AHOL ÉLÜNK
2006 július
Nyilvánvalóan igazságtalan világban[1]
élünk, ahol bizonyos nézőpontokból ez a mi tucatnyi nyavalyával küszködő kis országunk tejjel-mézzel folyó Kánaánnak látszik. Ama bizonyos nézőpontokról olyankor szerzünk tudomást, amikor valamely vidéki város szélén oly iszonyatosan kezd bűzleni egy otthagyott kamion, hogy kivonul a járványügy, és fölleli húszegynéhány illegális menekült rohadó tetemét.
Szerencsés esetben a hasonlóan illegális menekülteket (akik minden vagyonukat a vállalkozásba fektették) a menekítők lerakják a zöldhatáron, elveszik az útlevelüket, a maradék vagyontárgyaikat, adnak nekik két egyforma pofont, s egy rúgással elindítják őket a tejjel-mézzel folyó felé…
E munkás világ nyomor-övezeteiről szégyellnivalóan keveset tudunk. Bár sokat talán nem is kellene.
Felfogható igazságot
(igaz ismeretet, tudást) kellene szolgáltatnunk, elsősorban magunknak. Annyit például mindenképpen, hogy e népek nyomoráért a felelősség a hajdani gyarmatosítók otthagyta állapotokat és a két dicső felszabadító, a Szovjetunió és az Egyesült Államok próbaháborúit terheli.
A fehér ember bűne? Őspatkány ez is, meg nem gondolt gondolat. Ne akarjuk rezsimek bűnéért véresre korbácsolni magunkat. Ne akarjuk „Hinaus mit uns” kiáltásokkal ünnepelni azokat, akik – a világ igazságtalansága fölötti felháborodásukban – kisvárosi bölcsődéket robbantanak fel.
Azt se hagyjuk, hogy a médiában felbukkanó némely tudósítás a könnyeinket facsarja. Az érzelgés nem visz jófelé.
Érteni – a lehetséges és tisztességes mértékben felfogni –, hogy mi történt. Hogy a kettészakadt világ mindkét fele igazságtalanságban él.
A nyomor-övezetek szállásain éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúl. Értelmi – nemcsak erkölcsi – kötelességünk megismerni ennek tényeit.
De tudnunk kell, hogy abszurdumban kínlódik a világ gazdagabbik fele is. Itt az esztelen pazarlás, a környezetpusztítás, az agy- és szívelhájasodás garantálja a harmónia teljes hiányát.
Meggyőző boldogságot
szolgáltatni a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek – széttárhatjuk a karunkat könnypárás szemmel: nem megy. A világ nyomorgó százmillióit nem fogjuk megváltani. Sem jótékonykodással (az ő rezsimeik oroszlánrészét zsebrevágják), sem világszakértő topmenedzserek rendszabályaival. Helyettük, az ő önrészük (tudásuk, akaratuk) nélkül értelme sincs.
Ha legalább az ős-szabályt betartanák a „mi” rezsimeink, hogy nil nocere, nem ártani. Lám, a meddő jámborság óhajtozása. Mert betartathatjuk-e a mi rezsimeinkkel a nil nocere szabályát?
Alapvető kérdés rejlik itt a mélyben:
Ha már a nyomorgó százmilliókat nem, megválthatjuk-e önmagunkat?
Emberfeletti feladat
Mérsékeljük tehát egyetlen részfeladatra.
Például szánjuk el magunkat, hogy megszüntetjük – de legalább korlátozzuk – az esztelen pazarlást. Nem az Egyesült Államokban, csak itthon, ahol kezdő létünkre már szép eredményeket produkáltunk.
Ésszerű célkitűzés, hiszen a pazarlás senkinek se jó.
?
Csak a rendszernek. Mivel a rendszer alapelve a profit, profit pedig pazarlás nélkül nem jön létre.
A rendszer nyugalmi helyzetben is hatékonyan képviseli az érdekeit. Már a reklámban a legváltozatosabb stílusokat találjuk, az ordenárétól (fogatlan öregek mankós-járókeretes versenyt vánszorognak az áhított termékért) a fennköltig (a termék által megismered önmagad, küzdesz és bízva bízol stb.).
De ha fenyegetés éri, a rendszer offenzívába lendül. Néhány éve, mikor a dohányárut hirdető óriásplakátok betiltása lassacskán a törvényhozás elé került, kéthasábos cikk tiltakozott ellene. Nem valami ócska szennylapban, hanem a Népszabadságban. A teljes nevét aláíró – pártatlan – szakértő a külkereskedelmi mérleg 30%-os romlásával, 25%-os munkanélküliséggel, már-már a nemzethalál víziójával riogatta a közvéleményt.
Komoly lecke.
A pazarlás megszüntetése (korlátozása) érdekében csak szervezett rendszerellenes tevékenységgel léphetünk föl.
Legyünk bátrak, mint az oroszlán, és ravaszak, mint a kígyó.
„Emberfelettinek azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.”
-
Az írás a SZABAD LELKEK VÉGTELEN SZORONGÁSA című összeállításba készült – a művek egy Camus-idézethez kapcsolódnak: „Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a Történelem bármiféle filozófiáját. De abban hiszek, hogy az ember szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében. Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük. Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük. Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását. Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt, felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban, meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek. Természetesen ez emberfeletti feladat. De emberfelettinek egész egyszerűen azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.” (Albert Camus: A mandulafák) ↑