények leírásukkal együtt megtekinthetők az alábbi honlapon: http://www.marileecody.com/eliz1-images.html
13
Elizabeth W. Pomeroy: Reading the Portraits of Queen Elizabeth, Hamden, Conn.: Archon, 1989, 59-60. oldal.
14
„spend my life that I might give light and comfort to those that liue under me”. In: Elizabeth I.: Collected Works, szerk. Leah Marcus et al. Chicago and London: University of Chicago Press, 2000, 347. oldal.
15
Spivack, i. m., 64. oldal.
16
The Lawes Resolution of Womens Rights, idézi Spivack, i. m., 49. oldal.
17
98. oldal. A szöveget, ahol egyezik az eredetivel, Ruzitska Mária fordításában idézem, az alábbi kiadás alapján: Budapest: Móra, 1967, Az ifjúsági kiadásból hiányzó részeket a saját fordításomban közlöm. Az angol szöveg számos honlapon elérhető, például: http://www.online-literature.com/brontec/janeeyre
18
i. m., 383. oldal.
19
i. m., 82-83. oldal.
20
i. m., 83. oldal.
21
i. m., 230. oldal.
22
Joseph O’Connor: A Tenger Csillaga című regénye (fordította M. Nagy Miklós, Budapest: Európa, 2006) éppen 1847-ben, a Jane Eyre megjelenésének évében játszódik. A könyvben említett számos tény bizonyítja, hogy az angol közvélemény szemében az írek alig számítottak embernek, ráadásul szenvedésükkel rossz fényt vetettek az angol birodalomra: „A világ bármely részére megy az angol ember, mindenütt a szemébe vágják Írország állapotát; ezen lovagol minden haszontalan, öntelt filozófus és minden ostoba, bigott pap”, idézi O’Connor a Times 1847. márciusi számát, 179. oldal.
23
i. m., 237. oldal.
24
i. m., 238. oldal.
25
i. m., 240. oldal.
26
„I wondered why moralists call this world a dreary wilderness: for me it blossomed like a rose.”
27
But wide as pathless was the space
That lay our lives between,
And dangerous as the foamy race
Of ocean-surges green.
And haunted as a robber-path
Through wilderness or wood;
For Might and Right, and Woe and Wrath,
Between our spirits stood.
28
i. m., 270. oldal.
29
Toni Morrison: Tar Baby. London: Vintage, 1997, 283. oldal. A regény eddig nem jelent meg magyarul, az idézeteket a saját fordításomban közlöm.
30
i. m., 284. oldal.
31
Harris, Joel Chandler: Rémusz bácsi meséi. Vál. Dégh Linda, feldolg. Vázsonyi Endre, Budapest, Móra, 1963.
32
i. m., 308. oldal. Az utolsó mondat („She has forgotten her ancient properties.”) nehezen fordítható, mert a propertyjelent vagyontárgyat, birtokot, tulajdont éppúgy, mint tulajdonságot, jelleget, így az általam használt hagyományszónál jóval több rétegű.
33
„Bees have no sting on Isle des Chevaliers, nor honey.” i. m., 80. oldal.
kép | John Constable festményei

Megosztás közösségi médián

1974-ben született Budapesten, az ELTE BTK angol szakán diplomázott, ugyanitt doktorált. Dolgozott angoltanárként, fordítóként, szótárszerkesztőként; megbízott előadóként tanított az ELTE BTK-n, szervezett előadás- és vitasorozatot. A Ligetben folyamatosan jelennek meg esszéi, kisprózái, novellái, fordításai és interjúi, a Szitakötőben meséi. 1998-tól a Liget olvasószerkesztője, majd szerkesztője. 2008-tól a Szitakötő szerkesztője és...

Tovább a szerző oldalára