ÜVEGLAPOK KÖZÖTT

Z. Karvalics Lászlónak

A Csarnok ívén mászkáló bogarak dicsérete című esszéjében írja Z. Karvalics László, hogy a Moszk­vá­ból 1990-ben az Egyesült Államokba települt esszéista, Mihail Epstejn „minden bajok gyökerének azt az arány­talanságot tartja, amely az emberiség mint információ-előállító, és az egyes ember mint információ-felhasználó és fogyasztó között áll fenn. Mivel az egyén már nem képes befogadni az évszázadok során felhalmozódott töménytelen információt, nyomoréknak érzi magát”.

De miért akarná valaki befogadni ezt a „töménytelen információt”?

Epstejn, írja Z. Karvalics, „maga gyártja le az elveszettség, a nyo­mo­rékság érzetének hamis tudatát. Téte­lé­nek semmilyen köze nincs a valósághoz. Az információ-felhasználók termé­­sze­tének tanulmá­nyozását spekulációval helyettesíti. Nincs és soha nem volt semmilyen ellent­mondás az egyéni információfelhasználás és a tudás közösségi akkumulációjának mennyi­ségi dimenziójában [az én kiemelésem]. Sohasem a minden, hanem a szükséges tudás rendelkezésre állása volt a kérdés. A hozzáférés bárminemű korlátját a meg­lévő tudáshoz pedig sokkal inkább értelmezik társa­dal­mi, munkamegosztási és érdekeltségi változók, mint a tudás mennyiségének és visszakereshetőségének szubjektív korlátai.”

Bólogatok olvasás közben, mégis hiányérzetem támad, és sehogy sem csillapul.

*

Mind jobban belém fészkel a gondolat, hogy a soha végig nem olvasható, sőt, immár át sem tekint­hető végtelen könyvtár labirintusának, vagy az összes lehetséges (tehát valamennyi igaz és valamennyi hamis) állítást tartalmazó, véges vastagságú, tehát végtelenül vékony lapokból álló könyvnek (vagy állításokat generáló gépe­zet­nek) képzetébe újra meg újra bele­borzongani, az ember alkotta betű­óceán egy­eve­zős ladikunkkal bejárhatatlan ezer kilométerein kétségbeesni, tanácstalanul elszontyolodni, hogy „már mindent megírtak (tehát mindennek az ellenkezőjét is)”, vagy épp a világháló cső­rend­szerén keresztül­zúduló beszéd-hang-kép-zene felfoghatatlan ára­datát panaszolni: az ilyes­fajta — akár sajátos élvezetet nyújtó — szellemi borzongás, bár tényleg nem új jelenség, tömegessé-közhelyessé válása mégiscsak jelzi, hogy más korszak ez, mint a többi. A mindent-átfogás bódu­latában világot osztályozó-katalogizáló vagy igazság-generátor masi­nákat fabrikáló fantasz­ták eleinte különcnek számí­tottak, később Me­fisztó-forma fel­forgatóként bor­zongva tisz­telték őket, míg ma a jelenkor centrumába emelt kérdéseiken el­merengeni, az oktatás-nevelés vagy a média csator­náin át a minden­napokba leszi­várgó prob­lé­máikat (poszt)modern lúdbőr­zéssel végigtapogatni szinte kötelessége minden gondol­kodónak. Pedig épp a kontextusok elfelejtése eredményezi a gondolkodás hosszan elnyúló lejtmenetét: a dimenzió­vesztést.

A leegyszerűsítés, a beszűkülés stációit próbálom most úgy megragadni, hogy a bölcsesség – tudás – ismeret – információ – adat fogalmait aláereszkedő lépcsősor fokaiként ábrázolom.

1

A lépcső legalján, az adat felől nézve, s az adat látókörében megrekedve nem találhatunk mást, csak számszerű különbségeket, mert az adat lényege épp az, hogy már hiányzik belőle min­den­fajta minőség, az adat csupán az, ami a tárolás vagy átvitel szempontjából általánosítható. Nemcsak nem kell tudnunk, hogy egy adott byte-sorozat valójában mit reprezentál, számokat, szöveget, hangot, álló- vagy mozgóképet, netán programkódot, hanem az adat mint olyan épp ennek a dimenziónak a hiánya. Az adat az üres általánosság mint közös nevező.

