HAMAROSAN TALÁLKOZUNK
Azt mondja, akkor lett elege mindenből,
amikor a fóliasátorból kilépve meghallotta,
hogy az apja – fejés közben – Irénkének szólítja
a bamba tehenet az istállóban.
Azt mondja, eldobta a kapát, kerékpárra ült,
s egyenesen a homokbányába tekert,
néhány levél pirulával a zsebében,
amelyet úgy mart fel a fiókból, mint a besurranó tolvaj,
aki tudja, hogy egy megvadult paraszt
bármelyik pillanatban rányithatja az ajtót.
Azt mondja, a homokbányában
nem volt senki, semmi,
csak a tenger fű meg a tenger virág,
olyan volt az egész, mint egy rohadt képeslap,
amit el lehetne adni a debreceni vasútállomáson,
napszemüveges turistáknak,
hogy mindenféle hülyeséget firkáljanak a másik oldalra,
hiszen szép az idő, boldog vagyok,
remélem, hamarosan találkozunk.
Azt mondja, először csak futott, rohant körbe,
mint aki keres valamit,
rohant a fűben, rohant a virágban,
aztán hirtelen megállt, az égre nézett,
majd a háta mögé, mintha állna ott valaki,
nem állt ott senki, nem állt ott semmi,
csak egy sárga löszfal,
s akkor látta, hogy a sárga löszfalban
izgatott verebek csiripelnek és rajzanak,
mert a természet tudja, hogy tragédia készül,
valami megmásíthatatlan, ami ellen tiltakozni kell:
rémült szárnyakkal, rémült csipogással.
Azt mondja, egy idő után már nem tudott semmiről,
csak a fehér pillangókról,
amelyek az arcán ültek, napoztak,
mozgatva szárnyaikat,
nem egy vagy kettő,
hanem száz,
igen, százszámra ültek és napoztak az arcán,
s ettől minden jó volt, még a feketeség is,
amely kátránynak tűnt, s a földből szivárgott fel,
lassan, türelmesen,
fel a füléig,
az orráig,
ami kitágult,
mint egy eleven csatorna,
csillókat mozgató húsos nyílás,
hogy valami kiférjen,
végre kimásszon,
s eltűnjön a fűben,
mint egy hosszú, fekete kígyó.
Azt mondja, Lala talált rá végül,
aki a művház mellett él a leszázalékolt anyjával
meg a nemtörődöm húgával,
egy vályogházban,
amit régen le kellett volna bontani,
vagy fel kellett volna robbantani,
az istállóval együtt,
ahol Lala apja felakasztotta magát,
tavaly karácsonykor,
olyan észrevétlenül és szemérmesen,
hogy Lala csak másnap délben fedezte fel a gerendán lógva,
mert azt hitte, megint a kocsmában ül és iszik,
nem egyedül persze,
hanem a haverokkal,
akik biztatják, hogy legyen végre férfi,
s mutassa meg otthon: ki az úr a háznál.
Azt mondja, amikor felébredt a kórházban,
először elsírta magát, aztán meg nevetett,
görcsösen,
mint aki valami szérumot kapott,
mint aki a nevetésbe akar belehalni,
mert hiszen úgyis meg kell halni egyszer,
s akkor már jobb, ha nevetve tesszük,
azon röhögve,
hogy apa megborotválkozott,
tiszta inget húzott,
s most kint ül a folyosón,
anya kezét fogva,
amely remeg, mint a fény a takarón.