A NEVEM TÖRTÉNETE
Áfra Jánosnak
Még az asztalon feküdt anyám,
mikor megkérdezte a nővér,
hogy hívják a kisfiút, majd
ráfirkantott a lábamra két szót.
Virágcsokorral érkező apám
másnap reggel a karjára fektetett,
tenyerét használva langyos,
fejem alá igazítható párnaként.
Megakadt a szeme a keresztnevemen.
Anyámra nézett, elmosolyodott,
leült az ágy végébe. Aztán
hasra fordított, gyöngéden
az ágyra nyomott, megnyálazta
ujjbegyét. És munkához látott,
mint egy mániákus ablaktörlő.
Addig dörzsölgette a bőrömet,
rá-rá fújva egy arcába lógó tincsre,
míg bömbölni kezdtem, eltűnő nevemet
siratva. Akkor ő is tollat ragadott,
kijavítva a hibát a keresztnevére.
Magdolna-arcú anyám nem tiltakozott,
látta apám hegyes fülét, gondosan
hátrafésült fekete haját, a hatalmas
pecsétgyűrűt az ujján, amely bárki
arcán vérző sebet hagyott volna.
Már iskolába jártam, mikor elmesélte,
milyen nevet választott nekem hét évvel
azelőtt. Mutatott egy könyvet is.
Feketébb volt, mint apám haja,
és bölcsebb, mint a pecsétgyűrűje.
Így tudtam meg, hogy a nevem
egy izgága, szakállas férfi volt,
egy másik szakállas férfi ikertestvére,
aki ennek halálakor annyira összetört,
hogy nem akarta látni a holttestet,
amikor pedig a holttest életre kelt,
nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges,
hanem napokig magányosan kódorgott
a városban, motyogva és siránkozva,
mígnem a testvére megállította az utcán
sápadtan, tátongó sebbel az oldalán,
amelyet ő megérintett, megnyomott,
megérezve a nedvedző hús hidegségét.
És akkor megértette, hogy a mennyországban,
ha létezik, ilyen zombik élnek, miként
a földön is, csak az itteniek sírnak
és fájnak. Meg néha mosolyognak.
Míg az ottaniak csak néznek,
megnőtt, vibráló szemekkel,
mint a rajzfilmfigurák.