A következő lépcsőfokon az információ már vonatkozik valamire, reprezentál valamit: egy kérdésre adott válasz. Az adat olyan válasz, amihez nem ismerjük a kérdést. Az informá­ciókat csoportosítani lehet, az össze­­­tartozó információkat szerkezetekbe rendezhetjük, míg az adat nemek és igenek, nullák és egyesek egyazon méretű homokszemcséinek sivataga: legfeljebb számszerű egy­sé­gekbe, kilo-, mega-, giga-, tera-, peta-, exabyte-okba foglalással tagolható.

A végtelen könyvtár is efféle homoksivatag: egymás után sorjázó, kőre, bőrre, pergamenre, papírra, memóriacellákba írt válaszok, melyekhez jórészt már nem ismerjük a kérdéseket.

Ha Platón barlanghasonlatának sajátos változatában adatsivatagba születtünk volna, ahol az adatok homoktengerén kívül egyebet soha nem látni, tudnánk-e, hogy mit jelent kér­dezni? Egyáltalán: van-e emberi élet a sivatagban?

önkényes kérdések

Ha dimenzióvesztéssel jutottunk az információ világából az adatsivatagba, élhet még ben­nünk az egykor volt kérdések emléke, ám a szemünk előtt elvonuló nullák és egyesek soroza­tá­nak már bármilyen kér­dést nekiszegezhetünk. Tetszőleges számú önkényes kérdés gyártható, de ha ezeket egyenrangúnak tekintjük, a kérdések (és a lehetséges válaszok) is jelentőségüket vesz­tik. Az adat végtelenül sok­féleképpen értelmezhető, vég­telenül sokféle információ ruháját öltheti magára, ám ez még­sem szabadság: a sivatagba vetve élni nem szabadság, hanem fogság. Olyan fogság, mely­nek rácsait rázni sincs módunk: azt sem tudjuk megfogalmazni, mi tart fogva bennünket. A dimenzióhiány olyan csonkaság, mely a hiány fel­isme­rését sem teszi lehetővé.

Végül is mivel több az információ, mint az adat? Megmagyarázhatjuk-e a született sivatag­lakónak, hogy információ = adat + még valami? Az a hipotetikus lény, aki világéletében csak adattal találkozott, a még valamit is csak adatként tudja elképzelni (ahogy Platón barlanghasonlatának sziklafal elé bilincselt szerencsétlenjei is csak árnyképekben tudnak gon­dolkodni).

De ha az adatokat újabb adatokkal egészítjük ki, csupán a sivatag gya­rapszik.

Mit jelent hát tulajdonképpen a + jel? A számosság szintjén összeadni csak azonos objek­tumokat lehet. Miképpen állhatna elő akkor ebből a műveletből más­fajta minőség? A + jel tehát nem testesíthet meg puszta összeadást.

Az adat horizontján belülről körbetekintve minden okoskodás hiábavalóság. Nemcsak lehetetlen megfogalmazni a kérdést, amire az adat a válasz, de már a kérdés fogalmával sem tudunk mit kezdeni: hiányzik ez a dimenzió.

Az új dimenzió soha nem vezethető le az addigiakból: a rendszeren kívülről érkezik. Híradás arról, hogy a világ több, mint gondoltuk.

Az adatok világa mégis a teljesség illúzióját kelti, mint a megszállott sörös­kupak- vagy söralátét-gyűjtők falakat beborító kollekciója, ahol az eredeti funkciójukból kiszakadt tár­gyakról lefoszlottak összefüggéseik (furcsa módon épp söröskupak vagy söralá­tét mivoltukat vesztették el). Az izgalom mindegyre megújuló forrása egészen más: a formális teljesség elér­hetetlen ábránd­­jának (szükségképp örök) hajszolása. Csak a beszűkültség leg­vadabb formái képesek meggyőzően sugallni, hogy a felhalmozás műveletével kézközelbe került a teljesség.

