VILÁGÁLLAM?

Ember kontra természet?

Meghökkentő megállapításra bukkanhatunk Endreffy Zoltán „hogy művelje és őrizze” című könyvében.^[1] „A beteljesült technicizmus egyben a beteljesült naturalizmus”. Az a naiv ökológiai szemlélet tehát, mely – szintén Endreffy példája nyomán – a hegyi forrást természetesnek, a hulladékhegyet természetellenesnek találja, téves úton jár. Ugyanis: „… a természet elnyomása maga is természetes […] … a természet – a természet törvénye következtében – állandóan erőszakot szenved el. Ezért a természet feletti uralom állandó kiterjesztésének tendenciája még maga is természetadta folyamat. Ahol az ember egyetlen és legmagasabb célja a természet feletti uralom, ott még nem került sor a természetből való kilépésre. Amíg az ember története pusztán a természet feletti uralom története, addig ez a történelem maga is természettörténelem. Vagyis nincs benne helye a természetes–természetellenes megkülönböztetésének.”

a természet közönye

A „természetes” természet idealizálása és a „természetellenes” ember démonizálása propagandisztikusan egyoldalú. Ezen a véleményen van Maklári Tamás, a Klímahisztéria és egyéb gyógyítható betegségek^[2] szerzője is. A romboló ember és a megőrző természet ellentétpárja helyett, javasolja, gondoljuk időnként végig az ellenkezőjét is: a romboló természetet és a megőrző embert. Ennek az öko-optimizmusnak a jegyében épp azt látjuk, állítja Maklári a Maxeiner-Mirsch szerzőpáros könyvére^[3] támaszkodva, hogy amikor az ember megment olyan fajokat (dávidszarvas, morr-gazella, oroszlánmajom, mórsólyom), amelyek a természet közönyéből egyébként már rég kipusztultak volna, éppen természetességét adja fel. Endreffy szerint pedig: „A természetből kilépés ott történik meg, és a természet feletti uralom ott válik emberivé, ahol nem semmisül meg annak önléte, ami felett az ember uralkodik. A szabadság alapvető aktusa ugyanis abban áll, ha lemondunk valaminek a leigázásáról, amit leigázhatnánk, ha ezt a valamit lenni hagyjuk. Természeti lények csak akkor lépnek ki a természetből, ha kölcsönösen elismerik egymást, és szabadon hagyják egymást lenni”.

Érdekes gondolat. De vajon természetellenesen viselkednek-e a hangyák, mikor levéltetveket legeltetnek? Saját érdekükben lenni hagyják a másik fajt, sőt, gondoskodnak róla. A leigázás természetes, a szimbiózis, a tolerancia viszont természetellenes?

Az antibiotikumok, a géntechnológia, a petrolkémia, az atomenergia, sőt, az atomfegyver tehát: természetes. Értjük: a természet ilyen könyörtelen. Íme „az ember”, amint fennmaradásának biztosítása érdekében különleges megismerő képességeinek mozgósításával javítja saját esélyeit. Vajon az egész, műszakilag fejlett civilizáció nem éppoly természetes rafinéria, mint a pókháló?

Haladók számára átdolgozva

Igen, a haladás! Mi mindent el nem mondtak már a magasra törő emberi fajról! „Az ember” egyfelől rendkívül kreatív, minden más állatfajnál ötletesebben rendezkedik be a világban, másfelől mérhetetlenül ostoba és erőszakos, hibáiból nem tanul, s mint a letűnt civilizációk sorsa mutatja, a közelgő veszélyt nem képes időben felismerni, s ha még felismeri is, viselkedésén már nem tud változtatni: sorsa beteljesedik rajta.

a lelkiismeret hangja

Rendkívül elegánsak az ökológiai ismeretterjesztésnek ezek a magaslati pontból adott leírásai, mégis hiányérzet marad utánuk. Az unalomig ismerjük már a katasztrófatörténeteket éppúgy, mint a teremtés koronáját ünneplő diadalmas himnuszokat. Milyen irdatlan távolságban vannak ezek a fejtegetések személyes életünktől! Elvégre, aki efféléket prédikál, éppúgy lehet idealista széplélek, mint hideg és számító gazember. Valami egészségtelen gőg és fennköltség árad ezekből „az emberről” szóló okfejtésekből, melyek ráadásul azt a látszatot keltik, mintha az ember mint biológiai lény cselekedne és állna szemben az univerzummal. Mintha egy mindannyiunkat magába foglaló általános alany sürgölődne, rohanna, tenne-venne, építene és rombolna valamennyiünk nevében. Mintha a sárteke minden történését hétmilliárd részre oszthatnánk, s a ránk eső részért magunk vállalhatnánk a felelősséget. Túl sok ez – és túl kevés. Ha „az ember” kártételeinek egy hétmilliárdod részéért én vagyok a felelős, e felelősség egyszerre tűnik nevetségesen csekélynek és megfoghatatlannak: vállrándításnál többet aligha érdemel. Ha viszont elborzadok a hétmilliárd vállát rándító ember látványától, és megszólal bennem a lelkiismeret hangja, azzal a kérdéssel szembesülök, hogy konkrétan mit tehetek a világ borzalmainak egy hétmilliárdod része ellen. Hiszen bár a vécében égve maradt villanyt lekapcsolhatom, és autó helyett járhatok kerékpárral, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy a terrorbombázások, a génmódosítás vagy a kőolajipar kártételeinek rám eső részétől a közt józan mérséklettel megóvjam. Vannak olyan kérdések, ahol az általános alany nevében szétterített felelősség másra, mint tehetetlenségre vagy közömbösségre nemigen nevel.

Ha ellenben arra jutnánk, hogy történelmi léptékű tettekért nem személy szerint nekünk, hanem „az embernek” kell viselni a felelősséget, megint képtelenséget beszélnénk, hiszen bármiféle döntés alanya csak személy lehet. „Az embernek” sajnos, nincs lelkiismerete, mert csak egy metafora.

A felelősség szétterítésének és elmosásának trükkje persze nem új. Ismerjük jól a gondolatmenetet, miszerint aki a letűnt diktatúrában élt, szükségképpen fogaskereke volt a gépezetnek, s ekként felelős mindazért, amit abban a rendszerben elkövettek, akár ügynök volt, akár tartótiszt, akár egyik sem. Aki így érvel, azt a diktatúra szerkezete érdekli a legkevésbé. Kollektív bűntudatot kelt: az esetleges vádaskodást megelőzendő, a vádat egyetemlegessé növeli.

Ennek a logikának a globális kiterjesztése sem értelmesebb. Ha szemléletünket „az emberről” szóló költői megállapításokra kívánnánk alapozni, épp a biológia és a kozmosz közötti szint, a társadalom maradna ki vizsgálódásunkból. Mert hát ki lenne az a reflektálatlan „mi”? Szennyezzük, romboljuk, legyőzzük, fejlesztjük, uralmunk alá hajtjuk és magasabb szintre emeljük a természetet. Ugyanakkor mintha eldübörögne már ez a gépezet az én közreműködésem, a te közreműködésed nélkül is. De ki az a „mi”?

