TRAUMA-TÚRA
2006 január
„a magyarázatok szépen emelkedtek, lengtek, sodródtak a levegőben – nagyon ritkán szétpukkadtak, gyakran olyan magasra, messzire szálltak, hogy a türelmes bámuló sem tudhatta biztosan: ott, a pontocska még az, vagy pont sincs már, semmi sincs, csak beleképzelés.”
(Revolúció)
Kámán Balázs Agyrázkódásának lapjain belső monológok örvénylenek. Ahogy Van Gogh szélben forgó, kozmikus göcsörtök nyomvonalát követő szalmaszálaiból rajzolódik ki a címlapon az égbolt, úgy és annyiban válik láthatóvá a kötetben is a külvilág: egy-egy trauma szemüvegén keresztül. Az öregség, a magárahagyatottság, a rokkantság, elszakadás a családtól, a múltból feltörő emlékek: megannyi trauma. Vagy az elkent kérdések, a gyomorgörcs árán is fenntartott álságos hazugságok kínja gyűri össze és rántja csomóba a világot, vagy a ráismerés, a lelepleződés sokkja szárítja, égeti és fehéríti ki, mint egy túlexponált filmet.
közértpénztárosok módjára
A kötet címét adó, s annak felét kitevő novella bonyolult építmény. A szerző itt sem tör a mindentudó elbeszélő pozíciójára, aki szerinte a magyarázatok és leegyszerűsítések féligazságaival tenne csalárd módon rendet: ennél még a trauma zilált nyelve is igazabb. A Szakadék és a Sivatagi szavak alaphelyzetéből kiinduló Agyrázkódás belső monológok összjátékából építkezik, felélesztve az ős-borzongást: akikkel közértpénztárosok módjára csak percekre találkozunk, azoknak is megvan a maguk sok évtizedes élettörténete, sorsfordulatokkal, vágyakkal, kudarcokkal: minden találkozás olyan történetbe sző bennünket, amelyet nem ismerünk. Titkos értelmű mondatrészek vagyunk a legkülönfélébb mondatokban, melyeket ne higgyünk a párbeszéd helyett puszta empátiával kikutathatónak.
A Ha sürgős, várjon! hetvenhárom éves öregasszonya hivatali sorban állással teszi hasznossá magát. A hat oldalon át húzódó nyitómondat egyszerre tabló, önigazolás és világértelmezés. A novella hősnője valóban hősies: az öregkor kiszolgáltatottá tesz, a tömegközlekedés vesszőfutás, idegenek szeme láttára folytatott szégyellnivaló ügyetlenkedés, beszáradva otthon üldögélni viszont lassú öngyilkosság. Ez a választás: vagy ölbe tett kézzel várni a halált vagy megállás nélkül tevékenykedni. Vagy a növekvő elszigetelődés vagy a másokért folytatott önfeláldozás. Azt adni szeretteinknek, amiből nekünk magunknak is érezhetően egyre kevesebb van: időt. Nekik, noha előttük az élet, több dolguk van, mint idejük, nekünk egyre kevesebb időnk is egyre üresebb. Csontritkulás fenyeget, nehezen mozdulunk, a világ, mint a cselekvés tere, beszűkül. Az életet adminisztráló, s eközben fojtogató hivatal, ami másokat börtönre emlékeztet, ahol mások a tanácstalan, tétlen várakozásban a halál mozdulatlanságának rettenetét élik át, a halál felé közeledő asszonynak valóságos életadó forrás, második otthon. Ami a hivatalban boldoguláshoz elengedhetetlen – a türelmes várakozás a halál torkában: erény. A hivatal a halálra tanít: életerős embereknek korai még a lecke, csak türelmetlenül dühöngenek, az öregedő testnek viszont, ha feladattá magasztosul a várakozás, olyan, mint a jótékony napsütés. Mintha csak a halál gondolatával barátkozna az asszony: „nem érdemes háborogni… én már alaposan kitanultam az egészet, förtelem ez úgy, ahogy van, de a magunkfajta mégis megszokja…”. Amikor baleset éri és kórházba kerül, a kloroformszagban a kórházat is hivatali folyosók rendszereként érzékeli, ahol mint aktákat iktatják a betegeket, ahol a zárójelentés jelképezi a megszerzendő igazolást – az ügyek végső elintézését pedig a halotti anyakönyvi kivonat. A halál viszi végbe, amire a hivatal, a maga tökéletlenségében, nem képes: a halál után az életből valóban csak annyi marad, amennyi adminisztrálható belőle.