Képletünkben (információ = adat + még valami) a + jel nem valami azonos minőségű hozzá­adását jelzi, hanem új dimenzió megnyílását. Az új dimenziót nem kispekuláljuk, kikövet­keztetjük, nem megnyitjuk rendelkezésre álló eszközeinkkel (az adat horizontján belül ilyenek nem is lelhetők fel), hanem megnyílik, ha ráesz­mélünk.

Az adatból a kérdezést megérteni nem lehet.

2

Az információk konkrét kérdésre adott konkrét válaszok. Egy adatfolyamban felbukkanó 60-as szám semmit sem jelent. Jelentését (hogy ez mondjuk egy férfi életkora) az adatsivatagon kívüli szempont adja. Az ismeret ennél több: az a jelentést nyert adatok, az infor­mációk (a kérdések és válaszok) viszo­nyával, összefüggéseivel is tisztában van, ezért képes elrendezni azokat.

Ahogy az információ sem valami adat-jellegű, az ismeret mint az információk elrende­zésének képessége, maga nem információ-jellegű, és több, mint információk egymás mellé helyezése.

Az információ nem bővíthető: vagy van, vagy nincs. Egy adott kérdésre vagy ismerjük a választ, vagy nem. Ha nincs válasz, nincs se információ, se adat (ha nincs kérdés, csak válasz, akkor, mint láttuk, csak adat van, de információ nincs).

Az ismeret viszont bővíthető, mert az elrendezett információk összefüggéseit végig­gon­dolva új kérdések tehetők fel, melyekre jó esetben válaszok nyerhetők, s így újabb összefüggések tárulnak fel. Az információ szintjén megrekedve azonban legfeljebb az információ számszerű gyarapodását állapít­hatjuk meg.

Az adat csodálatos átváltozáson megy keresztül, ha megtudjuk, mire vonatkozik. Valami egész mássá, információvá alakul.

csodálatos átváltozás

Az információ legalább ilyen csodálatos átváltozáson esik át, ha megértjük, milyen ismeret rendszerébe illeszkedik. Strukturálódik, rendezhető, nagyobb egységekbe foglalható, áttekint­he­tőbbé tehető. Ahol hiányzik az információkat elrendező ismeret, ott a felhalmozott információk végeláthatatlan sivatagként terülnek elibénk.

Mondhatni persze, hogy az összefüggés tényét és minéműségét rögzítve mintegy infor­mációvá alakíthatjuk, és valóban, az ismeret információvá alakítása fájdalommentesen elvégez­hető re­duk­ció: könnyű, mint meredek hegyoldalon legurulni, s éppoly nehéz a visszaút: a fel­hal­mo­zott in­for­má­ció ismeretté szervezése. Amit bemagolunk, de nem gondolkodunk rajta, sosem indukál új kérdéseket. Sőt, ha az ismeretet is információnak tekintjük, biztosan nem, hiszen az információ sajátsága, hogy vagy megvan, vagy nincs. Vagy megmondta a tanár a választ, vagy nem. Korszerűen: vagy kidobja az internetes keresőprogram, vagy nem. Ismerős okoskodás: egy lépcsővel lejjebb az információk tárolásával (adattá alakításával) látjuk befejezettnek a megismerést, azt gondolva, hogy nemcsak az adat tárolható egyszer s mindenkorra, de az információ, az ismeret, sőt a tudás is.

3

Ahogy az adat felhasználásának feltétele az információban rejlő jelentés, ugyanúgy az információ haszno­sításának feltétele az információ értelmének felismerése. Ezt nyújtja az ismeret.