A kollektívum ólmelege

A propaganda „mi”-je mindig a nagycsalád, a reflektálatlan összetartozás, a testvériség implicit kifejezése. Ezért annyira behízelgő és megvesztegető minden mondat, ahol az „emberiség” az általános alany. Az „emberiség” javát szolgáló különféle nemes elgondolások ellen ugyan ki tiltakozna? Ki ne gyakorolna kollektív bűnbánatot a fekete olajban fuldokló vízimadarak láttán, és kinek a keblét ne dagasztaná a büszkeség, ha arra gondol, hogy a Holdra szálltunk. „Az ember” a Holdra szállt! Hát nem nagyszerű?

megosztottság

Ha azt mondjuk, „mi”, ezzel arra helyezzük a hangsúlyt, ami túl van a megosztottságon, a tagoltságon, túl van a csoport szerkezetén. Ki ne szeretne felülemelkedni az állandó viszálykodáson, marakodáson, ellenségeskedésen? A mindent átfogó többes szám első személy az egész emberiséget egyetlen pontba sűrítve ábrázolja. Abban a pillanatban, hogy magasba emelkedik az egyetemes „mi” zászlaja, a társadalom megosztottsága, benső problémái, érdekellentétei, hatalmi viszonyai automatikusan kifejezhetetlenné válnak. Ezért kedvelik a politikusok az általános alanyt tartalmazó mondatokat. Retorikai füstbombaként működnek – jótékony homályba lehet borítani velük az érdekviszonyokat. Csalók és kárvallottjaik, tartótisztek és ügynökök, kizsákmányolók és kizsákmányoltak élete simul ki megnyugtató és semmire sem kötelező statisztikai átlaggá. „Az ember” kártételei (vagy akár „a magyarság” sorsa) fölötti borongás így lesz felelőtlenséggé: ez a gondolkodásmód a káros viszonyoknak már a felismerését is lehetetlenné teszi, nemhogy a megváltoztatásukat. Azt konzerválja, amin sajnálkozik.

A „mi-tudat”

A „mi” fogalma természetesen több puszta konstrukciónál, hiszen az elszigetelt, közösségből kiesett ember egymagában jószerével életképtelen. A túlélés és a fajfenntartás funkcionális egysége nem az egyes ember, hanem a család, tágabb szinten a csoport. Minden csoporttagban kialakul egyfajta „mi-tudat”, melyet a csoportba beleszülető és ott felnövekvő – vagy kívülről érkezett és integrálódó – személyek készen találnak és elsajátítanak. A „mi-tudat” része, hogy az „én-tudat” egyes reakcióformái áttevődnek a csoport szintjére. Ha a közösséget támadják, olyan, mintha őt támadnák, s csakugyan: létalapját fenyegetik.

Az egyidejűleg átélhető emberi kapcsolatok száma korlátozott, ami a tényleges közösségek méretének is határt szab. A közösségek közössége már csak úgy jöhet létre, hogy az egyes közösségeket valamely tagjuk képviseli, s e képviselők közösségét tekintjük a nagy közösség reprezentánsának. Kialakul a hierarchia. A nagy közösség természete tehát alapvetően más, mint az őt alkotó sejt-közösségeké, csak erről – megrészegülve a „mi” propaganda szülte metaforájától – az emberek gyakran megfeledkeznek. Elfelejtik, hogy a tényleges közösségek méretét meghaladó „mi”-fogalmak már absztrakciók, gondolati képződmények.

A nyelvi és kulturális közösség éppoly adottság számunkra, mint a tárgyi világ. S ez szintén képes közös gondolkodás- és kifejezésmódokat, közös élményvilágot s hasonló cselekvésformákat kialakítani, melyek az életközösségekben kialakuló szokásokra, normákra, szabályokra emlékeztetnek, de az effajta közösség tagjai már nem feltétlenül állnak egymással személyes kapcsolatban.

A középkort jellemző alacsony társadalmi mobilitás, a zárt életközösségek kialakulása azt jelentette, hogy mindenkinek megvolt a maga helye, s nemigen tiltakozhatott ellene. Az emberek többsége egy – vagy legfeljebb néhány – jól áttekinthető közösség tagja volt. Az ipari forradalommal viszont megindult az a máig tartó folyamat, mely a hagyományos életközösségeket felbontotta, s az emberi társadalmat egy újfajta, komplex munkamegosztás logikája szerint építette újjá – az ember és a társadalom uralkodó metaforája is a szerkezet, a gépezet lett.

hiánybeteg individuumok

A modernizáció folyamatában tehát párhuzamosan zajlik a természetes életközösségek felbomlása, szétesése (felbontása-szétverése) individuumokra, és az önállótlan, tájékozódni képtelen, hiánybeteg individuumok beillesztése a technikai társadalom hatalmas gépezetébe – éppen hiányaiknál fogva. A kommunikáció fejlődésével emberek egyszerre több közösségnek is tagjai lehetnek, ám ezek egyre absztraktabb, egyre virtuálisabb közösségek, melyekhez lényüknek csak valamely vonatkozásával kapcsolódhatnak. A modern társadalmakban a munka és a család világa között például általában semmiféle kapcsolat sincs. A gyerekek nem látják a szüleiket dolgozni.

A technika világában kiépülő tömegtársadalom elképzelhetetlen a modern propaganda eszközei nélkül. A propaganda azzal motivál, hogy a megfelelő cselekvésért valamely hiány betöltését, a személyes vágyak beteljesülését ígéri cserébe. A reklám a munkamegosztás roppant gépezetéből kiáradó termékek megvásárlására csábít, ezzel zárul a körfolyamat, miközben a politika közösségről muzsikál és egy jövendő aranykort fest elibénk.

Ahogy az ősidők emberének túlélése a csoporttól függött (s ezért ő maga a csoporttal azonosult), úgy függ a létfenntartó közösségekből kiszakított modern ember, főként a városlakó, a technikai civilizáció egészétől. Olyan dolgokra kell hagyatkoznia, melyeket a szisztéma ismeretlen mechanizmusai hoznak létre és juttatnak el hozzá. Homályos „mi”-tudata következésképp az egész civilizátumra kiterjed, kénytelen-kelletlen, s ebből a kor kultúrája már könnyen kiformálhatja a szokást, hogy az „emberiség” nevében gondolkodjék – anélkül persze, hogy efféle gondolatainak bármiféle jelentősége vagy következménye volna.

