ADALÉKOK A HAJNAL VILÁGTÖRTÉNETÉHEZ
1993 tavasz
Még minden ép. Ez a hajnal lényege. Még nem történt semmi jóvátehetetlen, még minden a helyén van. Mint egy veréblábnyom a porban, olyan törékeny és finom rajzolatú a nappali csillag rózsás ujjaival együtt ébredező táj arca. Néhány foszló vonás, nagy lendületű vázlat csupán, ahol még semmi nem nyerte el ércnél maradandóbb, végleges formáját, minden csak esély és lehetőség, a színeknél ősibb világból érkező, mélyről jövő tompa ragyogás.
A kezdet.
Nyújtóztatják magukat a lankák, a köveknek még van ráérő idejük gondolkodni, hogy felemelkedjenek vagy maradjanak régi, unott, de azért biztos helyükön. Ami elmozdult, az most helyreáll.
A madarak még a sötétben elkezdtek mozgolódni, csivogni, talán félelmükben, hogy nem szakad vége az éjszakának, és most egyszerre elhallgatnak, maguk is meglepődve és elkábulva a szemükbe ütköző fény bizonyosságától, a fényétől, mely egészen olyan, mintha a látóhatár keleti szélén túl, valahol, mitikus messzeségben aranytömböket izzadna ki testéből a föld.
sebláz
Az éjszaka, mint a tályog, felszakad, és a sebláz, amely eddig puszta fenyegetésként bújt meg a táj emlékezésbe merült szegleteiben, pezsgő elektromossággal tölti meg a levegőt.
A rügyek, ha vannak, éppen duzzadnak, mint a teleszívott tüdő. A gyümölcs a fán ilyenkor a legédesebb, ilyenkor legtöbb benne a méz, a megrendítő teltség. Úgy függnek az ágon, hívogató bájaikkal, mintha festve lennének.
Olyan a hajnal, mintha a világ, akár egy vesztésre álló sakkparti, szerencsésen végleg függőben maradna. Olyan, mint egy egyedülvalóságában tökéletesen lezárt mondat, melyre többé a kutakodók legnagyobb bánatára nem tehető fel kérdés.
A színek csak később jönnek.
A színek nincsenek sehol, csak fekete zugok vannak és derengő foltok, ahol a tárgyak már elkezdték összeszedni szanaszét heverő alélt darabjaikat. A fák visszatapasztják éjszakai kéregetésre ment kérgüket, a kutak ásítva kutatják a minden éjfélkor a nullkilométernél bálozó kilométerkövet, az utak bosszúsan gondolnak a porra, melyet majd rúg rajtuk a vándor vagy felver a forgalom. A hevenyészett kőkerítéseken tolvajeresztő lyukak tátonganak, a télsejlő rácsozatok és újgazdag oszlopok pedig úgy lógnak ki az osztatlan feketeségből, mint szög a zsákból.
A születő nap is keresgéli régi önmagát, mert a hajnalnak még nincsen stílusa. Nem választ le magáról semmit, nem mondja, hogy ez én vagyok, és ami rajtam kívül áll, az a másik ott, az már valami más, idegen. A hajnal azt se tudja, hogy ő kicsoda, nemhogy ismerne másokat. Az egészet akarja átölelni, vagy pontosabban: az egész kell neki, úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül. A derengés foltkarjai biztos pontokon összefonódnak, kezei fénnyé kulcsolódnak, de még ez a leginkább megragadható és megmérhető pillanat sem mond semmit, ami azt jelenti: nem zár ki semmit.
Valami egészen nagyszabású dolog veszi kezdetét velem, sugallja a hajnal minden íze, perce, zamata. Valami sohanemvolt, egyszeri remeklés.
kusza álom
Aki szereti a hajnalt, a készülődést szereti. A cipőt szereti, amikor még nincs a lábon, a székre tett, jó illatú vasalt ruhát, a gyomorban még csak az első piszkozatban fogalmazódó éhséget, a szem váratlan, fájdalmas, ám kellemes meglepetést tartogató felnyitását, a kusza álmot, amikor még nem szedte ráncba a túl korán józanodó, katonás öntudat: amikor az álom és ébrenlét kontinensei között kifeszülő palló épp járható.
