A BALOLDAL HELYE „ELÖL” VAN

1. Invokáció

Ideje lenne már hosszú tanulmányokat vagy könyveket is írni a „legjobb” balról és jobbról, s mindenféle korproblémákról. Az elmúlt években ugyanis kissé belevesztünk a rövid távú perspektívákba, abba, hogyan lehetne végre megszabadulni a „legrosszabb” jobbtól. De 1994 mindenképpen fordulópont, hiszen a tradicionalista-nacionalista konzervativizmusnak nem sikerült meggyökereznie, s van egy újabb esélyünk az újrakezdésre. Jókor van ez a vita, újra el kell töprengeni a két nagy irányzat helyzetéről és jövőjéről.

kettős csillagrendszer

1990 elején egyszer már lejátszottuk ezt a vitát, amikor Tamás Gáspár Miklós a tényeket félretolva egy elegáns „nonchalance”-szal elbúcsúztatta a baloldalt. A baloldal persze maradt, sőt, még erősebben tért vissza a politikai és elméleti porondra négy év után, ezt már az önmagával gyakran társalgó TGM észrevette. Ám nem ez a korábbi vita tanulsága, hanem amit feledhetetlen kollégánk, Papp Zsolt válaszként megfogalmazott: a baloldal helye „elöl” van, mert mindig az a dolga, hogy emancipálja az embereket a társadalmi fejlődés által teremtett újabb terhek, korlátozások és kényszerek alól. A baloldal hagyományosan az emberi­-politikai szabadságjogok és a szociális egyenlőség kettős csillagrendszerében fogalmazódik meg, de ez korról korra és társadalomról társadalomra mást jelent, ennyiben a baloldali értelmiség mindig „rendszerkritikai”, azaz szükségképp áttöri a fennálló szűk horizontját.

Ahogy a társadalom kiterjeszti tevékenységét és újabb tereket alakít ki, a baloldalnak – merész utópiákat is megkockáztatva – ezeket az új tereket kell meghódítania az emberek számára. A nyolcvanas évektől a pusztán formális demokrácia helyett mindinkább a részvételi demokráciát, az életszínvonal növelése helyett az életmód átalakítását mint a kulturális életvilág forradalmát, a többség uralma helyett a kisebbségek jogainak biztosítását, a manipulatív média helyett a kommunikatív demokráciát, azaz a politikai közösség szabad nyilvánosságának vitáját hirdette meg az európai baloldal. Nincs okunk tehát orientációs zavarban lenni, hiszen mindez ma Magyarországon is világos célkitűzés és par excellence értelmiségi feladat. Egyaránt szükségünk van a merész utópiákra és a pragmatikus látásmódra a hosszú távú és a rövid távú feladatok kombinálásában.

2. Kesergés

Nem véletlen, hogy a baloldali magyar értelmiséginek a jobboldal miatt fáj a feje. Nevezhetjük a hazai jobboldalt, aminek akarjuk – nekem a neotradicionalista kifejezés esik kézre, de Szilágyi Ákos terminusát, a rendies jobboldalt is elfogadhatónak tartom –, az biztos, hogy nincs a kor színvonalán. A politikai élet akkor is kétszereplős, ha nem teljesen polarizált: az összes nemzetközi és hazai felmérések azt mutatják, hogy az emberek 80-90 százaléka a bal–jobb tengely mentén tájékozódik a politikában és az ideológiában. A baloldalnak a jobboldal a partnere az értelmiségi vitákban és a politikai versengésben egyaránt, így a jobboldal színvonala bennünket is jelentős mértékben meghatároz.

könnyű győzelmek

1990 nyara óta szólongatom magam is a hazai jobboldalt a sajtóban, hogy tessék végre modernizálódni. Furcsa dolog persze, ha egy baloldali teoretikus mondja, hogy leginkább egy erős, nyugat-európai típusú jobbközép pártra van szüksége a magyar politikai életnek, de sajnos, mégis igaz. Azt már régóta tudom, hogy egy valódi konzervatív párt nélkül nem lehetséges konszolidált modern demokrácia Magyarországon, de azt nem gondoltam volna, hogy a magyar politikai élet ilyen nehezen tudja ezt a modern konzervatív vagy kereszténydemokrata pártot kivajúdni magából. A „nemzet pártja” mint „középpárt” történelmileg ismert zsákutca, avagy degeneráció a hegemón pártok sorozatában. A legutóbbit, az MDF-et most szavaztuk ki a hatalomból, de az MSZP-nek és az SZDSZ-nek se tenne jót, ha 1998-ban megint egy szétaprózott és avítt jobboldallal kellene megküzdenie a választásokon. Isten mentse meg a baloldalt a könnyű győzelmektől!

