AHOL AZ UTAK ELÁGAZNAK

A nők itt könnyen teherbe esnek, szólt oda nekem az öreg festő, és hangja nem volt sem frivol, sem bizalmaskodó, inkább áhítat csengett belőle az aranylombú fák alatt, csupán hidegtől könnyező szemében véltem felfedezni valami kis csintalanságot, de lehet, csak én képzeltem oda. Vastag ajkán átszellemült mosollyal botorkált a földön kúszó fagyökerek között, egyik lábát alig észrevehetően húzta, bal kezében könnyű, fekete bot, ősz fején bársony barett, nyaka körül az a bizonyos tarka selyemsál, és másik tenyerén óvatosan egyensúlyozta rajztábláját, hogy a rátűzött, még nedves akvarellen szét ne folyjon a festék.

badarságokat mond

Töpörödött, meggörbült hátú kis öregasszony követte, a feleség. Finom őzbőr kabát volt rajta, hóna alatt festőállványt, egyik kezében bőrfogantyús fadobozt, másikban nagy, fekete mappát cipelt. Kendője nyakába csúszott, kibomló ősz haját ezüst boglyába fújta a szél fonnyadt arca körül; elvirágzott pitypangként imbolygott át a tisztáson. Szemlátomást nem lepték meg a festő szavai, talán megszokta már, vagy meg se hallotta, hogy idegeneket zaklat és badarságokat mond, de engem váratlanul ért a közlés, sőt, már az is, hogy beszélt hozzám, amikor egy rőt galagonyabokor mögül kilépve beléjük botlottam. Akkor láttam őket először, aznap érkezhettek, mert eddig nem találkoztunk, sem itt, sem bent a sötét folyosókon vagy az ebédlőben.

Már régóta a park mélyén sétáltam, lassan, ráérősen bóklászva a fák között, hosszú percekig néztem egy magányos rozsdafarkút, aztán a kék sapkás cinegepárt; ide-oda repdestek két ág között, válogatva a kőris termésfürtjei és a platán vékony szálon hintázó gömbjei között, később egy vörös bundás, lombos farkú mókust figyeltem; nyugodtan futkározott néhány méterre tőlem a hatalmas tölgyfa alatt: gondolatban elismeréssel adóztam a rég elporladt, cseh nevű famíliának, akik biztos ízléssel és hozzáértéssel telepítettek egykor tájkertet kastélyuk köré, belekomponálva a föléje emelkedő ormot, ahová nem kellett műromot építeni, mert szikláin valódi vár üszkös falai meredeztek, a lejtő alján pedig víztükör hullámzott. A tópart azóta arrébb költözött, keskeny medrű patakot hagyva maga után, az erdővé terebélyesedett parkot nyugat felől az határolta, az ebédlőben felirat figyelmeztetett a parton húzódó villanypásztorra, ami a környező hegyek nagyvadjaitól védte a területet, de a hívatlan kétlábú vendégeket is távol tartotta.

Utazásaiból a kastély gazdáinak több nemzedéke hozott magával magvakat és hajtásokat; ritka növények szaporítóanyaga lapult poggyászukban, és képzeletben már a hazafelé tartó úton megtervezték, mi hova kerüljön: kínai júdásfa örökzöldek karéjába, atlanti cédrus berkenyék közé, mocsári ciprus a tó partjára. Soha nem érték meg, hogy az általuk ültetett kis magoncok hatalmassá növekedjenek, ahhoz kevés egy emberélet, csupán elődeik művét élvezhették, és álmaikban látták a ritkafajú kis tölgyet öles törzsű, fél égboltot eltakaró koronájú óriásnak – diófát is unokáinak ültet a meglett korú ember – és a keskeny, kanyargós ösvényeken megcsapott szenvedélyük heve, amellyel kertjükön csüggtek. Ismeretlen emlékek töredékei villantak fel előttem, olyan helyekről, ahol még sohase jártam: a park hajdani gazdái üzentek a múltból, és a vén fák médiumként közvetítették a jeleket. Különös erőtér alakult ki köröttem, energiahullámok sodortak mind beljebb, sötét növényalagutakba, eldugott tisztásokra, és lépteim árnyakat rebbentettek fel a rozsdásodó öntöttvas padokról, elfúló sóhajok lebegtek a fák közé bekúszó ködben.

