SZABÓ LŐRINC VERSÉRŐL
2012 május
SZIVÁRVÁNY PEST FÖLÖTT
A vihar elvonult. Kilépek
a kapualjból, ahová
bevert csepp zizzen alá
a kék égből… Hogy kiderült
a mennydörgő nyári délután!
Tele megint az út, a járda
és minden friss lett és vidám.
Indulok. Egész negyedórát
vesztettem a kapu alatt.
Sietnék, de máris megállít
szép varázslóm, a pillanat:
végesvégig lángol az utca,
mint egy kigyulladt nagy tükör,
s a végén, lent, a Margithídnál
az alkonyi nap tündököl
és szinte leolvad a földre
és új tengert gyujt az arany
ablakokon s a nedves aszfalt
párolgó pocsolyáiban.
Sietnem kéne, de csak állok
és nézem az arany napot
s mikor szemem már belesajdul
és könnyezve elfordulok,
kelet felé a szürke város
felett új színjáték fogad:
két óriás kar fut az égre
s parázsló ívben összecsap
és Újpesttől Csepelig érnek
a puhán izzó félkörök
s én szédülve, káprázva állok
a nap s a szivárvány között
S égni szeretnék, szállni én is,
szín lenni, válasz, üzenet,
tükrözni, hogy mily gyönyörűek,
jelt adni, amit értsenek,
és majdnem sírva fakadok, hogy
a szépség milyen idegen:
nem értem ezt a ragyogást, és
ő sem tud az én nyelvemen.
És sápad, kihűl a szivárvány,
kialszanak a pocsolyák;
fájva és megbékülve, lassan
megyek a dolgomra tovább;
de azért melegebb a szívem,
melenget, őríz valamit,
egy boldog percet, melyre vissza-
gondolni mindig jólesik.
A városlakónak az emberi világ törvényeit követve kell élnie. Általában időre fut mindenhová, s kivételszámba megy, ha őshazája, a természet, melyről tennivalói közepette már egészen elfeledkezett, közbeszól. Ilyen kivételes, az időből kieső pillanat tükre Szabó Lőrinc verse.
A Teremtés könyvében Isten a pusztító vízözön után Noé áldozatától megenyhülve új szövetséget köt a megmaradt élőlényekkel. Ennek jele a felhőkön megjelenő Szivárvány: a víz és a fény közös játéka. A zápor utáni napsütésben a szürke város, a csak-emberi világ fölött Újpesttől Csepelig feszülő impozáns ív a hegyi utcán aláereszkedő Szabó Lőrinc számára is roppant erejű üzenet, melynek azonban – szemben Noéval, az archaikus emberrel – egyetlen szavát sem érti. Az elébe táruló szépség – a transzcendencia természete szerint – fájdalmasan, nyugtalanítóan idegen. Költőként első gondolata: jó lenne emberi nyelven tükrözni, hogy mily gyönyörűek a puhán izzó félkörök. Ám a fényt magukon tükröztető, s színekre bontó vízcseppek nagyszerű egyszerűségéhez nincs visszaút. Nincs átjárás az emberi nyelv és a transzcendencia között sem. És sápad, kihűl a szivárvány, írja, tulajdonképpen saját magáról. Sápad, kihűl az élmény. Nincs mit tenni. A fontosság és a közölhetőség határai nem esnek egybe.