3. A baloldal jobboldalán

Ne kerülgessük szégyenlősen a dolgot, 1994-ben a két baloldali párt nyerte meg a választásokat. Az SZDSZ persze nem szokott dicsekedni baloldali jellegével, de néhányan kiadják ezt a titkot. A Mozgó Világ 1994/7-es számában közölt interjúban Szabó Miklós a baloldal győzelméről beszél a választások kapcsán, s Bossányi Katalin közbevetésére, hogy „Ebben az értelemben a közvélemény az SZDSZ-t is a baloldalra sorolta!”, így válaszolt: „Azt hiszem, hogy ennek ugyan az SZDSZ­en belül nem mindenki örül, de ettől még így van.” Van tehát két baloldali párt, s legfeljebb egyes politikusoknak az SZDSZ-ben el kell dönteniük, hogy jól érzik-e magukat a baloldal jobboldalán.

A baloldal jobboldalának is megvan mindenesetre a maga sajátos szerepe a szociálliberális koalícióban, a meztelen és könyörtelen gazdasági racionalitás hangoztatásában. A másik szélső gyepűn ugyanis ideológiai duhajok tanyáznak a Szocialista Pártban, akik dörgő hangon meghirdetik a múlt jelszavait. Moltke tábornok ismert mondására emlékeztetnek, hogy mit csinál a hadvezér az elvesztett háború után – felkészül az előző háborúra. Ez az előző háború az ipari társadalom klasszikus osztályháborúja, s akik az MSZP szélén tanyázva a „munkáspárt” lobogóját lengetik, ugyanolyan múltba utazásra invitálnak, mint dr. Antall, csak éppen más irányban.

radikális válságkezelés

Most azok diktálják a tempót, akik a baloldal jobboldalán vannak mindkét pártban, mert az előző negyven és az azt követő négy év alatt akkora gazdasági válság és lemaradás halmozódott fel, hogy a radikális válságkezelés került előtérbe. Sokan azt mondják, hogy ez a feladat nem illik a baloldal természetéhez. Nos, annyit már tudunk, hogy a tradicionális jobboldal csak elmélyíteni képes a gazdasági­-társadalmi válságot, ezért a rövid távú válságkezelés és a hosszú távú modernizáció feladatai most összekapcsolódnak és a hazai baloldal feladataként jelentkeznek. Történelmileg nem is olyan meglepő ez a baloldali válságkezelés és modernizáció: az elmúlt két évtized sikertörténete Spanyolországban.

4. Illúziók

A mostani helyzetben nagy szükségünk van józan, reális illúziókra. Arra a meggyőződésre, amit a spanyol példa sugall, hogy a válságkezelés és modernizáció nekünk is sikerülhet a négy szűk esztendő után. A „spanyol divatnak” már megvolt a maga stimuláló hatása 1987–1989-ben, a politikai átmenet kapcsán, s most megint napirendre kerülhet. Igaz, a spanyol szocialisták helyzete manapság romlani látszik, de a konszolidáció megtörtént, a felzárkózás végbement, mert volt 15 kitűnő évük. Az a nagy kérdés mostanság, hogy képes-e a magyar baloldal ilyen hosszú távú modernizációs programra mozgósítani, annak elvi perspektíváit felvázolni és a megvalósítás módozatait kidolgozni.

A modernizációs programot meghirdető vagy támogató baloldali értelmiséginek nincs és nem is lehet küldetéstudata, morális küldetése; „csak” morális és politikai elkötelezettsége van a modern baloldali értékek és célok iránt. Küldetés és elkötelezettség – két külön világ. Aki küldetést érez és teljesít, mindig szembe találja magát a profán világgal, amely ellen szent háborút hirdet. A civil társadalom felszabadítását tűzi a zászlajára, de végül is a passzív és értetlen tömegekkel szemben az állam erőszakszervezetéhez fordul segítségért, hogy az embereket akaratuk ellenére is boldogítsa. Az embereket akarja megváltani, de közben nem építi, hanem lerombolja természetes mozgásterüket, a civil társadalmat. Akinek elkötelezettsége van, az viszont a részvételi demokrácia és a párbeszéd híve, megszólítani akarja az embereket és „bábáskodni” véleményük megformálásánál, nem pedig belepofozni őket az általa vélt ideális társadalomba.

káros illúzió

Ha és amennyire a szociálliberális koalíció életképes és teszi a dolgát, akkor és annyira a baloldali értelmiséginek ki kell vonulnia a direkt politizálásból, még erőteljesebben részt kell vennie a közéletben. 1994 őszén meg kell engednünk magunknak azt az illúziót is, hogy az új koalíció politikai fordulatot hajt végre, innovációkat vezet be a politikába és őszintén törekedni fog a demokratizálásra. Nincs még semmi okunk, de jogunk se arra, hogy a régi reflexekből adódóan mozgósítsuk az aktivista társadalomtudományt az új hatalom ellen, de nem szabad lemondanunk a kritikai társadalomtudomány fegyvertárának alkalmazásáról az új koalíció idején sem. Be kell látni azonban, hogy az államhatalom gyakorlásának megvan a maga „poli-technikája”, amely szigorú logikájával, életrendjével és adminisztratív mechanizmusaival eltér az alkotó értelmiség „szabadon szárnyaló” és öntörvényeit követő munkálkodásától. Aki átlép az értelmiségi létből a politika világába, s nem fogadja el törvényeit, annak a káros illúziónak a rabja, hogy a politika a küldetéses értelmiség terepe. Márpedig ebből elég volt, hiszen az ilyen küldetéses költők és történészek tatárjárása éppen eléggé sújtotta az országot az elmúlt négy esztendőben.