Akik például az erőforrásokat habzsoló modernitás zsákutcájából egy hosszú távon fenntartható, lokális, önellátó gazdálkodás felé terelnék „az emberiséget” (akár az ősidők aranykorának ígéretével, akár az erőforrásválság és az ökológia fenyegető tanulságaival), meglepve tapasztalják, hogy akárhány érv sem elegendő az emberek meggyőzéséhez. Meghallgatják mint érdekes mesét, hogy aztán visszatérjenek az unásig ismert rögvalóságba, ahol nem tehetnek és nem kell tenniük semmit – kiszolgáltatottak. A tudattalan azonosulás a modern civilizációt fenntartó rendszerrel és annak világképével magából a modern életformából következik. Nem lehet csak úgy megbontani. Illuzórikusan, a fantázia szintjén persze igen. Épp a jobb helyzetben lévő, többet fogyasztó, életformájukon keresztül valójában még több mindentől függő társadalmi csoportok engedhetik meg maguknak, hogy elfeledkezzenek a függésről és a kiszolgáltatottságról. Valóságtól elszakadt utópiáik mit sem változtatnak a rendszeren, melynek talajából szárba szökkentek.

A politikai propaganda

A modern munkamegosztás kényszerei közt szétforgácsolódtak a közösségek, elpárolgott a „mi-tudat”. A keletkezett űrt jórészt a politikai propaganda tölti ki, mégpedig lehetőleg hézagmentesen. Mikor a politikai propaganda megteremti az absztrakt közösséget, melynek nevében aztán cselekedhet, mindig készen talált elemekből dolgozik. A természetes közösség „mi-tudatára” apellál, s analógiákon keresztül annak ősképeit igyekszik mozgósítani, illetve mozgásformáit a maga terepére a kívánt módon leképezni. Idealizál.

A „mi-tudat” kialakításának leghatékonyabb eszköze az „ők” fogalma. Egy közösséget semmi sem kovácsol egybe jobban, mint a közös ellenség, mellyel szemben védekeznie kell. Erős érzelmi felindultságban, a túléléshez szükséges együttműködés kényszere alatt kiformálódik, bejáratódik és rögzül a közös nyelv. A propaganda démonizál.

Az agitációs propagandában az ellenségkép alkalmazása kézenfekvő. Az integrációs propaganda, melynek célja a konformitás kialakítása, szintén él vele, mert az egységes viselkedés és az engedelmesség szükségességét a külső fenyegetéssel legkönnyebb indokolni.^[4] Carl Schmitt, a mostanában népszerűvé vált etatista német jogfilozófus a politikai mint önálló szféra leglényegének épp a barát és ellenség megkülönböztetését tartotta.

szembefordítás

A politikai propaganda, miközben integrál, óhatatlanul meg is oszt. De magának a politikának sem az integráció az egyedüli célja. Egy nagyobb közösség feletti hatalom fenntartása érdekében sokszor kívánatosnak látják a benne foglalt politikai vagy természetes közösségek szembefordítását egymással. A birodalomépítés sok ezer éves aranyszabálya: Oszd meg és uralkodj!, s nem egyszerűen Integráld és uralkodj! Az integrációt az erőket felmorzsoló megosztásnak kell megelőznie. Ennek ideológiai tükröződése: a közösségek, pontosabban a „mi”-k ostoba viszálykodását csak külső hatalom, a jó, az egység letéteményese képes féken tartani.

Az egymást érő ipari forradalmakkal nyersanyagokat, erőforrásokat mozgósító modern világrend önmagát az egész földkerekségre igyekszik kiterjeszteni – egy közvetítő absztrakció segítségével. A naturáliákról a 20. század végére sikeresen leválasztott pénzzel a gazdaság korlátlanul manipulálható. A tőke és a nagypolitika „globális problémákra adott globális megoldásai” új meg új problémákat szülnek, melyeket aztán megint csak meg kell oldani. Ha ebben a körfolyamatban a tömegtársadalom globalizációja megvalósul, az egész emberiség egyetlen masszává lesz, melyet nyilván „legjobb”, ha a modern technokrácia birodalmi heroizmusának megtestesítője, egy globálisan beavatkozni képes világkormány irányít.

A mai, pénzhatalomra épülő globális birodalom sokféle megosztottságot ki tud aknázni. Itt vannak ugyebár a gyilkos (öngyilkos?) gazdasági versenyre kényszerített nemzetállamok, vagy az egymásra gyanakvó vallási tömbök. Velük szemben kell az egységet, a Jót képviselni. Kinek kell a szájhős nacionalizmus? Az önhittségből táplálkozó vallási türelmetlenség? A második világháború után Bertrand Russell még az atomháború rémképével indokolta, miért kell felállítani egy világkormányt: csak valamely egyetemes hatalom tarthatja kordában a viszálykodást, mely egyetemes pusztuláshoz vezethet. Ma a globális munkamegosztás kényszerei, a működési zavarokkal küzdő pénzügyi rendszer miatt beállt gazdasági káosz, az erőforrások szűküléséből következő elosztási problémák vagy az ember okozta klímaváltozás mítosza szolgálhatnak hasonló gondolatmenetek kiindulópontjául. És, mint majd látni fogjuk, szolgálnak is.

Kulturkampf

A propaganda, mikor igyekszik megragadni az emberek képzeletét és kialakítani egyfajta „mi”-tudatot, a nyelvi-kulturális közösséget is tereppé és csatatérré alakítja, ahol a versengő felek – a kultúra védelmezésének ürügyén – összecsaphatnak. Kulturkampf, kulturális forradalom. Propaganda járhat-kelhet a művészet köntösében, míg a művészet válhat úgy is a propaganda beszállítójává, hogy nem is tud róla. Lássunk erre egy kevésbé ismert példát!

Nemrég derült rá fény, hogy a CIA az ötvenes-hatvanas években jelentős összegekkel támogatta az amerikai absztrakt expresszionista iskolát.^[5] A titkos pénzből kiállításokat, fórumokat rendeztek, lapokat publikáltak. A cél az volt, hogy bizonyítsák, Amerika a szabadság, az újítás, a kreativitás földje, ezzel szemben, amit a szovjet művészet a szocialista realizmus kényszerzubbonyában alkot, mind avítt és korlátolt. A támogatott avantgárd művészek, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen pénzből pezseg körülöttük az élet, egyébként erősen baloldaliak voltak, és szívből utálták a mccarthysta államot. Az emberek zöme értetlenül fogadta munkáikat, Truman elnök nyilván saját népszerűségét is emelni kívánta, mikor a közhangulatba illeszkedve kijelentette: „Ha ez művészet, akkor én hottentotta vagyok!” Jackson Pollock, Willem de Kooning vagy Mark Rothko meg nyugodtan hihették, hogy váratlan hírnevüket pusztán saját kiválóságuknak és az értők megbecsülésének köszönhetik – az ellenséges hivatalossággal szemben. A „mi-tudatok” micsoda kesze-kuszasága! Ám ha körbetekintünk, úgy tűnik, ez inkább szabály, semmint kivétel.

