Novotny Gergely

AHOGY KIFIZETEM KHEIRÓN SÖRÉT

1994 április

AHOGY KIFIZETEM KHEIRÓN SÖRÉT

Azt elhiszem! Tetszene neked. Könnyű is lenne percegni a fában vagy felre­pülni a sáskarajjal, medvékkel végigaludni az egész telet, alulról szagolni az ibo­lyát, felülről figyelni a fecskéket, vakondnak lenni a vízkutató intézetben, és mint egy haldokló forrás, naphosszat csöpögni elzárhatatlanul, és mindezt összhangban a világegyetemmel, a Fiastyúkkal, a fazékban fortyogó kakassal, a lenyakazott ku­korékolással, és az önmagába visszaforduló táplálkozási lánc görbéjével.

Akkoriban Thészeusz még nem volt teniszbajnok, csak labdaszedő gyerek, a kulcskarikát a Szaturnusz körül még ingyen adták; a szivárványt is. Volt, amit tucatra, mást vékára mértek, de, hogy mit, most már nem emlékszem. Julis néni­ből ömlött a szó, szövege széles teniszpálya, páros mérkőzés egymagában, labdák a szavak, a nevek mesteri ívben repülnek. Tűzijáték, izzó szökőkút az égen, megál­lás nélküli villogás, a színek megvilágítják az arcokat és a falat, árnyékok táncol­nak, emlékezetben él a múlt, újraéled, de ahogy végigtáncol a tornácon, az avatag vakolat pikkelyein, a kiáltó és mozgékony színek meglengetik a dísztök leveleit, a bevágódó napfényben rezgetik a porszemeket.
nagy a szíve
Julis néni legalább öt mázsa, pedig alig eszik, de nagy a szíve, mindenkit sze­ret, törődik ezzel az árva és szenvedő mindenséggel, neki csivitelnek a fecskék a tető alatt, és neki villognak a kicsi lámpácskák a meggyfáról, a hernyó is teljes bizalommal mászik a levelek között, Julis szíve folyamatos egésszé fogja össze a világot.

Szédülten hallgatom, ez a hallgatás napja, nem tudok kitalálni semmit, még ren­dezni sem tudom a dolgokat, csak hagyom, hogy átömöljenek rajtam; elzsibbad időérzékem, azt sem tudom megállapítani, mi mennyire régi, Julis néni, a willendorfi Vénusz, a gyerekek sikítása, a Károly bácsi után otthagyott uszadék fák az udvaron, a szeretet halála a gyomos kertben, az elhagyott tárgyak gazdátlanságá­nak színe, a halott fatörzsek gyötrődéseinek görbülete, az érett meggyszemek gömbölyűsége vagy a szavak fonadéka. A látvány és az emlékek kavarognak körülöt­tem. Fülembe zúg még Nesztornak, a szabolcsi ingázónak a meséje, és nem tu­dom, hogy órákig vagy évekig hallgattam, ahogy összezárt bennünket a vonatfül­ke, a közös áhítat; most meg, ahogy Julis nénit hallgatom, a legyek őskori dal­lamot zümmögnek a tornácon.

