Ágoston Tamás

MÁST NEM

MÁST NEM

Nem mértem a lázát.
Nem borogattam a homlokát.
Nem takartam be paplannal.
A lepedőt, amit összehányt, nem áztattam be.
Nem mentem el a gyógyszertárba, a templomba,
nem imádkoztam az életéért.
Nem adtam a kezébe poharat, pirulát.
Nem zártam el a tévét, amikor elaludt,
olyan arccal, mint akit gyomorszájon vágtak.
Nem pelenkáztam.
Ágya mellett ülve nem olvastam újságot, regényt.
Nem vigasztaltam.
Múltról, emlékekről nem váltottam vele szót.
Langyos tejjel nem itattam meg.
Nem mondtam, hogy meggyógyul.
Nem mondtam, hogy meghal.
Nem vágtam rá az ajtót, azt üvöltve,
hogy elmegyek, mert a fia vagyok,
s nem akarom gyűlölni.
Nem váltottam vissza a vonatjegyet,
mikor felhívott anyám,
hogy siessek, mert agonizál.

Kellett volna, tudom.
Tudom, mert láttam később a kezét
a hullaházban, az egyetem épülete mellett.
Rémült, magányos gyerek,
ölbe kívánkozó kamasz keze volt.

Kellett volna.
Mást nem mondhatok.

kép | Szobotka Imre: Kettős önarckép