SZÓRAKOZÁS
2009 december
Félrevezetőnek tartom Arendt állítását[1], miszerint a szórakozás a biológiai életfolyamat része. Nem kell kilépnünk a biológia köréből, ha az ébrenlétet akarjuk megkülönböztetni az alvástól. Munka és szórakozás hasonló elhatárolása viszont nevetséges volna, hiszen itt a tevékenység lélektani és társadalmi vonatkozásairól van szó, mint a kerítést meszelő Tom Sawyer esetében. Másrészt minden, amit teszünk, a biológiai életfolyamat része – ezzel nem mondunk különösebb újdonságot.
Arendtnek retorikai célja van: a szórakozást mint megmásíthatatlanul szükségszerűt kívánja ábrázolni, ezért azt a látszatot kelti, mintha az emberi élet már azelőtt munkára és szórakozásra esne szét, hogy mi ezt megállapítjuk.
A szellemi-lelki különbségtétel effajta elbiologizálása sűrű homályt borít a jelenség társadalmi és kulturális vonatkozásaira, melyekkel Arendt egyébként nagyon is tisztában van.
a létezés ősrétegeibe kódolt
Hasonló okfejtéssel hozakodott elő egyik politikusunk, mikor kijelentette, hogy a kapitalizmus az emberi önzésen alapszik, az önzés mint emberi jellemvonás örök, tehát a kapitalizmus is örök. A két példában közös törekvés, hogy a kor és a társadalmi berendezkedés jelenségeit a létezés ősrétegeibe kódolt alapfunkcióként próbálja bemutatni.
Arendt az idézett esszében a szabadidő megnövekedésével indokolja a szórakozás meghatározó korjelenséggé válását. Nem említi az érzést, amit az irodai vagy fizikai futószalagmunka és a munkanélküliség is kivált, hogy személyiségünk és képességeink túlnyomó részére egyszerűen nem tartanak igényt. Márpedig mennél nagyobb részünk marad parlagon, és mennél több az időnk, annál többet szórakozunk.
Arendt a fogyasztás metaforáját igyekszik ráhúzni a tömegkultúrára, hogy aztán levezesse, ami ebből következik: felzabáljuk a múlt és jelen magas kultúráját. De vajon eléggé találó-e az effajta szembeállítás?
„A ’magas’ kultúra konzerválja, amit a civilizáció elnyomott, segít átvészelni a lealacsonyodás, a durvaság, az önzés és gyűlölet idejét. De mi történik azzal, amit a kultúra éppúgy elnyom, mint a civilizáció?”, teszi fel a kérdést Király Jenő a tömegkultúra esztétikáját összefoglaló nagy művében, a Frivol múzsában[2]. A magas kultúra főítészei hajlamosak elvitatni a populáris műfajok esztétikai érvényét, írja, és csak szociálpszichológiai jelenségként foglalkozni velük. Holott a magas kultúra is szemlélhető szociálpszichológiai jelenségként. Aki nem vált áruvá a tömegkultúra piacán, az még áruvá válhat a pénzt osztó kuratóriumok, ágenseket kajtató politikai erők vagy a presztízstárgyakat vadászó sznobok körében, s máris a magas művészet Olümposzán találja magát. A magas kultúrát nem elég a tömegkultúrától megóvni, saját magától is állandóan meg kell védeni.