Az elit értelmiség és „az emberiség”

Élt egyszer egy küldetéstudattal felruházott elit értelmiség, melynek tagjai hajlamosak voltak tervezőasztalon megszerkesztett világról álmodozni, mígnem ráébredtek, hogy nincsenek a kezükben az eszközök, melyekkel terveiket valóra válthatnák. Eszközökért a politikusokhoz vagy pénzemberekhez fordultak, akik ha alkalmas eszköznek találták őket, a kezükbe csaptak, és az üzlet létrejött.

A politikusok és pénzemberek látták, mily gyorsan átformálódik a világ a kezük alatt. Részegítő érzés. A mindenhatóság sejtelme fészkelte be magát az agyukba. Miért ne tervezhetnék meg az egész társadalmat? A tudósokat és a politikai elitet kiképzik az általuk létrehozott egyetemek. A maradiakat, az akadékoskodókat, a múlt tehetetlen figuráit elsöprik a háborúk és a forradalmak. A jól fizetett sajtó meg a szociálpszichológusok megtalálják a módját, hogyan küzdjék le a emberek ellenállását.

Vajon melyik mese áll közelebb a valósághoz?

Kis Világállami Olvasókönyv

Herbert George Wells 1928 és 1933 között több, átdolgozott kiadásban jelentette meg nézeteit A nyílt összeesküvés címmel. Ebben így ír: Az emberiség legközelebbi feladata: a világállam megvalósítása.^[6]

[…] az a mozgalom is, amely a világ elképzelhető legjobb államát akarja megvalósítani, le kell, hogy mondjon azokról az előnyökről, amelyeket a titkos módszerek vagy a taktikai leplezések nyújtanak. Ezt át kell engednie ellenfeleinek […] harca a világ meglévő intézményei ellen irányuló nyílt összeesküvés legyen, különben nem maradhat becsületes. ^[7]

nyílt összeesküvés

S ha eljutunk a földbirtokosok, ipari organizátorok és bankárok és hasonló általános hivatást űzők csoportjához, akik a mai rendszert úgy ahogy van, kezükben tartják, még világosabban kellene, hogy lássuk, hogy az új rendnek irányítói erőit ezeknek az osztályoknak soraiból kell kapnunk, gazdag tapasztalataik, s hagyományos módszereik forrásából. A nyílt összeesküvésnek el kell vetnie azt a tévhitet, hogy az emberi haladás útja csak a kiterjedt osztályharcon át vezethet.^[8]

[…] fennmarad még az eredeti és értelmes embereknek egy csoportja – azok között, akik banküzlettel foglalkoznak, vagy pedig érdeklődésük és érdekük is odafűzi őket – akiknek meggyőződése az, hogy a bankoknak rendkívül fontos és érdekes a szerepük a világ életében. […] A bankembereknek ez a típusa természetszerűleg a nyílt összeesküvés felé halad. Kutatásaik elkerülhetetlenül kiviszik őket a bankvilág rendes területéről s figyelmüket az egész emberiség gazdasági életfolyamatainak természetére, irányára és sorsára fordítják.^[9]

A nyílt összeesküvés képe világosan bontakozik ki előttünk. Nagy, messze terjedő világmozgalommá fejlődik, a szocializmushoz vagy kommunizmushoz hasonlóan. Nagyjában elfoglalja majd e mozgalmak helyét. Sőt, több lesz, világvallás lesz. A többi nagy asszimiláló csoportok és társaságok pedig végül felszívják a világ egész népességét, s belőlük fog kifejlődni az új világközösség.^[10]

Wells, aki politikai pályafutását a fabiánus szocialistáknál^[11] kezdte, egyaránt gyanakodva szemlélte a marxizmust és a nacionalizmust. A nevelésben, az eugenikában, a humanizmus világi vallásának módszeres elterjesztésében látta a megoldást, és persze az elit „nyílt összeesküvésében”, melynek célja a józan ész, a tervezés fokozatos hatalomátvétele és a világállam létrehozása.

Rejtő Jenő a negyvenes évek legelején dühtől tajtékozva írt róla H. G. Wells című glosszájában.

Egy ember, akinek annyi ideje van!

Akinek annyira nem sürgős semmi!

És ilyen alaptermészettel állandóan szociális problémákat fejteget. Az ilyen emberek nekem imponálnak, és ezeket irigylem. Tudatában küldetésének ezen a földön; vacsora után rágyújt a szivarjára, bemegy a dolgozószobájába, amelynek faburkolású falai minden neszt szigetelnek, és meg vannak rakva tetejükig könyvekkel, fóliánsokkal és forrásművekkel, de a nagy H. G. oda se pislant, mert valamennyit betéve tudja. Ez látszik a könyvein. Elannyira, hogy az emberek adatismerete nagyszerűségén elámulnak és csodálják. Tehát, hogy szája elé veszi a diktafont, amely egy gépírónőben végződik, avagy, mert puritán ember, egyetlen ív papirosra, egyetlen aranyhegyű töltőtollal ír.

És ez a maga egyszerűségében valóságos remekmű.

Egy ilyen töltőtoll. Aranyheggyel, csodálatos szívószerkezettel, tövére alkalmazott kozmopolita íróval, aki mindent tud mindenféléről, amiről csak gondolkoztak ezen a világon! És ezt nem győzi műveiben hangsúlyozni. […]

Kiszámíthatatlan mennyiségű üres locsogás anyagát szolgáltatta a világbuddhaszerű, impozáns, angol töltőtollalkatrész. Valóságos istene az iránytű nélküli, öncélú észnek. […]

A Nyílt összeesküvés így oldja meg a világ szociális helyzetét: egy borús, sötét éjszakán a világ kapitalistái, felleghajtó köpenyekbe burkolózva, álszakállban vagy más módon kendőzve magukat, találkoznak egy több száz éves, elhagyott épületben. Itt a legnagyobb titokban összeesküvést szőnek a világ proletárjai ellen. Arról lenne szó, hogy egy napon rajtaütnek a szerencsétlen dolgozó milliókon, ha kell, akár erőszakkal is elárasztják őket jóléttel, pénzzel, friss kenyérrel, és rájuk tukmálják üzemeik, gyáraik részvénypakettjeit, olyan mértékig, hogy részesedői legyenek munkájuknak.

jövőbe látás

Miután ezt megbeszélték, megesküsznek rá, hogy nyilvánosságra hozzák, hadd tudja meg a világ, hogy van még lelkiismeret, belátás és filozófia, továbbá H. G. Wellsnek, aki ezzel a jövőbe látással már száz év előtt nagyobb nyugalomra és megfontolásra intette a dolgozókat, küldöttségileg felkeresik a sírját, egy úri kényelemmel berendezett, összkomfortos mauzóleumot, és körülültettetik türelemmel, mivel ez rózsát terem.^[12]

George Orwell nagyjából ugyanekkor, 1941-ben vetette papírra Wells, Hitler és a Világállam c. írását:

Mit tudott Wells szembeszegezni ’a Berlinben üvöltöző kis idiótával’? Szokásos üres fecsegését a Világállamról, […] ez még mindig ugyanaz az evangélium, amelyet az utolsó negyven évben szinte megszakítás nélkül hirdetett, miközben állandóan dühösen meglepődött azon, hogy vannak emberek, akik képtelenek felfogni valamit, ami ennyire nyilvánvaló.