98c640840374b1efc958d12abce1c55a-large

Még nem ülepedett le bennem Nesztor fecsegése, és rejtély, hogy a vonatjeggyel, a biztosítóbélyeggel és a menetrend pontosságával együtt hogyan jelenik meg a véletlen: kivel utazom együtt? Milyen számítógépe lehet annak, aki a világ ese­ményeit és találkozásait összeigazítja? Arra a legkevésbé sem számítottam, hogy Nesztor beszámol a királynál tett látogatásáról, hogy a kis Médeia ordított a böl­csőben, a király meg töprengett: „Csak okos ne legyen, mert abból még nagy baj lesz!” Összekoccantak: a király és Nesztor. A bölcs szerint a hülye erőszako­sak a veszélyesebbek, Nesztor szerint az okos gonoszok; én meg csak hallgattam, ilyen esetben sosem tudom megállapítani, kinek van igaza, balek vagyok, előre fohászkodom, hogy igazmondó emberek közé kerüljek, a nagy égi Jegykezelő úgy igazítsa találkozásaimat, mert hiszékeny vagyok, és a hazugok között elvesztem magam. Ahogy kinéztünk az utasellátó ablakán, pipacsok piroslottak a mezőn, és Kheirón, a régész — de lehet, hogy csak egyszerű természetrajztanár — azt mondta: a virág öt szirma már akkor kialakult, amikor még nem volt történelem. Néztem a kezemet, hogy honnan lett ez az öt ujjam? A távolban, túl az érett búza­táblákon Thészeusz elvitorlázott és otthagyta az alvó Ariadnét a parti sziklán. Le­het, hogy a hálátlan hűtlenség éppen olyan régi, mint az öt ujjam vagy a nyugati szél, dagasztja a vitorlát, ahogy menekül az ember a nyugalomtól és a beteljesü­léstől. Thészeusz meg fontoskodik, kibúvót keres, hivatkozik a küldetésre, a bajtársiasságra, a megbízatásra, a bizonyítékokra, az aranygyapjúra, még szerencse, hogy Ariadnét egy isten a pártfogásába veszi. A beszámoló közben Kheirón újabb sört rendel, én meg csak meredek magam elé, nem tudom, hova tegyem ezt a sok ellentétes véleményt, és ahogy kifizetem Kheirón sörét (ő meg dobol négy kicsi patájával, mert a kentaurokat állandóan nyugtalanítja saját, túl sokoldalú te­hetségük), s az utasellátó pincére turkál az aprópénz között, én az öt ujjat figyelem, egy ásatag őskori béka feltámadt végtagját, aztán kinézek az ablakon, odakinn Szolnok és Fegyvernek fölött szállnak a vadkacsák az Égei-tenger felé.

A vonat zakatolása lassan halkul a fülemben, és ebből a halkuló zakatolásból emelkedik ki Julis néni szófolyondárja: egyetlen és végtelen, vékony szál ez a be­széd, körülfon, gubancolódik, szorít, s én néha oktalanul kérdezek, pedig sok kér­désre jobb lenne, ha nem tudnánk a feleletet.
milyen ronda ember lett magából
Marist kérdezi? Emlékszik még rá? Nem ismerné meg, ha látná, de maga is megváltozott, tudja-e? Ne törődjön velem, nem akartam gorombáskodni, de akko­riban más volt, milyen szép fiú volt, most meg milyen ronda ember lett magából; elbánt velünk az élet, de hagyjuk, így kellett lennie, így van jól; a birkák is el­tűntek, a Tisza is megváltozott, a halak is hol vannak már, de azért megvagyunk még, nem igaz? Maris? Maris megvénült, nem tudott munkába járni, kihullott a foga; igaz, attól még járhatott volna, a Géza nem engedte, inkább otthon verte; neki meg a haja hullott ki, a füléből pedig a vatta, hol volt már az a rátartiság, az a lendület, amivel annak idején együtt akasztották föl Józsi bácsit, Maris akkori férjét; de mit is tehettek volna mást abban a szorult helyzetben? Nehéz volt az élet, a sáska is megjelent, a bejárkálás is unalmas volt az istállóból a tisztaszo­bába, a tisztaszobából a konyhába, a méhek döngicséltek, a palánk korhadt volt, a tetőn ki kellett volna cserélni a nádat, nem csoda, én mondom; a bírót megismerték, tudták, hogy mindig éhes, de hogy annyira? Mindegy, Józsi bácsi szép temetést kapott, volt nagy mulatság, a juhászok főzték a birkapörköltet, a halászok a hallét meg a rántott halat, a bort Feri bácsi hozta, őróla nem szívesen beszélek — a lényeg az, hogy Feri bácsi bora ott állt a demizsonokban, ő meg úgy ordított, mintha övé lenne a világ, pedig csak a kutyaszorító volt az övé. Ott tanulta meg az ordítozást még keretlegény korában, aztán jól jött neki a juhok mellett, mert ordítva a harmadik határba is tudott társalogni. Az a nagy hangja, az az övé, meg a miskároló rekesz! De mért kellett mindenkit elüldöznie? Az anyját, a dédapját, a gyerekeit, a lányát; mind elmenekültek: az egyik Zürichbe, a másik Londonba, a harmadik Ausztráliába, még az a legrendesebb, mert néha írni szokott, és küld Feri bácsinak zoknit, inget, Feri bácsi meg ordít, hogy inget ne küldjön nekem, hanem rizlinget, ez aztán tetszik neki, de a lánya, aki főorvos vagy miniszter lett a Rózsadombon, azt mondta, hogy be ne tegye oda a lábát, mert nem tűri a házban, nem engedi, hogy még egyszer ládába zárja az anyját a pincében, tűnjön el, de gyorsan, ameddig jó dolga van; legjobb lenne, ha hazamenne és a sarokban kuko­ricán térdepelne, bár nem lenne tisztességes dolog a kukoricával, ha már kibírta az aszályos nyarat, a többszöri kapálást, a gyomirtót, elviselte az üszögöt és a galambokat; az isten verje meg az ilyen embert, de nem veri, mert még az ördög­nek sincs gusztusa hozzá, nem fogott rajta sem a malária, sem a tetanusz. A körorvos is, aki annyi embert eltett már láb alól, ő sem bírt vele, talán épp a ku­darcba halt bele, hogy nem fogott Feri bácsin sem a bicskája, sem a sok rossz gyógyszer. Mondom, Feri bácsi hozta a bort két nagy demizsonban Angyikához, de hiszen maga is ismeri, mióta János bácsi meghalt, nem lehet bemenni hozzá, mert nem nyitja ki az ajtót, fél a rablóktól, a kutyáktól, a rendőröktől, a roko­noktól, az idegenektől, a nyugdíját is úgy csúsztatják be a kapu alatt — nem ta­nácsolom, hogy Ángyikát meglátogassa, úgyis hiába tenné, legföljebb leöntenék egy fazék szarral; csak egyen nyugodtan, ne zavarja a nagy ricsaj, ezeket az elha­gyott gyerekeket itt tartom magam körül, hadd verjék egymást, kell nekik egy kis mozgás, mikor tegyék, ha nem ilyenkor?

