VISSZACSATOLÁS
2009 szeptember
Beney Zsuzsa szavaiból[1] kihallani vélem az aggodalmat: vajon jó kérdésre keressük a választ? A gyűjtögetés meg a vadászat egyszerű továbbfejlesztése lenne a modern civilizáció? Amiben valahol valamit elrontottunk, s azóta minden visszájára fordult?
Igen, gyűjtögetünk és vadászunk. Csak közben kiépítettünk egy gigászi mechanizmust, mely átengedi magán a szénből, kőolajból, földgázból, uránércből nyerhető temérdek energiát. Átalakítja és magához idomítja a társadalom szerkezetét, ahogyan a lugas kényszeríti a ráfonódó kúszónövényt, hogy sajátos formákat vegyen fel. Alkalmazkodnunk kell hozzá, cserében biztosítja függetlenségünket számos természeti korláttól. A függetlenség ára a függőség: mint a narkotikumok esetében.
néhány alapkellék
Mégis: gyűjtögetünk és vadászunk. Intellektusunk a külsővé tett, felhalmozott és visszakereshető tudás révén ugyan többre képes, mint régen, életgyakorlatunk mégis az evolúcióban szerzett ősi reflexeinkre épít. Igazán csak az egyenes arányosságot és az egyenletes változást fogjuk fel, a kamatos kamattal falnak rohanó exponenciális növekedést már nem. Mert nem a világban élünk, hanem a világ magunk alkotta reprezentációjában. Bárhová születünk a társadalomba, életünket ugyanazzal a néhány alapkellékkel rendezzük be: barátok és ellenségek, célok és eszközök. A nyersanyagpiacon befektetést hajhászó bróker és a hajléktalan, aki lecsap egy adag hullámpapírra, ugyanazt csinálja. Vadásznak és gyűjtögetnek.
A mélyben mindenki ugyanazt a metafora-rendszert képezi le – ez az emberi faj egysége. Mindenki más elemekre – ez a társadalom komplexitása.
Ebben a hatalmas építményben úgy sorakoznak a funkciók, mint az ökológiai fülkék. Minden fülke a világ valamely leegyszerűsített képét kínálja: saját valósága van. Azok például, akik a világgal főként a pénzen keresztül érintkeznek, hajlamosak mélyen hinni: a pénz dolgozik.
A modern társadalom kiépülésével az egyes osztályok, rétegek valóságai roppant távolságra kerültek egymástól, de a komplexitás miatt személytelen összefüggések és kényszerek hálózata köti össze őket. Az alul lévők nem látnak a hatalmi piramis csúcsáig. Tudásszomjukat sztárokról, politikusokról szóló pletykák oltják: ezek legalább beilleszthetőek a tömeg számára konstruált valóságba. Fentről nézve az alant állók: szerkezettelen tömeg, erőforrás, nyersanyag. Haszonállatok sokasága.
Egy ennyire összetett rendszerben a döntések következményei általában egészen másutt jelentkeznek, mint a hasznuk. Ebből alakul ki a következmények nélküli haszonszerzés illuzórikus világa. Nemcsak a bőségben áramló energia jótéteményeire szoktunk rá, de a természeti korlátok és összefüggések szem elől vesztésével rákaptunk arra a gondolatra is, miszerint az érdek az egyetlen vezérlőnk. Ismerjük a piacfelügyelői okoskodást: az egymást szabályozó önérdekekből majd csak kiformálódik a közjó. Valójában mindez fordítva zajlik: ami kiformálódik, azt nevezik el közjónak (lásd: „a piac ítélete”), így a fogalom lassan körvonalát veszti és használhatatlanná, ennélfogva fölöslegessé válik.
a maguk logikáját követve
Ami hiányzik, az minden szabályozás alapelve: a döntés és következmény közti visszacsatolás. A tőke logikájában érvényesülő visszacsatolás csak egy részrendszert optimalizál, de az egészre vak. Közben olyan erővel hatnak belső kényszerei, hogy csak működésének mederbe terelése, befolyásolása lehetséges. Az élet felett eluralkodott „gazdasági élet” egyes szereplői, elsősorban a fizikai környezet építői-üzemeltetői, a következményekhez valamivel közelebb élnek. Ők a stabilitásban (fenntarthatóságban) valamivel érdekeltebbek, mint a legnagyobb haszonélvezők, a pénzügyi körök, ahol a haszonszerzési struktúra okozta instabilitás már látókörön kívülre szorul, a stratégiai célokban gondolkodó leghatalmasabbak pedig a maguk logikáját követve kihasználják, keresik, sőt, kiváltják a válságokat, így jutnak extraprofithoz, sőt, a nagy bajra hivatkozva még több hatalomhoz a társadalmi struktúrák felett.
Idáig fejlődött a világ: senki sem irányítja, és kötelező benne a rövidlátás.
Így aztán hogyha az érdekharcból nem a közjó formálódik ki, hanem egy katasztrófa, senki sem fogja észrevenni, csak a tehetetlen kívülállók. A rendszer jó, „a létező rendszerek legjobbika”, csak falnak rohan, mert – szándékkal vagy szándék nélkül – kimaradt belőle a visszacsatolás.
Kitekinteni saját fülkénk készen kapott valóságából tágabb összefüggések és másféle sorsok felé: ez szellemi erőfeszítés. Megérteni és felfogni, aminek megértésével és felfogásával nem jutunk előbbre a könyökharcban – benső vadászat, benső gyűjtögetés.
Ahol a kiszámítható érdek világa véget ér, ott kezdődik a szellem. Magam úgy látom, nem a szellemi világok adódnak össze, mint Beney Zsuzsa írja, hanem egyszerűen a fosszilis energiával felfűtött érdekek, melyek már szolgálólányként sem igen foglalkoztatják a szellemet. Szebben szolgál a kőolaj – amíg van.
A világot nem a túl sok szellem teszi tönkre, hanem a túl kevés.
-
A jegyzet egy Beney Zsuzsa-idézethez készült. Az idézet: „… mindaz, ami a mai természetpusztításhoz vezetett, a hajdani gyűjtögetés, vadászás továbbfejlesztése – lépésről lépésre, mindig csak kicsit tökéletesítve módszereinket, míg egyszer észre nem vettük, hogy a folyamat megfordult, a tökéletesítés pusztítássá alakult? De van-e ember, aki megmondja, mikor történt a nagy fordulat? Van-e, aki rájöhetne, melyik lépést hibáztuk el? … vajon nem abban áll-e ennek a folyamatnak kétségbeejtő végzetessége, hogy benne tökéletesen és helyrehozhatatlanul elválik az ember mint személy, és az ember mint egy természeti faj egyede, s az emberi szubjektumok szellemi világa összeadódva egészen más eredményt ad, mint egyes részeiben. … S ha ez így van, mi lehet az emberi lét fenntartásának – úgy is mondhatjuk, az emberi szellem fenntartásának további lehetősége?” (Előszó Endreffy Zoltán ’hogy művelje és őrizze…’ című könyvéhez)↑