[…] Mi volt az, ami Angliát az elmúlt év során a talpán tartotta? Részben, kétségkívül, egy jobb jövő ködös eszméje, de főleg az atavisztikus patriotikus érzelmek, és az angol nyelven beszélő népeknek az a meggyökeresedett érzése, hogy ők különbek a külföldieknél. Az elmúlt húsz év során az angol baloldali értelmiségnek az volt a fő célkitűzése, hogy ezt az érzést lerombolja, és ha sikerült volna neki, akkor most nézhetnénk az őrjáratot tartó SS-eket London utcáin. Hasonló kérdés, hogy miért harcolnak az oroszok tigrisekként a német betörés ellen. Részben talán azért, mert félig-meddig még emlékeznek a szocialista utópia ideáljára, de főleg azért, hogy megvédelmezzék Szent Oroszországot (a haza szent földjét stb. stb.), amit Sztálin alig változott formában felélesztett. A világot ténylegesen formáló energia olyan érzelmekből fakad – faji büszkeségből, vezérimádatból, vallásos hitből, a háború iránti rajongásból –, amelyeket a liberális értelmiségiek gépiesen leírnak mint anakronizmusokat, és amelyeket rendszerint olyan tökéletesen leromboltak magukban, hogy minden cselekvőképességüket elveszítették.

[…] Az egyik oldalon a természettudományok, a rend, a haladás, az internacionalizmus, a repülőgépek, az acél, a beton és a higiénia állnak, a másikon a háború, a nacionalizmus, a vallás, a monarchia, a parasztok, a klasszika-filológus professzorok, a költők és a lovak. Ahogyan ő látja, a történelem a természettudósok győzelme a romantikusok felett.

[…] Wells megvádolta Churchillt, hogy maga sem hisz igazán saját propagandájában, miszerint a bolsevikok véres kezű szörnyetegek stb., hanem pusztán attól fél, hogy be akarják vezetni a józan ész és a tudományos ellenőrzés korszakát, amelyben az olyan zászlólobogtatóknak, mint Churchill, nem lesz helyük. Churchillnek a bolsevikokról kialakított képe azonban jobban beletalált a céltáblába, mint Wellsé. A korai bolsevikok lehettek angyalok vagy ördögök, aszerint, hogy az ember hogyan kívánta szemlélni őket, de semmi esetre sem voltak a józan ész emberei. Nem egyfajta wellsi utópiát vezettek be, hanem a Szentek Uralmát, amely, az angol Szentek Uralmához hasonlóan, katonai zsarnoksággá vált, amelyet boszorkányüldöző perek élénkítettek meg.

[…] Ám Wells mindezt nyilvánvalóan nem képes elfogadni, mert ez ellentmondana annak a világnézetnek, amelyre művei alapulnak. A haduraknak és a boszorkánymestereknek kudarcot kell vallaniuk, a józan észre alapított Világállamnak pedig, ahogyan azt egy tizenkilencedik századi liberális látja, akinek nem dobban meg a szíve a trombitaszóra, diadalmaskodnia kell.^[13]

A töprengő magyar mérnök, Szathmári Sándor Kazohiniájában, melyben Gulliver egy ismeretlen szigetre vetődik, és éppúgy elborzad a józan hinek lélektelen, üres rendjének wellsi tökéletességétől (kórház, gyár, kenyér, egészség – másra nincs szükség), mint a szüntelenül viszálykodó behinek irracionális meggyőződéseitől, gomolygó tébolyától. Az angol hajóorvos a könyv végére megtudja, hogy a hinek szerint ő maga is behin. Csónakot épít, melyen visszamenekül Angliába.

Behin-voltunk persze nem állhat a Világállam tervének útjába. Ha az ember nem racionális lény, akkor a tervezésnek ezt is figyelembe kell vennie.

éhesebbek

Orwell hét évvel később írt 1984 című regényében a főhős, Winston kezébe kerül a stabil társadalmi berendezkedés titkát taglaló könyv (Emmanuel Goldstein: Az oligarchikus kollektivizmus elmélete és gyakorlata). Ezt olvassa benne: […] már régóta sejteni lehetett annak a világnak fő körvonalait, amely az uralkodó káoszból ki fog emelkedni. Ugyanúgy nyilvánvaló volt az is, hogy miféle emberek fogják irányítani ezt a világot. Az új arisztokrácia legnagyobbrészt hivatalnokokból, tudósokból, technikusokból, szakszervezeti szervezőkből, reklámszakemberekből, szociológusokból, tanítókból, újságírókból és hivatásos politikusokból alakult ki. Ezeket az embereket, akik a fix fizetést húzó középosztályból és a munkásosztály felsőbb rétegeiből származtak, az ipari monopóliumok és a központosított kormányzás sivár világa formálta ki és hozta össze. Az elmúlt korok megfelelő csoportjaihoz képest kevésbé voltak pénzsóvárok, kevésbé csábította őket a fényűzés, éhesebbek voltak a puszta hatalomra, s főleg jobban tudatában voltak, hogy mit csinálnak, s nagyobb figyelmet fordítottak az ellenállás letörésére. Ez az utolsó különbség a döntő.^[14]

A technokrácia társadalmának alapelveit Bertrand Russell a The Impact of Science on Society (A tudomány hatása a társadalomra) című, 1953-ban napvilágot látott esszéjében igyekezett felvázolni. Írását olvasva nehéz megszabadulni a gondolattól, hogy az emberi világ globális megtervezése és megszervezése, az effajta, megállást nem ismerő empiricista okoskodás – maga a teljes abszurditás. A tanulmányt sajátos, pipafüstbe burkolózó, csípős irónia lengi be, de az összhatás kétségkívül lázálomszerű.