korrupció és a gátlástalanság
Vitatom Arendtnek azt az állítását is, miszerint a tömegkultúra akkor jön létre, amikor a tömegtársadalom ráteszi a kezét a kultúra tárgyaira. A tömegkultúra nem a magas kultúra lecsúszásával, felhígításával, ellaposításával keletkezik. A társadalom hasadtságát tükrözve saját világában, saját törvényei szerint működik. A huszadik századi magas kultúra szándékos szikárságra, lefokozásra, elidegenítésre törekedett, eszménye a realitással való könyörtelen szembenézés volt. A cselekménynél vagy a figurativitásnál sokszor többre tartotta a gondolatiságot és az absztrakciót. A tömegkultúra ellenben a sűrű cselekményt, az egyre harsányabb, színesebb, felfokozott és fantasztikus formákat kedveli. A társadalmi realitásba belefáradt tömegek a mozi vetítővásznán nem környezetük vigasztalan szürkeségét vagy saját sivárságukat akarják viszontlátni. Akinek életéből hiányzik a tét, a mélyről jövő, egész lényét megmozgató cselekvés, az tévéfoteljébe süppedve hősöket és cselekményt akar. Ha környezetében a rosszindulat, a kicsinyesség, a korrupció és a gátlástalanság érvényesül, akkor másfél órában a jó diadalát éhezi. A kultúra szerepe, hogy megőrizze, amiről nem szabad lemondani, még akkor sem, ha „nem aktuális”. A szórakozás lényege sem az, hogy fogyasztás, hanem hogy kompenzáció. Ha puszta zabálás volna, nem lenne struktúrája. A tömegkultúrának – akárcsak a propagandának – az emberek, a kor közös nagy vágyaira és félelmeire kell reagálnia, és nem alapozhat egy szűk kör műveltség-anyagára. Az érzékeny tekintet számára jól kirajzolja a modern világban eltévedt tömegember antropológiáját. Nem leír, nem ábrázol, nem elemez, mint a kortárs művészet, hanem a mítoszok és mesék szabályai szerint kivetít. Felködlik előttünk a Terminátor fenyegető alakja, lefoszlik róla a hús, kiderül, hogy emberi jellege csak máz, éppúgy megfontolást nem ismerő kényszermechanizmusok lendítik előre, mint a profitmaximalizáló óriásvállalatokat.
Ahogy a magas művészetnek, úgy az eredetileg vaskos és lázongó tömegkultúrának is van hová lesüllyednie. Hiszen a szórakozás felkínált formái tanítják meg az embereket, hogyan dolgozzák fel hiányérzetüket, és mihez kezdjenek fölös energiáikkal. Reakciósémákat gyakoroltatnak be velük, anyósviccek közé pottyantva el a marketinget. Ami a politikai propagandában az uszítás, az itt a különböző átverő és megalázó műsorok képében jelentkezik.
A tömegtársadalom szórakoztatása, ha funkciójában és működésében hasonlít is a vásári bábjátékra vagy népmesékre, társadalmi jelenségként jócskán különbözik ezektől: iparszerűen állítják elő, a közönséggel való személyes kapcsolat nélkül. A népmesét a nép teremtette, a feléje tóduló modern meséket már neki teremtik. Kevesek kezében összpontosul a világ médiabirodalma: a közvetlen profitszerzésnél is fontosabb feladata az észrevétlen indoktrináció, a világ definiálása a tömegek számára. Ha ebben a világban a vágyak megvalósításához hiányzik a társ, a közösség, a feltételek, az akaraterő, ha mindazon, ami kínzó, rossz, félelmet keltő, úgy tűnik, nem lehet változtatni, marad a visszatérés a médiához: a szórakozás a tétlenek időtöltése. A szórakozás rövidzár, ami látványosan kisüti a feszültségeket, kifejezi, majd kioltja őket. Az internetes közösségek kialakulása például egy atomizálódó társadalomban elvben üdvös fejleménynek látszik, de ha jobban megnézzük, ez a sok millió virtuális közösség többnyire nem sok mindent csinál azonkívül, hogy van. A képernyő előtt élő fiatalok elől mindenesetre eltakarja a tényt, hogy alig jönnek létre körülöttük valós célokért cselekvő, helyi társadalmat formáló emberi közösségek, mély személyes kapcsolatok. Mivel a világból egyre inkább csak médiafelület marad, az átállás a síkba lapított emberlétre mindennél sürgetőbbnek és időszerűbbnek tűnik. Aki nincs a neten, az nincs – legalábbis amíg a világ eresztékei meg nem roppannak.
-
Az írás egy Hannah Arendt-idézethez kapcsolódik. Az idézet: „A szórakozás a munkához és az alváshoz hasonlóan megmásíthatatlanul a biológiai életfolyamat része… A szórakoztatóiparnak gargantuai étvágyat kell kielégítenie, mivel termékei a fogyasztás során eltűnnek, folyton új cikkeket kell kínálnia. Szorult helyzetükben a tömegmédia kiszolgálói tűvé teszik a múlt és a jelen egész kultúráját, remélve, hogy megfelelő anyagra lelnek. Ez az anyag ráadásul nem kínálható úgy, ahogy van; át kell alakítani, hogy szórakoztató, elő kell készíteni, hogy könnyen fogyasztható legyen. Akkor jön létre tömegkultúra, amikor a tömegtársadalom ráteszi a kezét a kultúra tárgyaira…” (A kultúra válsága) ↑
-
Király Jenő: Frivol múzsa. A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1993. ↑