ADÓSUNK A SZAVAKKAL
2000 december

Nyolc-tíz éves koromban, a harmincas évek vége felé, amikor már reálissá vált előttem, hogy léteznek számok, létezik idő a sokezer év múltjával szemben a végtelenül távolinak tűnő kétezredik év távoliságában is, sokat foglalkoztatott a misztikus jövőbeliség kérdése. Hatvan év messzesége sok egy tízéves gyereknek, akinek az elmúlt évek annyi változást, annyi újat, annyi érdekes tapasztalatot hoztak az életébe, mint nagyjából az egész aztán következő élet. Valószínűtlennek tűnt, hogy megérem ezt a nagy fordulót, s ha arra gondoltam, esetleg igen, nyilvánvalóan más képzeteim voltak egy hetvenéves anyóka állapotáról, mint ahogyan most élek.
az én időm
Egy dologban azonban bizonyos voltam, nem csak értelemmel, sőt, elsősorban nem is azzal. Érzékeimmel, a világban-mozgásom természetességével tudtam (legalábbis úgy véltem, hogy amit érzek, egyben tudás is), hogy a világ valami olyasféle lesz, mint amiben addig is éltem, felnőttem. Azokra a változásokra, amelyek éppen az én időmre estek, nem számíthattam. S mert olyannyira a világ egészére vonatkoznak, kellő természettudományos szaktudás híján éppen csak utalhatok rájuk, és csak valamivel biztosabban azokra az antropológiai változásokra, amelyek, nyomukban (vagy tán eredetükben?) századunk második felének emberképét átalakították.
A kettő szorosan összefügg egymással. Az ember fizikai világképe megváltozott, és mindaz, ami végtelenbe vesző múltjának lényegét jelentette, a világ törvényeinek kiszámíthatósága, összeomlott. A teremtés koronája, az ember, akit Isten saját képére és hasonlatosságára alkotott, a hasonlóság minden attribútumától megszabadult, vagy egy más világnézet kifejezésével élve, megfosztatott. De az is lehet, hogy nem is a hasonlóság attribútumaitól, hanem a hasonlítás tárgyától, a törvényt alkotó, ígéreteit betartó, a világot erkölcsi alapokon kormányzó Isten képzetétől. A világ alapjai megmozdultak, és úgy tűnik, nem a szem, hanem a látás, és főleg az érzékitől elvonatkoztatott tudás változtatta meg a dolgok körvonalait — ha beszélhetünk még egyáltalán körvonalakról. Nem tudom megmondani, hogy ez a világkép, a benne rejlő meghatározatlanság feltételeivel, a világ törvényszerűségének alapjaira világít-e, vagy csak az ember hagyományos biztonságérzetét mosta el. Tény az, hogy mint egykor az első ember, a kiűzetés utáni pillanatban, reszketve, saját kicsinységünket és elveszettségünket érezve állunk egy elveszett Éden kapuján kívül, hallgatva azt a csöndet, amely mérhetetlenül félelmetesebb Isten szavánál.
Mivel maradt adósunk a huszadik század? Azzal, hogy erre a változásra előkészítsen bennünket. Azzal, hogy megteremtse a tudás demokratizmusát, aminek hiánya nemcsak a műveltségi szintek egyre táguló intervallumában mutatkozik, hanem azoknak a formáknak megismertetésében is, amelyek segítségével leképezhetjük sejtéseinket. A modern tudomány talán félelmetesebb számunkra, mint egykor az ősember számára a világ nagy történései, a természet erőinek, az élet-halál misztériumának, Isten gondolatának, az erkölcs alapjainak világteremtő eszméi, vagy mindezek első sejtelmei lehettek.
idegenek vagyunk
A huszadik század rádöbbentett, hogy az emberi értelem kettészakadt: arra, ami a régi világképp alapján mint érzékletesség felfogható, és arra, amit ezen a világképen felnőtt látásmódunk nem tud elfogadni. Látásmódról beszélek, nem a fizikusok képileg követhetetlen sokdimenziós világáról, nem a bizonytalanság, pontosabban a meghatározhatatlanság fogalmáról, ami mindig is fogalom marad, sohasem lehet kép a képeken felnőtt emberiség számára. Idegenek vagyunk ebben a világban, elvesztettük biztonságunkat. Elvesztettük a nyelvet, amelyen valamennyien megértettük egymást. Elvesztettük a művészetet, amely mindannyiunk érzelmeit kifejezte és felfokozta. Elvesztettük a hit lehetőségét, a Teremtés látszólagos megérthetőségét és átélhetőségét, egymás közötti kapcsolataink természetességét. Most, a huszadik században vesztettük el ártatlanságunkat, most éljük át azt a veszteséget, aminek a bibliai Bábel története egyszerre előrevetítése és jelképe.
Mindennek megvolt a maga természetes útja, hosszú évszázadok óta járt út —, az elmúlt évtizedekben csak felgyorsult, látványosabbá vált. Az ezredforduló nem adott és ezzel kapcsolatban nem is vett el tőlünk semmit. Amit adott, csak árvaságunkat és zűrzavarunkat fokozza, elszakadásunkat a tradícióktól, szüleink, nagyszüleink, őseink, könyveink, a létezés egy struktúrájának világától. Amivel adósunk maradt, az a régi világ temetési szertartása. Annak az emberi szellemnek elbúcsúztatása, ami idáig vezetett, ami megteremtett egy világot, mely egyszerre volt reális és káprázatos, behatárolt és lehetőségeiben, álmaiban, szépségében határtalan.
Prospero monológjának szavai kísérik a varázskönyv tengerbe rejtését, az eget, földet megrázó vihar utolsó akkordja. Az ezredforduló ezekkel a szavakkal maradt adósunk.