A műtősnőben a kötelességteljesítés eleven szobra csonkítja meg magát az őrület logikája szerint: csupán nyilvánvalóvá teszi odakint is, ami eddig odabent zajlott. A munkájába temetkező, azaz a munkájához nem szükséges képességeit, gondolatait, érzelmeit magáról lenyesegető nő valójában semmi újat nem csinál: csak extrapolál. Elvégre mindenki szenved a külső és belső valóság feszültségétől, és mindenki a maga módján keresi az enyhületet.
veszedelmesen tökéletes
A másik ösvény apafigurája például éjszaka riad fel. Szorongva néz körbe: rosszullétét, mely sokkal súlyosabb is lehetne, a felesége nem veszi észre. Az válik problémává, ami eddig a probléma megoldásával kecsegtetett: a felesége ugyanis vagy nem vette észre a nőügyeit, vagy szemet hunyt fölöttük. Az asszony eddig életmentő érzéketlensége – vagy közönnyé alakított fájdalma – veszedelmesen tökéletessé válik: akár a férje halálát is átaludná. A kínos modus vivendiről ezúttal a gyanútlan férfi számára is kiderül, hogy valójában modus moriendi.
Arra ébredni, hogy az életrendünk halálos, nem ígér gyors elalvást. Az apa eltökéli, hogy kirándulást szervez, majd az erdei séta alkalmával, aztán egy sörözőben a hagymás rostélyos fölött a fiára testálja félrelépéseinek históriáját. A fiú a kiszámított „felnőtté avató” beszélgetésről hazatérve a titoktartás jegyében máris hazudni kényszerül feleségének, s beleborzong a halálos receptbe. Amit mond, persze tulajdonképpen igaz: apja a beszélgetéssel valóban halálfélelmén szeretett volna enyhíteni. De már saját feleségén, aki „az egész napi jó-meny szerep rangos alakítása után” némán várja a beszámolóját, de nem kérdez, már rajta is kiütközni látja a hullafoltokat. Hogy felesége éppúgy kész a hazugság elfogadására, a hazugságba való beletörődésre, mint az anyja. Ő pedig a családi lélektan törvényei szerint apjához válik hasonlatossá, aki, mint mondja, már a sörözőben „megállapította, hogy az orrom és az állam csakugyan olyan, mint az övé, és pontosan úgy fogok kopaszodni, ahogyan ő”.
Kínos lecke: nem a rosszindulatú gonoszság, hanem a kisszerű gyarlóságok teszik pokollá az életet. Túlontúl ismerős történet: szeretnénk nem szerepelni benne. A fiú sem szeretne, de éjjel éppúgy felriad, mint az apja. Ő azonban, apjával ellentétben, nem akarja, hogy felesége felébredjen arra, hogy rosszul van. A vécécsésze elé görbedve csak a félig megemésztett hagymás rostélyost lehet kihányni, az életet tönkretevő – mert megemészthetetlen – titkot nem. A fiú a fürdőszoba éjszakai magányában arra is ráébred: az anyja végig tudta, hogy csalják. Valójában neki volt titka a férje előtt és nem fordítva. Ez a titok pedig, ha lehet, még szörnyűbb, mint amibe beavatták: nincs más mód nyugalomban élni, csak egy kitartóan és módszeresen ápolt, fenntartott hazugság árán. Apja attól rettegett, hogy a felesége valóban alszik, ő, szintén családapaként, attól retteg, hogy a felesége csak tetteti az alvást. „Nem alszik, csak lapít? Lehet, hogy a felnőttek – minden normális felnőtt – a maguk módján, de minden körülmények között lapítanak, mert az élet másképpen nem viselhető el?”
az igaz magatartás kulcsa
Ha valóban csak az előre megírt szerepek hiánytalan és hézagmentes kitöltésével válik akadálytalanul élhetővé az élet, akkor talán nem is érdemes igazán életnek nevezni? A kamaszkor örök kérdésében persze mindjárt benne van az örök válasz is: nem. A kamaszkor a lázadásban találja meg az igaz magatartás kulcsát, ezért azt hiszi, a lázadónak mindjárt igaza is van, legalábbis a maga választotta példaképektől átvett igazság erőteljesebb és mélyebb, mint a konformitásé vagy beletörődésé.
Élethazugság és élőhalottság összefüggéseit kutatja a Galoppjaival ellentétben is, melyben megint csak az elbeszélő belső monológját halljuk. Egy athéni repülőút képezi a novella keretét: az indulási oldalon felbukkan a tévésztárrá lett kamaszkori harcostárs, akivel valaha életüket adták volna egy eszméért – pontosabban Jan Palach módjára együtt lázadtak volna öngyilkos módon valami ellen.
Ugyanazzal a géppel utaznak: a hajdani közösségből ennyi maradt.
A lobogva képviselt igazság, melyben a kamasz még benne él, mert úgy érzi, meghaladja őt, idővel valódi méretére zsugorodik: immár nem világot teremtő, csak világban termett gondolat, egy a sok lehetséges eszme közül. A vereség vagy legalábbis veszteség ízét a világ cserében feltáruló gazdagsága segíthet elviselni: az árnyaltabb, differenciáltabb, arányosabb szemlélet nem semmisíti meg az előző életállapot igazságát, csak relativizálja, összefüggésekbe helyezi azt.