Kastély és park szerencsésen vészelte át az elmúlt évszázadot, és bár kifosztották a háború után, a pusztítás megállt az ingóságok eltulajdonításánál. Nem nyúltak a fákhoz, nem tüzelték fel a parkettát, és a földszinti ablakok kovácsoltvas rácsa sem került hulladékgyűjtő telepre; nem raktár, istálló vagy romhalmaz lett belőle, mint annyi más kúriából és palotából, amelyek tulajdonosait elűzte vagy elpusztította a nép nevében fellépő új rend. Ide irodalmunk legendás nagyjai és tiszavirág dicsőségű aktuálköltők jöhettek megírni azóta klasszikussá, avagy papírszemétté vált műveiket – de ki tartja ma már számon az utóbbiakat?, míg a többiek emléke fényesen ragyog –, és átlépve küszöbét ugyanazt az elfogódottságot éreztem, mint amikor elemistaként először mehettem be a tanári szobába.

A legszebb szobát adom maguknak, a huszonötöst, mondta a telefonvonal másik végén egy láthatatlan nő, a beutalót intéző Irén vagy Rózsa, már nem tudom, a legszebbet. Van előszobája is, a teraszra nyílik és a parkra néz. És magyarázatként hozzátette: Ilyenkor nincsenek sokan. Csak egy szárnyat fűtünk, az ebédlő mellett, és valaki épp most mondta le a huszonötöst.

a múlt levegője

A nőnek igaza volt; a tágas szoba kopott, századfordulós bútorai a múlt levegőjét árasztották, mellettük még a nagy, gépi perzsaszőnyeg is valódinak hatott, és a szárnyas üvegajtó keretében eleven festményként élt és változtatta színeit reggeltől estig a táj; szélesen elnyújtózó pázsitot öveztek a fák, közéjük sétautak vezettek, amelyek azután eltűntek az összezáruló bokrok mögött, kanyargósan futva lefelé, a patakig, és a fák csúcsa fölött a lemenő nap fényében ezüst tükörként villogott a tó.

Valóban kevés vendéget találtunk a kastélyban, és személyesen senkit sem ismertünk közülük. Alighanem a többiek is itt találkoztak először, mert a kötelező formaságokon kívül senki sem szólt a másikhoz. A régi nagyok mind elmentek már, s aki ideát van közülük, az máskor jön, ha jön, nem ilyenkor, amikor kedves helyeikre a holtak szoktak visszajárni.

A köszönés tétova biccentés volt az étkezéseknél, vagy séta közben a parkban, a közvetlenebbek jó étvágyat kívántak a már asztalnál ülőknek; a félszeg művészeti íróhoz tartozó kerek arcú nő szívélyesen rám mosolygott a sétányon, szép időnk van ma, próbálkozott, ám a szigorú arcú irodalomtörténész és felesége csak bólintott az ebédlőbe lépve. Némán és elutasítóan ültek le reggelijük mellé, óvták kettős magányukat, mint Moore királya és királynéja a kelta dombokon, néha úgy láttam, lyuk van az arcuk helyén, akár ama szobroknak, átnézett rajtuk a könnyező őszi ég. A híres rendezőt, a filmszakma valahai fejedelmét is felismertem, és a nagy nemzeti díj következő várományosát, az ironikus verseket fabrikáló, gyűrött képű költőt is. Még a nemrég feltűnt fiatal íróról is tudtam, hogy kicsoda. Egyedül volt és szemlátomást az irodalomtörténészt kerülgette, de csak harmadnap mert odamenni hozzá egyetlen percre, a parkban felbukkanó öreg festő kilétéről azonban fogalmam sem volt.

Mégis, amikor összetalálkoztunk a vörösen izzó galagonyabokornál, úgy szólított meg, mint bizalmas, régi barátot. Bevallom, megütköztem, meg is torpantam, és azon töprengtem, valóban azt hallottam-e, amit hallottam, vagy mégse? Lehet, hogy hallucináció volt az egész? A nő rám se nézve botorkált tovább, a festő azonban néhány lépés után megállt, és mit sem törődve zavarommal, megismételte: Itt a nők könnyen teherbe esnek. Aztán, látva megrökönyödött arcomat, néhány másodperc után hozzátette: nem csoda, itt szépséggel terhes minden.

Hát persze, motyogtam, mert erre a kijelentésre nem tudtam mit mondani. Az öreg festőnek igaza volt, a kastélypark valóban szépséggel áldottan terült el a nyirkos őszi ég alatt, és abban a pillanatban, amikor kimondta, tudatosult bennem, hogy a látvány milyen súlyosan nehezedik rám. Körülfolyt, mint egy alacsonyan szétterülő esőfelhő, sálam, kesztyűm alá nyomult, bőrömön éreztem érintését. Fent láthatatlan darvak húztak el krúgatva, hangjuk tompa sajgást okozott valahol mélyen, a bordáim mögött és szelídgesztenyék sápadt levelei záporoztak rám a fel-feltámadó szélben.