Az ismeret alkalmazásának feltétele a tudás. Az ismeret tudja, hol az információk helye az összefüggések rendszerében. A tudás a rész­te­rületekre vonatkozó, egymásból levezethetetlen ismeretek összekapcsolásának és alkalmazásának képessége, mely tudja, mikor milyen isme­retre van szükség. Ismeretek puszta felhalmozása tudás nélkül nem minden korban lehetséges, nem minden korban szokásos, és nem is adatik meg mindenkinek.

Petrarca A tudatlanságról című értekezésében írja egy velencei látogatójáról^[1], hogy nem keveset tud, de „ismeretei annyira homályosak és kuszák, és – ahogyan Cicero mondja – annyira felszínesek és bizonytalanok, hogy jobb volna neki, ha semmit sem tudna.” Példaképp: „… sokat tud a vadállatokról, a madarakról és a halakról; tudja, hogy hány szőrszál van egy oroszlán fején, hány toll egy ölyv farkában; hogy hány gyűrűvel fonja körül a polip a hajótöröttet; hogy az ele­fántok hátulról egyesülnek és kétévenként lesznek vemhesek, hogy tanulékony és élénk állatok, értelmük csaknem felér az emberekével, és két-háromszáz évig is elélnek; hogy a főnixmadár illatos tűzben elég, majd újjászületik; hogy a tengeri sün visszafogja a hajó lendületét, de ha kiemelik a habokból, elveszti képességét; hogy a vadász tükrével becsapja a tigrist, az arimas­pusok fegyverrel üldözik a griffmadarat, a bálnák hátát tévedésből szigetnek nézik a tengerészek; hogy a medve kicsinye születésekor alaktalan, az öszvér ritkán szül, a vipera egyszer szül, és e szülése is szerencsétlen; hogy a vakond vak, a méh süket; végül hogy az összes állat közül egyedül a krokodil tudja mozgatni a felső állkapcsát. … ezek semmivel sem járulnak hozzá a boldog élethez.”

Az egymás mellé sorakoztatott ismeretekből (a szörfözéssel összehordott „kis színes” érde­kességekből) sosem lesz tudás. A tudás valami más, valami minőségileg új.

Ez a dimenzióváltás egész sereg újfajta kérdést vet fel.

Egyáltalán, miért van szükségünk ismeretre? Sőt, információra? Mert kérdezünk. Miért kérdezünk? Mert saját létünket (önmagunkat és a világot) szeretnénk értelmezni. Értelmezünk és kérdezünk, mert szorult helyzetben vagyunk: saját létünk kényszerei tesznek fel nekünk kérdéseket. Kér­déseink lehetnek bármily kiagyaltak, mégsem önkényesek.

honnan ered

Azon nem csodálkozunk, hogy az adatsivatagban erről mit sem tudnak. Az információ sem fir­tatja, honnan jött a kérdés és honnan ered a rendszer, melyben a választ értelmezzük, azaz honnan ered az ismeret. Az ismeret szerkezetében már megmutatkozik valami a számunk­ra adódó világ – azaz emberlétünk – természetéből. Az ismeret rendszerint valamely célirányos alakítás, mű­ve­lés, valamely célzatos emberi tevékenység kívánalmai szerint feltett kérdésekre kapott vála­szokat rendezi össze. Jellegében ezért tárgyszerű. Hogy mikor melyik ismeretre van szükség, s hogyan kell alkalmazni, azt már létmódunk és létviszonyaink sokkalta szélesebb köre dönti el, ezért aztán a tudás még nehezebben tárgyiasítható, még nehezebben alakítható puszta ismeretté, információvá.

Az információ és a tudás köztes dimenziójában elhelyezkedő ismeretek gyűjthetőek és felhalmozhatóak, ez a mennyiségi megközelítés az információval, míg az elrendezés műveletei a tudással rokonítják.