Egy kamasz mindebben olcsó mentegetőzésnél többet aligha lát. A novella főhőse azonban már nem kamasz: mikor maga elé idézi hajdani barátja alakját, nem lázad, csak magában háborog. Bármennyire bizonygatja is magának, hogy – szemben tévésztárrá avanzsált barátjával – ő maradt az, aki volt, ez nem igaz. Maga is beismeri, hogy felnőtt, hogy a kor „lapossá idomította”, hogy hiányoznak belőle azok a „fortyogó indulatok”, melyek egy „drámai szembesítéshez és összecsapáshoz” kellenének. Ahogy szakításuk sem volt szakítás, mert a nyolcvanas évek az elmeszesedett változatlanság felszíne alatt kínált csendben jövedelmező kompromisszumokat: „nagyszabású döntések, tettek, megnyilatkozások, árulások (nagyszabásúak!) nem voltak már […] így aztán katarzis sem”. Saját lázadása is álságos lenne: a széksorok közt araszolva inkább kerüli egykori barátja pillantását. Hazug helyzet, de mindketten tisztában vannak vele: ha találkoznának, csak még hazugabb szavakra tellene tőlük.
megizmosodott cinizmus
Az elvek, eszmék és eszmények fedezékében gyakorolt gátlástalanság kora azoknak kedvezett, akik az eszményekben csak széplelkek fantáziálását látták és minden ilyesmit csak ezer idézőjelbe téve, tréfaként vagy praktikus hazugságként voltak képesek elviselni. Ami bizonyos alkatoknál még lelki önvédelemnek indult, mások számára kiindulóponttá vált, rendszerré szilárdult. A későkádárizmusban megizmosodott cinizmusnak remekül állt az a vak hedonizmus, melynek propagálására aztán jó pénzért nyomban el is szegődött. Divattá vált főműsoridőben kiröhögni a szellem balekjait. Hiszen ha nincsenek elvek, nincs árulás sem. Ha nincsenek eszmények, elzülleni sem lehet. Ha kötelező a magamutogatás, a lázadás csak visszahúzódás, eltűnés lehet. Egyetlen felismerhető érték marad: a siker, melyet a népszerűségből adódó jövedelem mér és igazol. Minden egyéb szubjektivitások egy helyben örvénylése.
A Szakadék rokkant elbeszélője tolókocsiból figyeli az úttest szélén kavargó szemetet, hulladékot: „meglapulnak, haladékért esengenek a dolgok”, mondja, „szánom az úttesten hömpölygő cafatot, szerves és szervetlen anyagok maradványait”. Még egy tapogatózó pincebogarat is odaképzel, hogy szánalmát érzékletesebbé tegye: a félrehányt, kallódó tárgyakat sajnálatra méltó, eleven lényeknek mutatja. De ahogy a felemelkedő, villanykörtével kivilágított liftszekrény mögött is csöndben halad lefelé bezsírozott pályáján a sötét ellensúly, úgy érezzük magunkban aláereszkedni a megsemmisülésnek azt a szorongató érzését, melyről másként talán nem is lehet beszélni.
Ahogy a Revolúció (amelyben elvált szüleit évek munkájával, sorsfordulatokon át újra összeboronáló, s a szétszakítottságot ezzel orvosló fiatalember borotvával vágja fel ereit) a másik ember sorsának kiismerhetetlenségét és megmagyarázhatatlanságát vallja, a Fattyú főorvosának története (melyben az egyébként emberséges és igazságos nagyapa egy teherbe ejtett nővér életét összetörő fiatal orvos életét töri össze dühében két meggondolatlan szóval) a teljes mélységükben soha fel nem mérhető élethelyzetek orvosolhatatlanságát példázza. „… az orvosnak nem szabad belemerülni a kételkedésbe”, magyarázza L. professzor, „… nem bizony… csak hát nem határozhatjuk el, hogy kételkedők leszünk vagy éppen kiűzzük magunkból a kételynek még a csíráját is… a nagyapád meg hívő orvos volt, ahogy minden jó orvos az… abban hitt, hogy orvosolni kell… sok-sok évig az emberben fel sem vetődik, hogy csakugyan kell-e…, illetve hogy lehet-e orvosolni… vagy érdemes.”
Kámán Balázs e kételyek és tanulságok nyomában inkább hallgat és meghallgat: „mégiscsak azért hallom az űrpor-szitálást, a csillag-zsivajgást meg az éterben fúvó, pihegő, surranó csupa láthatatlan valaminek a csápolását, ujjongását és jajongását, mert most fül vagyok, minden létező radarnál rafináltabb, fehér kerti székbe pottyantott fül”, mondja. Aztán hozzátesz valamit: „s mert sötét van”.