Mire felocsúdtam, az öreg pár eltűnt. Indultam volna utánuk, de nem láttam őket sehol, talán másik ösvényen mentek tovább, az utak itt lépten-nyomon elágaztak és a terepviszonyokból lehetett következtetni az irányra: lefelé az ember távolodott a kastélytól, felfelé kaptatva közeledett hozzá, néhány út azonban sehová sem vezetett, elapadt a sűrűségben, mint a sivatagi vízfolyás, míg másokon akármeddig mehettem, nem akart végük szakadni, néha azt gondoltam, egy másik világ felé vezetnek. Közben felhangzott az ebédet jelző kisharang kongása. A konyha kijárata mellé függesztették, és hangja mindenüvé eljutott. Nem kutattam tovább, úgyis találkozom velük az ebédlőben, gondoltam, és elindultam visszafelé a meredeken emelkedő domboldalon. Ahogy kiértem a fák közül, megláttam Z.-t. A terasz lépcsőjénél várt rám, és arcán aggodalom ült, mert sokáig elmaradtam. Nem értette, mi ütött belém, hogy egyedül indulok ezekre a délelőtti sétákra, és nem hívom magammal, de tudomásul vette, hogy magányra van szükségem – egy hosszabb elbeszélésen dolgoztam reggelente és délután –, az utóbbi időben különben se szívesen járkált, lába megfájdult a gyaloglástól, fölötte se múlt el nyomtalanul az idő. Sebtében elmeséltem erdőmélyi találkozásomat az öreg festővel és feleségével. Talán látta őket, itt kellett eljönniük, makacskodtam, de hiába. Legalább húsz perce várlak, nézett rám szemrehányóan Z., és azóta nem ment itt el senki. Gyere, mert kihűl a leves.

a hervadás üde illata

Akiket kerestem, nem voltak az ebédlőben, sem akkor, sem később, pedig szerettem volna megmutatni őket Z.-nek, és nekem magamnak is szükségem volt megerősítésre, hogy valóban találkoztam velük, mert ahogy múlt az idő, úgy vált egyre valószínűtlenebbé az emlék. Pedig itt kell lenniük valahol, nem jöhettek a semmiből, nem is tűnhettek el csak úgy, bizonygattam Z.-nek, és egy este, amikor kitártam a teraszra nyíló, földig üveges ajtószárnyakat, hogy beengedjem éjszakára a hervadás üde illatát – amelyből egy szippantás is elég ahhoz, hogy átérezzük: az elmúlás csupán az öröklét előszobája –, a felettünk lévő erkélyről ismerős hangokat és nevetgélést hallottam. Esküdni mertem volna rá, hogy az öreg festő beszélget felettünk a sápadt őszi holddal.

Fent most senki sem lakik, csak a földszinti szobákat fűtjük, mondta a konyhalány, mikor utánunk hozta a kávét az üres könyvtárszobába, és én nem akartam megkérdezni, hogy mit tud az öreg párról, az utolsó nap reggelén azonban újabb bizonyítékot szereztem ottlétükről. A kastélypark vaskapuját nyitó mágneskártyát vittem vissza az irodába, ahol éppen a kertész tartotta a frontot, szögletes arcú, nehézkesen mozgó, középkorú férfi. Naponta többször is láttam, egyszer a rózsákat takarta télire, máskor játéknak ható kerti traktoron ülve berregett el a terasz előtt, aztán elnyelte valamelyik fák közé vezető út, vagy éppen jött ki a vadonból, gallyakkal megrakott utánfutóval.

Sokáig lapozgatott egy vonalas irkában a nevemet keresve, és amíg az írást silabizálta, a válla fölött átfutottam a bejegyzéseket. A lista egy ismert festővel kezdődött, akinek halálhírével pár éve tele voltak a lapok. Hideg szaladt végig a hátamon, és egy pillanatra behunytam a szemem, mint akivel káprázat játszik, de aztán erőt vettem magamon, és újra odanéztem a füzetre, meg akartam bizonyosodni, hogy tényleg az a név áll ott, de a kertész már kipipálta az enyémet, és becsukta az irkát.

Az udvari parkolóban beraktuk csomagjainkat az autóba, és mielőtt beültem volna Z. mellé, még egyszer odamentem a kastély sarkánál álló platánhoz. Nagyon öreg fa volt, egyidős az épülettel, kopasz törzsén alig maradt kéreg, de faderék vastagságú gyökerei elefántlábként támasztották alá, és tucatnyi vaskos ága – megannyi ormány – biztosan tartotta roskatag koronáját. Alatta, ahol elágaztak az utak, a park felé induló sétányon két pele játszadozott. Nem ijedtek meg tőlem, a fajtájukra jellemző félénkség teljesen hiányzott belőlük. Rőt bundájukat ősz csíkok tarkázták, és egyikük bicegett futkosás közben. Bal első lábát felemelve tartotta maga előtt, mintha fogna vele valamit.

kép | shutterstock.com