Egyszerű volt minden, mint begyújtani a kályhába.
Egyszerű volt elfoglalni a házat,
Akár verebek télen az üres fecskefészkeket,
Őspáfrányok ropogását hallgatni a szenek hasában,
Bőrünkön érezni a karbonkori nap melegét,
Megpiszkálni a kályhát, és nem piszkálni egymást,
Birsalmasajtot enni, és hiányolni belőle a diót,
Egyszerű volt, megtalálni a szárítókötélen lógó Oriont,
És mellé akasztani törülközőm,
Sötétítőként felhőket húzni az ablak elé,
Elalvás előtt felolvasni gyerekkori meséskönyvekből,
Medvékkel teli fenyőerdőt képzelni a Rét utca helyébe,
És hikoridió füstjét a szobába,
Elvágni kezem a macskakonzervvel, és nem tudni,
Hogy ez a heg lesz az egyetlen emlék, ami megmarad,
Negyedóránként jó fát tenni a tűzre,
Hagyni, hogy ropogása adja életritmusunk,
Milyen könnyű volt nem neheztelni egymásra!
Hová tűnt életünk karbonkora? Azok a napok
Elégtek a napilapokkal, az aprófával, a szénnel,
És hiányoznak, mint birsalmasajtból a dió.