5. A teremtő káosz

A demokratikus átmenet a teremtő káosz időszaka, múlt és jelen együtt kavarog az elvekben és a politikában. Ez sokakat megtéveszt, csak a zűrzavart, az áttekinthetetlen sokféleséget látják, de a változások irányát nem. A jobboldalról és a baloldalról vitázva Lányi András is mindent kaotikusnak lát, s ez elég jó ok számára, hogy ne jusson semmiféle konklúzióra. Sokféle baloldal és sokféle jobboldal van, ez nagyon is igaz, de a kavargó politikai irányzatok és eszmék mégiscsak valamiféle renddé állnak össze az emberekben és a történelemben.

Napjaink legcsalókább délibábja, hogy az emberek nagy tömegei csak úgy csapódnak ide-oda a csacska kis pártocskák között, mondjuk az MDF–Fidesz–MSZP útvonalon, amiből egyesek számára az következik, hogy 1998-ban az SZDSZ lesz soron, másoknak az, hogy a magyar választó kiismerhetetlenül irracionális lény. Az utóbbiból csak annyi igaz, hogy a világ ellentmondásai az átlagpolgáron belül is megvannak, amit előkelően kognitív disszonanciának illik nevezni, vagyis az átlagos választó botor módon egyszerre akar szabadságot és biztonságot, államtól mentességet és szükség esetén állami beavatkozást.

ravasz rendszabályok

A lakosság egyes rétegeit látszólag könnyűszerrel lehet aszerint jellemezni, hogy melyik értéket preferálja, de a szociálliberális korszak jellegét mindenképpen a kettő összekapcsolása adja. A hosszú távú modernizációhoz szabadság kell a vállalkozóknak és segítség a leszakadóknak, de a leszakadók nevében nem szabad lefékezni a strukturális átalakulást, viszont a sikeresek nevében nem szabad megfeledkezni a vesztesekről. Ezt az érvényes közhelyet azonban gyakran kiforgatják az absztrakt szabadság nevében, miközben olyan apróságról feledkeznek el, hogy a „sikeres” vállalkozók többsége idehaza is védővám után kiált, ahogy a világban másutt is ravasz rendszabályok védik a vállalkozók „szabadságát” mások „biztonságával” szemben. A szabadság és a biztonság fogalma tehát nem parttalan, de minden társadalmi réteg mást ért rajta, s nagyon erős torzítás, ha csak bizonyos rétegeket tekintünk a szabadság hordozójának, mert kevésbé látszik rajtuk, hogy túszul ejtették érdekeik védelmében az államot.

1990 óta radikális átalakulás ment végbe a magyar pártrendszerben, jórészt tisztázódtak a pártprofilok, és ma már nagyjából tudni lehet, hogy melyik párt áll a jobboldalon, s melyik a baloldalon. A nyolcvanas évek második felétől végzett közvéleménykutatások azt mutatják, hogy a magyar társadalom enyhe többsége, mintegy 52-54 százaléka baloldali értékeket vall. Az 1990-es választások nagy rejtélye az volt a politológusok és a szociológusok számára, hogy hová lettek a baloldali szavazók, mert nyilvánvaló volt a kontraszt a baloldal potenciális szavazótábora és a baloldali pártok eredménye között.

Valójában a baloldali szavazók nagyrészt nem tartózkodtak a szavazástól, hanem a zavaros helyzetben a gyermeteg pártok között szükségképpen összevissza szavaztak, majd a választások után is egy darabig még bolyongtak a kialakulatlan pártok között. Az 1994-es választásokon azonban ez a kaotikus időszak nagyrészt véget ért, a baloldal potenciális szavazótábora ténylegesen a két baloldali pártot támogatta, a jobboldali szavazók pedig megoszlottak a négy nagyobb és a sok kisebb jobboldali párt között. Az ide-oda csapódó szavazók elmélete manapság már csak mítosz, a magyar szavazók és pártok jórészt felnőtté váltak, hacsak nem számítjuk azt a fentebbi kesergést, hogy a jobboldal még széttagolt, avítt és a szélsőjobbtól fertőzött, azaz még nem nőtt fel történelmi szerepéhez.

De a baloldal már a helyén van, és megint „elöl” van. Köszönjük, megvagyunk, jól vagyunk, és legfeljebb partnerkereső hirdetéseket adunk fel: decens jobboldal kerestetik. A baj csak az, hogy addig a magunk házatáját se tehetjük teljesen rendbe, amíg meg nem találjuk az „igazit” a jobboldalon, mert a demokráciára is az érvényes, hogy a páros élet a legszebb a világon.

kép | vecteezy.com