A tök meg kúszott fölfele a tornác oszlopán, öreg, sárfalú ház, nem mondom, valamikor szépen bemeszelhették, de a meszelésen itt-ott látszott a repedés, a re­pedésen keresztül a pelyvás sárga sár: csupa jelzés a világegyetemből, mind mond valamit, csak képtelen vagyok megérteni, vagy ha megértem, nem hiszek magam­nak, mert akkora disznóságot mégsem mondhat.

Thészeusz a labirintus sarkában játszott a gombolyaggal. Mint a cica a párnán. Még alszik is egyet, mielőtt találkozna a Minotaurusszal. Fárasztó volt az éjszaka Ariadnéval. Elégedett volt magával. Nesztor szerint szerelmi robot a közösség ér­dekében. Teljesítménynek érezte a holdfényt, az indákat, a függönyök lobogását, a krétai olajfaligetek és kecskeistállók illatát, a táviratozást a falon keresztül a fo­golytársakkal, a családirtást a haza érdekében. Ariadné dúdolt magában, hogy lep­lezze reszketését. A sziklát, ahol el fog aludni, hogy sose lássa többé Thészeuszt, sütötte a nap. A Nap nem akarattal melegítette a sziklát, a sugár és az égi kegye­lem mást nem tehet, csak üdvözít, ilyen a természete. Dionüszosz pedig megkap­ta a jelentést, kikészítette a térképeket és elindult a szikla felé helikopterével.