4

A tudás alkalmazásának feltétele, hogy felismerjük léthelyzetünk sajátságait. Ezért is tárgyia­sít­ható nehezen. Mikor az oktatás információátadásra, esetleg ismeretek közvetítésére vállalkozik, a könnyebbik végén kezdi. A tudás megszerzése fáradságosabb és hosszabb időt igénylő feladat. Ez a léthelyzetek iskolája: az éles alkalmazásban válik el, rendel­kezünk-e használható tudással. Ezeket a helyzeteket nemcsak mi alakítjuk: adódnak. Tudást, jártasságot igazán átadni ezért csak hasonló léthelyzetben lévő embernek lehet. Kezdhetjük a mester egyszerű utánzá­sával, de a tanulás ott nem érhet véget. A jártasságot szerezzük. A tudásnak ez a mozzanata vezet a bölcsességhez.

Az adattól a tudásig minden lépcsőfokkal, azaz dimenzióváltással zsugorodik a számszerű mennyiség jelentősége, egyre fontosabbá válik a minőség. Adat vagy információ esetében minő­ségről nemigen beszélhetünk (legfeljebb hibás átvitel során sérült adatról vagy valótlan informá­cióról). Az ismeret az első lépcsőfok, ahol a minőség kérdése érdemben felvethető: érdemes különbséget tenni a tárgy felületes vagy mély ismerete közt. A tudás minősége már kulcskérdés: ha két szakember elvben ugyanannyi ismeret birtokában van, az munkájuk minőségéről még semmit sem árul el.

A bölcsesség kapcsán mennyiségi szempontokat már nem lehet felvetni: tisztán minő­ség. A bölcsesség az a felismerési és cselekvési képesség, melynek nyomán a tudást a héraklei­toszi örökkön-változóra, sosem ismétlődőre (mely, mint a folyó, mégis ugyanaz) úgy alkal­maz­zuk, ahogy az ott és akkor működésbe hozható. A bölcsesség a korlátok, a határok tudása és a tudás nem-alkalmazásának a képessége is.

5

A bölcsesség – tudás – ismeret – információ – adat lépcsőfokain lefelé haladva sorra veszítjük el a dimenziókat. Redukciók sorozatán át jutunk az egyetemestől az üres általánosig. Az embe­rileg lehetséges létteljességtől a kiürített, minden összefüggésből kiszakított, előbb értel­métől, majd jelentésétől megfosztott adatig, a puszta mintázatig.

A még valamiféle szemmel látható szerkezetet mutató bitfolyamot, melynek ismétlődései még utalnak valamelyest keletkezésének körülményeire, és némi erőfeszítéssel akár dekódolni is lehet (karakterekké, majd szöveggé, netán képpontokból kirajzolódó képpé) adattömörítő algo­ritmusokkal szokás összezsugorítani. A tömörítés megőrzi az információtartalmat, de mennél jobban tömörítünk, az eredmény annál zajszerűbb. Eltűnnek belőle a szünetek, az ismétlődések (szakszóval a redundancia): nincs felismerhető szerkezete. Ha nem ismerjük a dekódoló algo­ritmust, a teljes dimenzióvesztés végállomására jutunk: az értelmetlen zajba.

Ugyanígy nem lehet a puszta információ szintjén berendezkedni. Az információ­áradatra panaszkodó Epstejn a második lépcsőn csakugyan maga gyártotta rémektől borzong: előbb információ-feldolgozó és -továbbító géppé redu­kálja az embert, majd megretten a mennyiségi aránytalanságtól.

hurrá­optimizmus

Én nem a mennyiségi aránytalanságtól, hanem az Epstejn gondolat­menetében is meg­mu­tat­kozó dimenzióvesztéstől borzadok el. Epstejn borúlátása itt mellékes. Ennek a síkba lapított felfogásnak a másik oldala az „infor­mációs társa­dalom” hurrá­optimizmusa. Az a naiv meg­győ­ződés, hogy az infor­má­ciók bősége mintegy automatikusan elhozza az emberi kitelje­sedést, ha lehet, még jobban aggaszt, mert még el is fedi a bajt, amit a dimenzióvesztés okoz. Hamis elégedettséget kelt, ellustít. Haladást és célba érkezést sugall annak is, aki leláncolva ül.

