KIFOLYT SÁRGA
Kisiparos vagyok a nagyotmondásban,
régi sérelmek felemlegetésében,
új sérelmek felnagyításában,
abban, hogyan kell valakit leordítani
a telefonban, vacsoránál az étteremben,
miközben az illető dermedten ül
félelmében, undorában, vagy csak azért,
mert mindjárt kitör belőle a röhögés.
Kisiparos vagyok a gyűlöletszakmában.
Kisiparos vagyok abban is, hogyan
kell felháborodást színleli, elnémult
baráti társaságban igaz embert
hazugsággal vádolni, földhöz vágni
a pezsgős poharat, borospoharat,
akármit; hogyan kell pofon ütni a nőt,
akit szeretek, mintha megcsalt volna,
pedig én csaltam.
Kisiparos vagyok a halasztgatásban,
a hideg, merev, nemtelen démonnal
folytatott végtelen tárgyalásban,
aki zabál és ürít bennem, s mégis olyan,
mint az üveg. Üvegből vagyok én is;
üvegből elrejtett, fekete lepelbe csavart
önmagam és a sarokba rugdosott nő között,
aki kisírt szemmel áll az üvegdobozzá
vált házban; bennem, alattam,
de engem nem lát; a hullámzó füvet nézi,
a szélben guruló labdát, a behorpadt,
süvítő lyuk elé akasztott eget,
ahol varjak repülnek ezrével
a kifolyt sárgájú nap felé,
mint egy kikockázott látomásban.