FORGÓAJTÓ
„Egyszer egy éjjel – írja Franz Kafka – folyton vízért nyöszörögtem,
nyilván nem azért, mert szomjas voltam,
hanem valószínűleg: részint, hogy bosszantsalak,
részint a magam szórakoztatására.
Miután egypárszor erősen megfenyegettél,
s ez nem használt, kiemeltél az ágyból,
kivittél a folyosóra, s otthagytál: hadd álldogáljak
ott egy darabig, ingben, egyedül, a zárt ajtó előtt.”
Ezt én is átéltem.
Én is megzavartam egyszer apám éjszakai nyugalmát.
Ha van isten – vagy ördög, a kettő, azt hiszem, ugyanaz –,
most ő is egy ajtó előtt áll.
Mindent tudok arról az ajtóról.
Fekete,
cirádás,
forog, mint egy ventilátor.
Két szárnya két koporsó.
Egyikben én fekszem.
Másikban anya.
Nem látom őt,
mert itt nem érdekel senkit,
hogy mit akar látni egy kisfiú.
Pedig az ördög is tudja,
hogy egy kisfiú látni akar mindent,
felhőt,
eget,
tengert,
embereket egy nagy, pöfékelő hajón.
Én csak a végtelen síkot látom.
A langyos ürességet,
ahol bokáig ér a víz.
Egyedül vagyok.
Apa kezét fogom,
vagy inkább tartom,
nem maradt belőle semmi más.
Milyen erős volt ez a kéz.
Milyen legyőzhetetlen.
Legyőzhetetlen volt, mint a simogatás.
Nem vagyok biztos benne,
hogy magammal kell vinnem a hosszú útra.