Ugyanez történik ma egy lépcsővel feljebb. Most a globális elmévé táguló mesterséges intelli­genciát állítják szembe az egyes ember értelmével, ami hasonlóan hibás gondolatmenet, akár a horrorisztikus irtózat, akár a poszthumán bálvány ájult csodálata következik belőle.

Az öntudatra ébredés folyamata a látókör tágulása. Nem adatokra van szükségünk, hanem információra, nem információra, hanem ismeretekre, nem ismeretekre, hanem tudásra, nem tudásra, hanem bölcsességre.

*

A ter­vezés és megvalósítás lehetőségeinek kiszélesedése, a technikai gondolkodásmód látványos sike­rei a hódító, az akaratát a világra kényszerítő ember képét emelték piedesztálra. De hiába váltjuk fel az információ kultuszát az ismeretszerzés vagy a tudás kultuszával, még mindig redukált rendszerben mozgunk. Ezért amíg a fenntarthatóságot pusztán technikai problémaként kezeljük, nincs megoldása.

Ha kissé távolabbról vesszük szemügyre ezt a társadalmi folyamatot, számot kell vetnünk a hatalom kérdésével. Mert ezzel függ össze, hogy a mai kor legégetőbb kérdései csak redukált, s így meghamisított formában kerülnek felszínre. Az ember okozta klímaváltozás nagy pénzen tudományként előadott ideológiája pél­dául képes mindent egy gáz­molekula légköri koncent­rá­ciójának számértékére visszavezetni. Nem ostobaságból, hanem hatalmi érdekből: akik meg­szerzik a kőolaj-civilizációt üzemeltető erőforrás felhasználása fölötti, nem csupán piaci, de immár politikai rendel­kezés jogát is, rendkívüli hatalom birtokába kerülnek. Busásan megfizetik apologétáikat, akik elmondják, nagy a baj, de jó kezekbe került a sorsunk, és most a javunkra alakítják át a világot.

fölösleges klímakockázat

A redukcionizmus nem elvont logikai probléma, hanem létkérdés. A dimenzióvesztés beleépült a lét­módunkba, mert a redukció nem puszta gondolati aktus: társadalmi rendszert épít. Az elidegene­désben mi magunk redu­káló­dunk mások szemében előbb nyers­­anyagokat bányászó, majd gépeket működ­tető, aztán információtermelő és -fogyasztó géppé, vagy épp fölösleges klímakockázattá – amennyiben akként kezelnek bennünket.

Ez a gyakorlatot szervező, intézményesítő, társadalmi rendet formáló redukció nem az alávetettek műve – az ő hibájuk legfeljebb az, hogy öntudatlanul elfogadják és átveszik –, hanem a hata­lom birtokosaié, akik alávetetteiket csak redukciókon keresztül képesek szemlélni és irányítani. Az energia, a pénz és a tájékoztatásnak álcázott értelmezés mono­póliumára épülő korporatista világrend szél­sőséges redukcionizmusának gyakorlata a szélsőséges hatalom-kon­cent­ráció működés­módjából követ­kezik. A dimenzió­vesztés lépcső­fokain lelökdösött, saját sorsuk bűnbakjaként a pusztába kizavart emberek csakhamar olyan számadattá válnak, mellyel alkalmas körülmények között egyszerűsíteni lehet.

*

A BBC 2019-es Years and Years című hatrészes tévésorozatának egy részlete tökéletesen ábrázolja az ember boldog és örömteli önredukcióját (természetesen a szabadság jegyében). Az ember önfeladása mint teljes felszabadulás és feloldódás.

Boldognak kell képzelnünk az adatsivatag lakóit.

(A megértést könnyíti, ha bekapcsoljuk a feliratozást és esetleg a feliratok automatikus – gépi – magyarra fordítását.)

1. Francesco Petrarca: A tudatlanságról (Lázár István Dávid fordítása), Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2003, 23–25. o. ↑

kép | shutterstock.com

SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK SZÜLETÉSNAPJÁN A 60 ÉVES Z. KARVALICS LÁSZLÓT!