3a57902c00241a52232149d3de194f5a-large

Julis szavainak zenéje csobogott, folydogált a maga könnyed, digitális módján, megértettem én, hiszen megvan bennem a megfejtés kulcsa, tudom, mit jelente­nek a szavak, az arcokra is emlékeztem, de ezek már mind mint kísértetek me­rülnek föl. Ezek az igazi kísértetek: bennünk élnek, és megjelennek időnként. Már nem is tudom, hogy Thészeuszt ismerem-e jobban, vagy Feri bácsit, akit régóta nem láttam, nem is gondoltam rá. Médeia keveri a kását, a mérget, a varázs­latot; száll a gőze, olyan sűrű, hogy fölemel. A szellemek nyüzsögnek körülöttem, se nem barátságosan, se nem ellenségesen. Médeia gyerekei nem tudják, mit ter­vez ellenük az anyjuk, én sem tudom, mi kerül elém ezen a világmindenség nevű terítéken, de ebben az áradatban lassan elvesztem a súlyomat, mint a vízben, velük úszom én is, és lengedezem a nyüzsgő szellemjárásban.
megkéselték és meghalt
Csak kérdezzen, engem nyugodtan kérdezhet — mondta Julis néni —, engem nem zavarnak a gyerekek meg az ordításuk, megszoktam már, és örülök, ha va­lakivel szót válthatok, aki ismerte az enyéimet, meg hát mi is olyan régen talál­koztunk, jó így békességben felidézni a többieket, mikor már annyian elmentek, mint a gyerekeim, kirepültek. Mikor az uramat megkéselték és meghalt, nem volt mit tennem, jelentkeztem a csirketelepre, szerettek engem a csirkék is meg a ve­zetők is, megbecsültek, még nemrég is hoztak nekem jutalmat, jólesett, megva­gyok én az emberekkel. Mit mondjak a húgaimról? Ilust rég nem láttam, nagy nő lett, sok a pénze. Hogy Borival mi történt? Nem hallotta? Igaz, maga is messzire ment arról a vidékről; a kertet felverte azóta a gyom, ha benézne a keríté­sen, nem látna senkit, csak kóbor kutyát és madarakat, de még azok is máshogy fészkelődnek. Mondtam mindig Borinak, ne dédelgesd azt a mélák férjedet, mert nem lesz jó vége, de ő csak babusgatta, csillagomnak nevezte, aztán mi lett? Egy­szer hazajött váratlanul Bori, ott találta Sanyit a menyével az ágyban. Bori el­ájult, nem is tért magához, jöttek a mentők, bevitték a kórházba, csak pillanatokra nyitotta ki a szemét, aztán megint elvesztette az eszméletét. Egyszerű volt a teme­tés, ott volt a család, Sanyi, mint egy nagy tuskó állt a többiek között, nem lát­szott rajta megindulás, sántikálva ment haza, evett rendesen, tudja, hogy mindig nagy étvágya volt, aztán harmadnapra fölakasztotta magát. Maradjatok már büdös kölykök, nem hallom a saját hangomat! — és Julis a futótök indái között kinézett az udvarra, talán az égre; lehet, hogy a lombok és a felhők között a szellemet figyelte.

Thészeusz, mivel már rutinos utazó volt, nem a tengerrel, hanem a koponyákkal foglalkozott, és magában megállapította, hogy lényegében ugyanolyan koponyák élnek Athénben, Krétán, Bristolban és Túrkevén. Ahogy a tengerparton fekvő ba­rátait figyelte, arra gondolt, vajon kitől kapták ezek a fiúk a fejüket, de nem kér­dezte meg, nem akarta, hogy kinevessék. Iászón Médeia fülébe sugdosott, Thé­szeusz öt ujjával belemarkolt az időbe, az emberi kapcsolatok hálójába, ráért, ameddig a végzetes párocska kifőzte a mérget és a tervet a sárkány elpusztítására. Péleusz hősi gondolatokkal foglalkozott, szép és magasztos eszmék nélkül hogyan is lehetne háborúzni? Az értelmetlen, használhatatlan aranygyapjú ragyogott, az argonauták együttműködtek a hősiességben, a Iászónok, Péleuszok és Thészeuszok bajtársi boldogságban perzselték fel a falvakat. Az idő — vagy a hegytető — távolá­ból bársonyosnak látszik az emberek pusztulása, hullámos, finom tapintású felü­letnek, szinte ráheveredni lenne az embernek kedve, de jön Feri bácsi, sántikálva és botjával fenyegetve jön az úton, „ez a szaros világ, a sok piszkos csirkefogó! ma sem volt jó az ebéd! hát ezt érdemli az ember az élete végén?”

kép | Michelle Frankfurter, lensculture.com