A technokrata uralom egyfajta demokratikus keretek között működtetett diktatúra, melynek kulcsa a tudós filozófus szerint az, hogy a kulturális közösséget kell előre megtervezett módon kiépíteni, éspedig a nevelésen keresztül:

Azt hiszem, a politika szempontjából a legfontosabb tudományterület a tömegpszichológia lesz. A tömegpszichológia tudományos értelemben nem különösebben fejlett szakág, professzorait eddig nem egyetemeken kellett keresni, hanem a reklámszakmában, a politikában, legfőképp a diktátorok közelében. […] Fontossága a propaganda modern módszereinek kialakulásával rendkívüli mértékben megnőtt. […] Remélhető, hogy idővel bárki meg tud majd győzni bárkit bármiről, feltéve, ha az illetőt elég fiatalon kapja a kezei közé, az állam pedig ellátja elegendő pénzzel és felszereléssel.

komoly akadály

Ez a tudományág akkor indul majd hatalmas léptekkel fejlődésnek, ha egy tudományos diktatúrában tudósok veszik kézbe… A jövő szociálpszichológusainak több osztálynyi gyerek áll majd a rendelkezésükre, akiken kipróbálhatják, miképpen ültethetik el bennük azt a megingathatatlan meggyőződést, hogy a hó fekete. Hamarosan megkapják majd az első eredményeket. Először is, hogy az otthon befolyása komoly akadály. Másodszor, hogy ha nem tízéves kor előtt kezdik beléjük sulykolni, amit akarnak, már nem sokat tehetnek. Harmadszor, hogy hatékonyabb, ha megzenésített versek formájában ismételgetik a bevésnivalót. Negyedszer, hogy azt a véleményt, miszerint a hó fehér, beteges és bizarr állításnak kell minősíteniük. De úgy sejtem, ezeket az elveket a jövőbeli tudósoknak pontosítaniuk kell, megállapítva például, hogy fejenként mennyibe kerül elhitetni a gyerekekkel, hogy a hó fekete, s mennyivel olcsóbb azt elhitetni, hogy sötétszürke.

Bármily szorgosan tanulmányozzák ezt a tudományágat, eredményeihez csak az uralkodó osztály férhet majd hozzá. A köznépnek nem szabad megtudnia, hogyan születtek a meggyőződései. Ha ez a technika kellőképpen kifinomodik, minden kormány, amelyik egy generáción át kézben tartotta az oktatást, képes lesz az embereket rendőrök és katonák nélkül is biztonsággal irányítani.^[15]

Mikor az esszé végén Russell rátér a globális gondolkodás örök kérdésére, a túlnépesedés problémájára, megoldásnak a globális születésszabályozást javasolja – az pedig napnál világosabb, hogy ennek megszervezése és felügyelete világkormányt kíván. Maró gúnnyal jegyzi meg, hogy e terv ellenzői túlcsorduló humanizmusukban bizonyára háborúk és pestisjárványok kitörésében reménykednek, melyek kordában tartják majd a népesség fékevesztett növekedését. „A háborúk e tekintetben ez idáig csalódást okoztak, de a bakteriológiai eszközökkel vívott háború, meglehet, hatékonyabbnak bizonyul. Ha minden generációban kirobbantanánk egy világméretű pestisjárványt, a túlélők kedvükre szaporodhatnának, és nem kellene aggódniuk, hogy túl sokan lesznek a világon.”^[16]

Orwelli nyomvonalon halad az az áldokumentum is, melyet Report from Iron Mountain címmel adtak ki 1967-ben.^[17] Egy tizenöt tagú titkos kormánybizottság üléséről készült beszámolót tartalmazott, a közreadó, Leonard C. Lewin előszavával. A megbeszélést az Iron Mountain atombunkerében tartották, ahol különböző óriásvállalatok és világcégek vezetése rendezett be tartalék irodákat. A titkos anyagot az előszóíró egy társadalomtudós professzortól kapta, aki több hónapos lelkiismereti vívódás után adta át neki, ő pedig egy éjszaka alatt elolvasta (Winston, az 1984 hőse Goldstein traktátusába csak beleolvasni tudott). A tanulmány végkövetkeztetését így foglalta össze: „A tartós béke, ha elméletileg nem is lehetetlen, feltehetőleg elérhetetlen; s még ha meg is lehetne valósítani, szinte biztosra vehetjük, hogy egy stabil társadalomnak nem állna érdekében, hogy megvalósítsa.” Ezt a következő érvvel támasztják alá: „A háború nélkülözhetetlen szerepet játszik társadalmunk stabilitásában; amíg ezt a szerepet nem tudjuk másvalamivel betölteni, a háborúk rendszerét fenn kell tartani, hatékonyságát pedig növelni kell.”

Lewin is hangsúlyozza, hogy a bizottsági anyag nem laikusoknak készült, akik „nem viselik a politikai vagy katonai felelősség terhét”, hanem magas rangú kormánytisztviselőknek.

„Az átlagolvasót vélhetően nem is annyira a végkövetkeztetések nyugtalanítják, inkább az iromány veleje – néhány előfeltevés alighanem felkészületlenül éri. Például, hogy az orvostudomány fejlődését inkább problémának vélik, mintsem a haladás jelének; hogy a szegénységet szükséges és kívánatos jelenségnek tartják, szónokoljanak bár a politikusok az ellenkezőjéről; hogy a felfegyverzett hadseregek éppúgy népjóléti intézmények, mint egy öregek otthona vagy egy elmegyógyintézet.

békeprogram

Nem valószínű, hogy az olvasó jó néven veszi, mikor a békeprogram részeként a levegő és a vizek szennyezésének fokozását indítványozzák, még ha meg is indokolják, miért kéne ezt fontolóra venni. Az a tétel, miszerint a háború nélküli világot, inkább előbb, mint utóbb, de kémcsőben fogják előállítani, bár éppúgy nem vonzó, mint a többi, mégis kevésbé zavaró. A Jelentés végkövetkeztetésének néhány sorát olvasva – melyek aztán a kormánynak tett javaslatok közé is bekerültek – viszont mindenki hátra fog hőkölni. Azt írják ugyanis, hogy a háborúkban évente elpusztítandó életek optimális számát hosszú távra meg kell tervezni.”

A főáramú U.S. News and World Report 1967 novemberében úgy értesült, a dokumentum valódi, Johnson elnök tajtékzott, amikor a kezébe kapta, és a kiadvány azonnali betiltását követelte. Leonard Lewin 1972. március 19-én a New York Book Review hasábjain beismerte, hogy a dokumentum átejtés volt. Az egészet ő írta. Szatírájával a vietnami háború hátterében működő agytrösztök, az úgynevezett think tankek „stratégiai tervező” és „forgatókönyv-elemző” munkáját akarta kigúnyolni. Voltak, akik nem hittek neki, és továbbra is úgy gondolták, hogy a dokumentum valódi, Lewin pedig a szélesedő botrány leállítása céljából, tűzoltásként nyilatkozott így. A zavar csak növekedett, mikor 1976 novemberében a The Washington Post közzétette a neves közgazdász, John Kenneth Galbraith Herschel McLandress álnéven (!) írt recenzióját a Jelentésről. Ebben azt állította, hogy őt is meghívták, vegyen részt a titkos csoport munkájában, bár erre végül nem került sor. Hajlandó személyes hírnevét (!) latba vetve azt állítani, hogy a dokumentum valódi, végkövetkeztetései pedig helyesek. Azt azonban, hogy nyilvánosságra hozták, nem tartja bölcs lépésnek.^[18]

A könyves szakma újabb marketing-trükkje? A honoráriumot a kiadó mindenesetre Lewinnek fizette…

A Silent Weapons for Quiet Wars (Csendes háborúk néma fegyverei) című „dokumentumot”^[19] a hozzá kapcsolódó legenda szerint 1986-ban találta a Boeing egyik alkalmazottja egy használtan vásárolt fénymásolóban. A pamflet a műszaki kézikönyvek stílusában ad bántóan tárgyszerű útmutatást a társadalom mérnökeinek, milyen gazdasági, pszichológiai eszközöket kell alkalmazni az emberek (a behinek) függésben tartása érdekében. A csendes háború a nemzetközi elit és a tömegek között folyik.