Aki szereti a hajnalt, az a testek ilyenkor még természetes illatát szereti, mely inkább szag, mint illat, és kimoshatatlanul, kivakarhatatlanul beveszi magát az ágyneműkbe, hálóingekbe, ágyakba és bútorokba. Ez az a szag, melytől minden illatosító próbál megszabadítani, de egyiknek sem sikerül, egyik sem a szagot tompítja, hanem az orrot. Ez az a szag, mely a női parfümök ostromgyűrűjéből is kitör a forró levegőjű busz katlanában, és utána halálunk napjáig nem feledhető. Ez a kezdet illata.
Aki szereti a hajnalt, az a nagy tervekbeni bizakodás szűk kalodájába zárt bánatot szereti, a jókedv és a nyugalom kettős rítusát, amely olyannyira hiányzik mindenünnen, és éppen emiatt a hiány miatt van olyan nagy szüksége a fáradt bambaságba lekonyuló előző nap után a hajnal kiszakadó lendületére, mint bűnösnek a megbocsátásra.
Aki szereti a hajnalt, az a létnek azt az ébredés és kávé közé szorult bávatag szakát szereti, amikor a történetek még nem indultak el kacskaringós útjukon, amikor az elme jótét félhomályában egészen világos, hogy mit sem ér az állandóan zakatoló vaspályás élet, és a talpfától talpfáig törő, latoló haladás, szívünk nagy álma, értelmetlen. Abból a zsongító panorámából, melyet a hajnal nyújt kitartó zarándokainak, nem látszanak a percek egymást követő lépcsői, nem hihető, hogy lesz még valaha később: mintha hajnal lenne örökre.
A Hajnalok Hajnalát nem ismervén, a napszak egyszerű szerelmese nem eshet nagy tévedésbe, ha azt állítja — egyet választva a sok közül —, hogy a balatoni hajnal is megejtően ígéretes. A szőlőkaróktól borostás hegyek még nem ismernek magukra a tó lassan tisztuló tükrében, a Badacsonyt vulkanikus álmai nyomasztják, és nagyra törő tervei vannak. A nádasok susogása, mint megannyi félre nem érthető sikamlós ajánlat. A tóparti szittyóban sások párbajoznak. Egy bambusz, mint aggodalmas segéd, intőn rezegteti tollasodó fejét.
De ugyanilyen a hajnal Szentendrén, Krétán, Nápolyban, a Tűzföldön, a Margitszigeten, vagy egy pesti bérház ecetfás tűzfalra tekintő ablakában, ahonnan általában nem látni semmi szívderítőt.
az élet tűrhetetlen
Ugyanilyen a hajnal a világ leglaposabb, legfeketébb és legszemetebb helyén, ahol a nappal egy hajítófát sem ér, az éjszaka az álmatlanság csigáira von, az élet tűrhetetlen botrány, és minden józanul eltöltött perc fáj, mint egy kínzó lassúságú foghúzás: a hajnal ott is izgató és teremtő remegés, menedék és morfium.
Egy barátom egyszer így írt: ,,Látom a hajnalt, csupa kés és pengeél.” A lényegre tapintott, mint egy baráttól elvárható. Mert a hajnal teljességéhez ez is hozzátartozik, mint a tenger nyugodt felszínéhez az alatta burjánzó mélyvízi alvilág, a vad és hideg és számító ragadozás, a lények gyomrot összerántó, nyers tenyészete.
A harmatos fűben csomó testet nem öltött veszély, a láb alatt avarral álcázott hurok. Hajnalban még nem jár senki, a föld érintetlen, de a csapdák már élesre vannak fenve.