VAJDA JÁNOS VERSÉRŐL
2011 június
A Balaton partján
Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.
Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.
Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.
Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?
Azt jelenti az az árnyék:
Ember, nézz meg engemet.
Földi lét – tünő árnyjáték;
Ma nekem, holnap neked.
Nincsen itten állandóság;
Ami él, mind elmuló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.
És az a türemlő hullám,
Kis bujár hab mit gagyog?
„Ember, ember, idenézz rám,
Lettem és már nem vagyok.”
És a ringó, kergetőző
Millió hab a tavon,
Váltakozva majd egy bölcső,
Majd meg egy-egy sírhalom.
És ez így megy mindörökkön
Mindörökké, föl-alá.
Így ölelkezik a földön
Születéssel a halál.
És csak egyszer! és csak egyszer?
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?
Kiderül a felleges ég,
Visszatér a szép tavasz,
S soha e mindenségben két
Falevél nem ugyanaz?
Hát ha mégis, újra itten
Igy, ahogy most, valaha…
Az örök idő-keréken
Visszafordul a „soha?”
Soha többé, soha többé!
Szív, hogy ezt elviseled!
Emberagy, a „mindörökké”
Őrületbe hogy nem ejt?
Megnyugvást, vigaszt mi adhat?
Kérdezed, mi volna jobb?
De hiába tenger és nap
Nem felel, csak mosolyog.
Mintha mosolyogna rajtam,
Gondolván: szegény bohó,
Árny után kapkodsz, azonban
Fut előled a való.
Hasztalan a mult, jövendő
Titkait mit keresed?
Feleled, hogy mindakettő
A terített asztal itt áll,
Rajta a sok jó malaszt:
Lesve várva, jön-e több tál?
Még utóbb éhen maradsz…
A kérdés, hogy mit üzen nekünk a természet, Vajdát egész életében foglalkoztatta, s a Balatonnál is abban a reményben ragadott tollat, hogy e tanítást végre papírra vetheti. A szótlan tudást, amit gyermekkorában az uradalmi erdész fiaként magába szívott, életfogytiglan fejtegette. Már A vaáli erdőben is azon mereng, milyen nagyszerű életpálya az, mely szemernyit sem óhajt kiemelkedni a természet körforgásából. Már a Végtelenség óriásversében beleborzong az örökkévalóság gondolatába, amit először fogalomszörnynek nevez, hogy aztán százhetvenöt sorral lejjebb azt írja: „Hiába, minden lehetséges itt, csak / Nem lenni nem lehet”. A természetben semmi nem semmisül meg, csak átalakul.
Hogy akkor mit tanul a magyar tenger felhabzó, majd elenyésző hullámaitól?
szüntelen körforgás
Csak maga a mulandóság / az az örökkévaló: Vajdának ez régi elgondolása, s ekként még a bevezetéshez tartozik. Ami megrázza: hogy soha e mindenségben két / Falevél nem ugyanaz. Hogy bár szüntelen körforgás van, személyes létünk a maga egyszeri alakjában mégsem fog soha megismétlődni, s jelenén túlterjeszkedni az ember csak képzeletével tud. A jövőt firtatni hiábavalóság.
A fő tanulság mégsem ez, hanem hogy a természethez intézett kérdéseink emberi kérdések, és a természet ebben az összefüggésben bizony azt is jelenti: ami nem-emberi. A lényegéhez tartozik, hogy nincs emberi elgondolásba illő válasza. És ez a Balaton válasza.
A VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM című antológiából