… ha arról beszélünk, miképp kell egy országban vagy világméretekben megtervezni a társadalom automatizálásának eszközeit (a csendes fegyvereket), számolnunk kell azzal, hogy így magunkévá tesszük a társadalom irányításának és az emberi élet pusztításának céljait (tehát a szolgaságot és a népirtást) is.

Ez a kézikönyv egyben szándéknyilatkozat is. Egy efféle írás nem kerülhet a köz nyilvánossága elé. Akkor ugyanis hivatalos hadüzenetként értelmeznék.

Továbbá meg kell érteniük, hogy valahányszor egy nagy hatalmú személy vagy csoport a gazdasági eszközökkel folytatott hódítás elveit és módszertanát a nyilvánosság tájékoztatása és annak beleegyezése nélkül alkalmazza, az illető személy vagy csoport és a közösség közt polgárháború áll fenn.

Korunk problémáira csak úgy találhatunk megoldást, ha könyörtelen őszinteséggel közeledünk hozzájuk, és nem aggodalmaskodunk a vallás, az erkölcs vagy a kultúra értékei miatt. Ön alkalmasnak bizonyult arra, hogy részt vegyen ebben a tervben, mert képes az emberi társadalmat hűvös tárgyilagossággal szemlélni, ugyanakkor képes megfigyeléseit és következtetéseit az Önéhez hasonló intellektuális felkészültséggel rendelkező emberekkel megosztani anélkül, hogy lemondana a szükséges körültekintésről és alázatról. Ezen erények gyakorlása Önnek is elemi érdeke. Erről az útról semmiképp se térjen le.

manipulálhatóvá kell tenni

A tanulmány szerint a társadalmi mechanizmusok csak akkor vonhatók teljes ellenőrzés alá, ha sikerül kellőképpen leegyszerűsíteni azokat, ahogy a gazdaság viselkedését is egyfelől megjósolhatóvá, másfelől manipulálhatóvá kell tenni. A kézikönyv szerint az uralkodó osztály nyugalmát és a társadalmi viszonyok áttekinthetővé tételét az alacsony színvonalon tartott oktatással lehet megteremteni, a gazdasági manipuláció gépezetének magva pedig a hitelpénzrendszer.

Hasonló mutatvány a francia Attac tiszteletbeli elnökének, a washingtoni konszenzus néven ismert neoliberális diktátumok egyik leghevesebb ellenzőjének, Susan George-nak a könyve, A luganói tanulmány.^[20] Titkos megbízók kérésére Svájcban működő fiktív szakértői csoport kutatja, hogyan lehetne a jelenlegi, fenntarthatatlan világrendet megmenteni. Az áldokumentum alcíme: Hogyan őrizzük meg a kapitalizmust a 21. században?

A Russell-féle születésszabályozás alkalmazásával elkéstünk, a Föld népessége hétmilliárd felé közelít: a stabilizáció feltétele a népességcsökkenés, melynek az emberi életeket felőrlő személytelen mechanizmusokon keresztül, mintegy „magától” kell bekövetkeznie. George a létező kapitalizmus majd minden élet-, közösség- és emberellenes lépését felsorolja. Rettenetes katalógus, mely az egészségügy leépítését, a helyi gazdálkodók tönkretételét, az iparszerű mezőgazdaság erőltetését, az emberek függővé tételét és így tovább, mind-mind tudatosan alkalmazott népességcsökkentő eszközként mutatja be.

George könyve utószavában hangsúlyozza, hogy műve nem fikció, nem szatíra, nem swifti Szerény javaslat, hanem tényekre alapozott logikus elemzés.

Természetesen a mozgósítás szándékával. Susan George egyébként az altermondializmus néven ismert mozgalom zászlóvivője, mely már nevével is sejteti, hogy „a megoldás” ismét csak valamiféle „az emberiségre” kiterjedő racionális, tervszerű működés lenne. A Világállam nem kerül szóba, az elgondolás ehelyett a ma divatos kifejezésekkel operál: elveti a hierarchiát, hálózatokba szerveződő civil csoportokra alapoz, a szociális ökológiai normák, a demokrácia tiszteletben tartását követeli.

Az altermondializmus csak bizonyos mértékben képes felforgatni ezt a rendet, amely egy két-három évszázados múlttal rendelkező felhalmozás dinamikájához kapcsolódik. Az altermondializmust úgy kell elgondolnunk, mint egy új emberi felszabadító mozgalmat, amely hosszú távra szól és képes integrálni a munkásmozgalom történetének vívmányait, a megszerzett demokratikus és női jogokat, a népek ellenállását a gyarmati és imperialista uralom ellen és az új ökológiai határok tudomásulvételét.^[21]

Az új ruhában is könnyű felismerni a forradalomtól tartózkodó, reformer fabiánus szocializmus elgondolásait és A nyílt összeesküvés szellemét. A kollektivizmust ugyan gyakran emlegetik, a hatalom kérdését ellenben sosem hozzák szóba, még a gazdaság társadalmasítása vagy a globális adók kapcsán sem. Propagandáról van ugyanis szó. Az altermondializmus ennek a horizontális válfaját szeretné működtetni úgy, hogy ehhez a már meglévő szervezeteket használja fel. De mivel az altermondializmus a technikai civilizáció, a modernizáció hagyományos paradigmáján belül marad, bárhogy leplezi, nem mondhat le sem a hatalom, sem a propaganda eszközeiről.

hatásos csúsztatások

A szintén a politika meghaladását ígérő Venus Project és a Zeitgeist-mozgalom interneten terjedő videóin tanítani lehetne a korszerű propaganda összes fogását. Sokkoló zenével, érzelmileg felkavaró, feldolgozhatatlan képsorokkal teszi magatehetetlenné a nézőt. Egyfelől a közönségben feltehetőleg már meglévő – manapság elsősorban a pénz- és bankrendszerrel szembeni – társadalmi elégedetlenségre alapoz, másfelől a töretlen fejlődésnek a modern gondolkodásban mélyen meggyökerezett eszméjére – pontosabban vágyképére. A konkurens propagandákat – például a vallásét – igyekszik hitelteleníti. A legbanálisabb, de legelfogadottabb sztereotípiák közé helytálló megfigyeléseket és hatásos csúsztatásokat kever. Azonban ahogy közeledünk a konklúzió felé, úgy kerülnek elő az egyre nagyobb sületlenségek. Háborúk, környezetszennyezés, gyatra tömegtermékek, hegyekben gyűlő adósság. Miért? Mert a „világ sok ezer éves pénzügyi rendszere”, mely az emberi izomerőn alapuló munka, és a szűkösség viszonyai között megfelelt, a bőség korszakában élő Technológiai Ember számára már alkalmatlan. Energiaválság nincs, az csak az energiaipari lobbi képzeletében létezik, hiszen a földre annyi napsugárzás érkezik, melynek összenergiája bőven meghaladja a civilizáció szükségleteit. „Az emberiségnek” most már tennie kell valamit. A megoldás? Ne nevessünk: a Tudományos Módszer!

