AHOGY PATTOGOTT
2005 szeptember
A fafűtéses cserépkályhában – hol van ma már ilyen? – elégették a dióhéjat. Schneider bácsi rossz lelkiismerettel nézte a tüzet – a megállapodásban szó sem esett a dió héjáról. Lehetséges, hogy igaza van Ilonkának: a héj csak szemét, mi más?, senki sem számol azzal, különben ha sok a hibás dió, annak is ők látják kárát, mert súly szerint fizetnek. Lemérik az elhozott egész diót és a visszavitt belet. A kettő aránya adja a normájuk alapját, s ezt a normát harmadik hónapja nemcsak tisztességesen teljesítik, de jócskán meg is haladják. Az átvevő Szabókyné már az első héten elismerően csettintett: „Schneider bácsi a legjobb bedolgozónk”, és a többletet kezdettől emelt díjjal fizették; lehet, hogy mindenben igaza van Ilonkának, de az is igaz, hogy a munka megbeszélésekor azt sem említette, hogy majd ketten csinálják a feleségével – s hogy a dió héját elégetik, hogy azzal tüzelnek, vagyis hogy abból is hasznuk származik; nem, erről végképp nem volt szó, és ő soha életében nem nyerészkedett, nem csinált stikliket. Sohasem ügyeskedett, és nincs is tehetsége az olyan üzletekhez, amit magyarázatokba kell csomagolni. Ilonka viszont gyönyörűséggel néz a rostély mögé. Nem is igyekszik leplezni elégedettségét. Már attól is fiatalodik, hogy belapátolja a dióhéjat, gyerekmódra leguggol, meggyújtja a papírt, nézi, ahogy az összesodort újságlap, attól az apróra hasított fa és mindjárt a dióhéj is lángra kap. A kályha ajtaját nyitva hagyja, csak a belső vasrácsot tolja be – láthassa a lángot, és minden pattogás fölragyogtatja az arcát: a tűz meg a meleg most az ő leleményességének és okos takarékosságának eredménye. Mint egy jól sikerült sütemény vagy egy ropogósra keményített, szépen vasalt ing. Ilonka a világ legjobb háziasszonya, de nem tudja, hogy a vállalattal szemben mit engedhet meg magának, és mit nem. Nem volt soha bejelentett munkahelye, korábban még azt se tudta, mit, kikkel, hogyan dolgozik a férje. Meg kell hagyni: igényei sem voltak. Örült, amikor ‘53-ban ebbe a nagyobb lakásba költözhettek, örült, hogy gyors egymásutánban háromszor előléptették Schneidert – de az elismerésnek, és nem a magasabb fizetésnek örült. Büszke volt az urára. Schneider bácsi, mondta kérkedve, iskolázottabb, világlátott, jó szakmája van; megérdemli, hogy vezető legyen. És amikor Schneider ‘57-ben bejelentette neki, hogy nyugdíjba vonul, Ilonka még azt sem igen firtatta, küldik-e vagy neki lett elege a vállalatból, a köpönyegforgatókból, a besúgásokból-árulásokból, a kicsikart pártba lépésektől. Minden alkalmi munka aztán, amivel Schneider bácsi kiegészítette a nyugdíját, tetszett a feleségének. Házasságuk negyvennégy esztendeje alatt a csöndes, szelíd, kék szemű férfi csak azt hallhatta szapora beszédű, sebbel-lobbal közlekedő feleségétől, hogy „úgy jó nekem, ahogy te akarod”, ez a diótörés meg – hogy együtt csinálhatják, hogy Schneider délelőtt hazahozza a két nagy kosár diót, s aztán tetszésük szerint végzik a munkát; hogy egyszeriben kitalálták, szinte magától alakult, az a legszerencsésebb, ha Schneider bácsi összeroppantja a diót, a leváló nagyobb héjdarabokat mindjárt félreteszi, Ilonkáé a finomabb pucolás, s így a szép, egészséges, kövér dióbél, amit papírzacskókba gyűjt, mintha az ő műve volna –, szóval a véletlen szerencsével talált bedolgozás kópés boldogsággal töltötte el a hatvannyolc esztendős asszonyt. Nem a tűz melegétől, hanem a saját lelkesültségétől piroslott az arca, csillogott a szeme. „Akárhogy is… ez a legjobb munkánk”, mondta minden este, és biccentett magának. Mintha semmit sem látna imádott ura kételyeiből, „s hogy ráadásul még a hulladékot is felhasználjuk!… Fogadok, hogy Szabókyné kitalál neked tavaszra is valami munkát… ne hidd, hogy minden bedolgozó ilyen becsületesen számol el neki!… Mások hazaviszik a diót, és a felét megeszik, elsütik… kérdezd csak meg… így van… én tudom, milyenek az emberek”. Igaz, mióta ezt a diótörést csinálják – Schneider bácsi tenyerébe kemény bütykök nőttek, olyan sötétsárgák, mintha nikotin színezte volna, a válla meg a karja nehezen bírja a tíz kilók cipelését, és Ilonkának annyira romlik a szeme, hogy a dióbelet már inkább tapogatja, mint nézi, bár az ujjbegyét csaknem érzéketlenné marta a dió, mindezt titkolják egymás előtt –, nos, az elmúlt három hónapban csak egyszer készült diótorta, és Ilonka akkor is a házmesternétől vette a diót. Mióta itt laknak, tőle veszi, eszébe se juthatott változtatni ezen, hiszen a házmesterné bizalommal és a piaci árnál olcsóbban adja nekik, bár kétséges, van-e joga titokban árusítani a sógornője kertjében termett diót. A sógorasszony, tudhatják jól, mint valami nagykereskedő, megbízza a rokonait az árusítással, a házmesterné persze levesz magának részesedést… Addig jó, míg senki sem vizsgálja ezeket az ügyeket! Az emberek, sokan, még most is úgy élnek, mint a háború utáni feketekereskedéskor. De Schneider bácsi nem bánta, hogy Ilonka a házmesternétől vette a diót, és eszébe se jutott, hogy a vállalatiból csenjen. Nem jutott eszébe. Kint a konyhában törte, tisztította és darálta, pontosan úgy, ahogy mindig szokta, és azt a dióhéjat – kétmaroknyi se volt – belehengergette a töréshez terített újságpapírba, aztán bedobta a szemetesvödörbe. Esténként a házmesterné kiüríti a lakásajtók elé tett vödröket. Nagy, rozsdás-horpadt fémhordóba önti a háztartási hulladékot – a rosszmájú Karlikné szerint behúzza azt az undorító edényt a saját lakásába, hogy az egészet ától cettig átvizsgálhassa. „Senki nem hiszi, hogy gyémántot vagy mit keres”, mondta Karlikné, „egyszerűen ilyen… már megbocsássanak… így kell mondjam: szarrágó… az ilyen a szarból is kihoz magának valamit”. Nem bánta hát Schneider bácsi, hogy Ilonka a házmesternétől vette a tortába valót – talán jobb volna, ha a munkájuk során összegyűlő több kiló héjat is odaajándékoznák a házmesternének. Jobb volna. Becsületesebb az egész.