SZEMLÉR FERENC VERSÉRŐL
2011 február
Tengerfenék
Tengerfenéken éltél, mint a búvár,
rákok, szörnyek, hajóromok között,
eged a víz sötét közege volt már,
tested a víz legébe ütközött,
ha vont a felszín, tudtad: elméd sóvár
kívánatához nincs is már közöd.
Megszoktad lenn a földöntúli csöndet,
a suhanó halak elektromos
fényfoltjait, egy másképpen teremtett
világ új rendjét, s lassan otthonos
lett füledben a gyors dobszavú zöngzet
a nyomástól, mi testeden tapos.
A szintet csak a kígyótestű tömlő
kapcsolta hozzád, és az enyhe lég
gumiszaggal keverten beözönlő
áradata volt számodra a lét –
s egyben a gúzs is, visszatartván lengő
lábadat, hogyha szabadabban lép.
Rég volt ez is. Most lépsz, amerre tetszik,
sisakodon nincs már köldökzsinór,
féltél pedig, mi lesz, ha eleresztik
ott fenn, s a sós víz testedig hatol…
úgy lőn, s a sós víz nem hatolt a testig,
élsz, s életed a méllyel egybeforrt.
Ha voltál más: feledd el! Renyhe emlék
ne zavarja meg mélyi életed!
Tengerfenéken élsz, már nem mint vendég,
de honos! a mély így egész, veled!
Körülölel a bársony-végtelenség,
A pályatárs Dsida költő-búvárja „különös tárgyakért”, „imbolygó üzenetekért” merült alá a tengerfenékre, tudván, hogy ami odalent fontosnak, értékesnek tetszik, arról a napvilágnál kiderülhet: csupán ócskaság. Kosztolányi az Esti Kornél énekében ki is neveti a nagyképű „mély költészet” nehézkességét („Mit hoz neked a búvár, / ha fölbukik a habból? / Kezében szomorú sár, / ezt hozza néked abból.”). Babits Atlantiszának hőse kaucsukruhában botorkál a víz alatt, bámulja a múltat, az elsüllyedt várost, a szobrokat, mikor szívébe markol a felismerés, hogy ő itt az egyetlen élő, s borzadva kiáltja: „Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója? / Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra!”
köldökzsinór és póráz
A kisebbségi létet keserűen fogadó erdélyi költő, Szemlér Ferenc 1940-ben kiadott Búvópatak című kötetének programadó verse egészen más képet rajzol. Ez a búvár nem akar semmit sem felvinni a felszínre, nem is kívánkozik oda – berendezkedik a tengerfenéken. Az alákígyózó légvezeték, mely a szerepdal költőjét a józanság, a szabályok, a formaművészet világához köti, egyszerre inverz köldökzsinór és póráz. Hogy a szakítás, a leválás miként ment végbe, nem tudjuk. „Rég volt ez is”. Ami történt: a születés megfordítása: visszatérés a levegőről a sós vízbe – persze csak képletesen. Fokozatos beleereszkedés az indulatok, sejtelmek áramába, úgy, hogy „szabadabban leng a láb” – a versláb is persze. Honfoglalás Trianon után – a költészet világában. Előbb a fül számára válik otthonossá a zengés, aztán a búvár megtanul tájékozódni a nagynyomású ihlet áramlatai közt. Immár nem vendégként jár-kel a tengerfenéken. Hazára lel, ami azt jelenti, hogy egy másik világból kiszakad: ott immár csak vízmélyi szörnyetegként tarthatják számon.
A VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM című antológiából