Lesz-e, lehet-e?

Mikor a Világállam gondolata először felmerült, még a technológiai optimizmus uralkodott. Sorra épültek a vadonatúj felhőkarcolók, terjedtek a civilizációs vívmányok, minden új volt és jószagú. A kőolaj működtette expanzió korszaka volt ez. De aki látta, hogy a világ légitársaságainak utasforgalma valamely időnként megkétszereződik, aligha gondolhatta, hogy ez töretlenül folytatódni fog. Amit az óriásberuházások létrehoztak, s az emberek látványosságként csodájára jártak, az avulni, kopni, romlani fog, mint a World Trade Center. Egyre több energiát kell majd karbantartásra fordítani – ami bizony már sokkal kevésbé látványos. A civilizáció hatalmas, egyre növekvő, sűrű szövetét, a kiépített infrastruktúrát fenn is kell tartani – mégpedig egyre több munkával. Amikor tehát beleütközünk a kitermelhető energia mennyiségének korlátjába, már leszálló ágban leszünk. Talán már abban is vagyunk. Tanúi lehetünk, ahogy az expanzió metaforáiból kifogy a szufla, és „az ember” roppant méretekre felfújt figurája – pénzügyi buborékok sorozatos kipukkanása közepette – leereszt.

Az egymást követő ipari forradalmakkal megvalósuló modernizációnak Kína („a világ műhelye”) sem alternatívája, hanem legfrissebb kiadása.

Egy barátom váltig hangoztatta: „az ember” hódító faj. Vérében van a terjeszkedés, a mindenkori Újvilág, a Vadnyugat diadalmas meghódítása. Ha nem lát maga előtt célt, azaz feltöretlen szűzföldeket, rögvest besavanyodik, lezüllik, elpuhul, összeomlik. Nincs más megoldás: jöjjön a világűr meghódítása! Irány a Hold! A Mars! Ezen az arányérzéket nélkülöző kamaszfiús aggálytalanságon, amellyel „az emberiség” kozmikus költözködését javasolgatják, mindig csodálkozom. Igaz, mostanában a diadalmas expanzió Kolumbuszai helyett már inkább Noé bárkáját emlegetik.

A „világűr meghódításának” metaforája egyrészt a nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás korának szülötte, másrészt a technológiai expanzió és a modernizációs diktatúrák integrációs propagandájának terméke. Két lidércfényként lobogó álomkép. Vonzóak voltak, mert ha a kor szellemében azonosultunk „az emberiséggel”, ezek a képzetek jócskán legyezgették a hiúságunkat.

A két láng most lassan ellobban. Új korszak köszönt ránk, más metaforákkal, más propagandával, melynek elviseléséhez nekünk is újfajta – bár talán csak elfeledett – erényekre lesz szükségünk.

1. Endreffy Zoltán: Gondolatok az ökoetikáról. In: „hogy művelje és őrizze”, Liget, 1999, 116. o. ↑

2. Maklári Tamás: Klímahisztéria és egyéb gyógyítható betegségek, Studium Bt., 2008, 180–182. o. ↑

3. Dirk Maxeiner-Michael Mirsch: Öko-optimismus, Metropolitan Verlag, Düsseldorf-München, 1996 ↑

4. A szeptember 11-e után a köztudatban elültetett „War on Terror” propaganda-szlogen ugyan ellentmondást tartalmaz, hiszen háborút csak valamilyen konkrét, fizikailag is körülhatárolható ellenséggel szemben lehet indítani, egy taktika mint absztrakció, vagy általánosságban annak (potenciális) alkalmazói ellen nem, mégis tévedés lenne azt hinni, hogy ez szemernyit is csökkenti az effajta, szüntelenül ismételgetett szlogenek hatását. ↑

5. http://www.independent.co.uk/news/world/modern-art-was-cia-weapon-1578808.html ↑

6. H. G. Wells: A nyílt összeesküvés, ford.: Dr. Rózsa Dezső, Pantheon Kiadás, Budapest, é. n., 38. o. ↑

7. I. m., 48–49. o. ↑

8. I. m., 70. o. ↑

9. I. m., 71. o. ↑

10. I. m., 155. o. ↑

11. Az angol Fabian Society neve az ókori római Quintus Fabius Maximus diktátorra és hadvezérre utal. Kortársai Cunctatornak, azaz habozónak nevezték el, mert Hannibál ellenében sokáig kitért a nyílt összecsapások elől, ám végül éppen így sikerült felőrölnie ellenfele kezdeti nyomasztó túlerejét. ↑

12. In: Rejtő Jenő: Az utolsó szó jogán, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1967. ↑

13. In: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 211–220. o. ↑

14. George Orwell: 1984, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989, 226–227. o. ↑

15. Bertrand Russell: The Impact of Science on Society, AMS Press, New York, 1968, 29–30. o. ↑

16. I. m., 103. o. ↑

17. Report from Iron Mountain, Dial Press, New York, 1967 ↑

18. Galbraith a hatvanas évek elején indiai nagykövet volt, ezért szatirikus írásait Mark Epernay álnéven jelentette meg. Ezekben bukkant fel egy szintén fiktív tudós, Herschel McLandress, aki pszichometriával foglalkozott. A róla elnevezett McLandress-együttható a hírverés eredményességét mérte: azt mutatta meg, hogy egy adott személy átlagosan mennyi időnként jut eszébe valakinek. ↑

19. http://www.bibliotecapleyades.net/sociopolitica/esp_sociopol_cooper2.htm ↑

20. Susan George: A luganói tanulmány, Kairosz Kiadó, Bp., 2009 ↑

21. Chico Whitaker–Gustave Massiah–Jean-Marie Harribey–Susan George: Az altermondializmus, az alternatívák folyamatának hosszú távú hordozója. L. http://www.gondolkodjunkegyutt.hu/spip.php?article390 ↑

kép | vecteezy.com