POCSOLYÁK TESTVÉRISÉGE

A várost mintha bomba verte volna szét.

A lomtalanítás háborús hadszíntérré változtatja az utcákat. Pattogó parancsszavak hallatszanak, előőrsök, rohamcsapatok és strázsák az embermagasságú bútorhalmok között. Lepattant lavóron ül a fiatal szépség, haját fésüli. Testvére a romkupacból kiemelt vascsővel veri szét a tévékészülék káváját, röpködnek a műanyagrepeszek. Lassú folyamat a világ felszámolása, de előbb-utóbb célba ér.
játékszabályok
A ház előtt nagy kupac társasjáték, szétgurult dobókockák, a karton lóversenypálya kettészakítva, színes bábuk, dámakorongok és sakkfigurák áznak a gyerekrulett esővízzel teli serpenyőjében. Egy dobozfedélen a játékszabályokat taglalják. A tábla, amit az utasítás említ, rég nincs meg, a készlet hiányos, a középponti bázis meghódítása mint cél, bármily csábító, megvalósíthatatlan. A száraz leírás alján hitelesítő pecsét: évtizedes kávéfolt.

Sötétedik. A fák fekete lombjai hullámzani, fodrozódni kezdenek. A felerősödő szél újságpapírt hord, hazatérő férjekről szóló múlt századi viccek úsznak a pocsolyák tükrén. Hol voltál, szívem? A konyhaszekrény mellé halmozott görnyedt télikabátok megáztak, és most nyirkos kutyaszagot árasztanak. Lassan minden körvonalát veszti. A hajléktalanok behúzódnak a bokrok tövébe, szélfogónak plazmatévé csomagolásából zsákmányolt kartonpapírt görbítenek maguk köré. Néhány hét az utcán, és eltűnik az idő: mindannyian a jelenben élnek, mely egyszerre kiterjedés nélküli, pontszerű és mindent magába ölelően határtalan. Eleinte dacolnak a Kegyetlen Anyával, de aztán átveszik könyörtelen logikáját. Az idő átfolyik rajtuk. Amit megisznak, gyorsan távozik belőlük. A múlt rétegei a ruhájukon rakódnak csak le: kívül hordják az emlékezés terhét. Vér, genny, vizelet, köhögtetően avas izzadság, sár és nyál nyilvános történelme: könnyebb így. Csábít az Ugyanaz misztikus ragyogása, minden tagolás a külvilág mesterkedése.

Háborodottság okot és következményt, célt és eszközt elkülöníteni. Bőrük egybegyógyult a kötéssel, a kötés a fáslival, a fásli a nadrággal, a nadrág a mocsokkal, a mocsok a világgal: micsoda élmény mindenben folytatódni! Eleven múmiaként eltemetve lenni: átélni, amit senki sem él át! Hiszen a síron túli, csípős és fullasztó szag, ami elriasztja tőlük az embereket, már az alvilágból tör elő: a halottak birodalmának hírnökei és földi helytartói ők. A Halált kaszával a kezében képzelik: egy villanás, és nincs tovább. Holott az csupán a kezdet. Ők, az élőhalottak igenis átélhetik, mi van a Nagy Vízválasztó túloldalán: hogyan zajlik a lebomlás és feloldódás a mindenségben, melyre ők annyira vágynak, hogy már életükben előleget vesznek belőle. Titkos tudásukat magukkal viszik a sírba. Rájuk senki sem kíváncsi. Mindenesetre valahányszor álomra hajtják fejüket lomtalanításból szerzett, félbehajtott télikabátjaikon, úgy alszanak el, hogy nem lesz több felébredés.

*

A kartondobozlakók testvérei, az eleven élet körforgásából kikerült épületek is megszégyenülten állnak, mint megannyi pellengérre állított eretnek. Letépett ajtók dőlnek a csempének tanácstalanul, felettük vörössel szórópisztolyozott trágár feliratok ordítanak. Szoknya mögül elővillanó sebes-zúzódásos térdeket idéző, lepattant falsarkok. Késsel felhasított szájak, örökvigyor. A falból kitépett kábelrengeteg tövében kockásinges, körszakállas mérnökember magyaráz poros cipőben, óriási hévvel, egy vaságy rácsába kapaszkodva: ő már tíz évvel ezelőtt megmondta, hogy katasztrofális visszaesés jön. Vészmadárnak nevezték, okostóbiásnak, a szavai helyett a lelkét elemezték: nem hittek neki, elfordultak tőle. Most, hogy minden szép sorban bekövetkezik, senki sem emlékszik a jóslataira. Nevetséges, villantja elő sárga fogait, de jószerével egy dolog állandó csupán a változásokban: rá most sem kíváncsiak.

– Megelőzni a kort, illúzió – indul a kijárat felé a fiatalember, szakadt ruháját porolva. – Képzelje úgy, hogy a tenger egy hajótörés maradványait sodorja: a roncs darabjait egyszerre emeli-dobja partra. – Kinyitja az ajtót. – Tiltakozni a dagály sodrása ellen: gyerekes dolog.
– Maguk a gyerekek – érkezik a válasz az előszoba félhomályából. – Mindent csak elszenvednek. Tudatlanságban élnek és a mágikus gondolkodást gyakorolják – lép ki a mérnök a gangra.
– Semmi lényegeset nincs hatalmunkban átalakítani – feleli rekedt hangon a fiatalember –, kivéve a gondolkodásunkat.
– Minek alakítják át, ha úgysem használják semmire?

Elindulnak lefelé a szutykos, összefirkált lépcsőházban. A falakra ismeretlen kultikus jeleket fújtak kályhaezüsttel, a fordulóban mennyezetig érő koromfoltok.

– A szétbomlás erői most fölényben vannak. Nem ezt mondja maga is?
– Csakhogy én azért mondom, mert ezt ellensúlyozni kell.

A szétvert, kiégett liftfülke állati tetemként lóg a két emelet között.

– Még élünk – jegyzi meg halkan a fiú. – Ennyi elég.
– Az utánunk jövő generációknak erről más lesz a véleményük – szúrja közbe sietve a mérnök. Megpróbál rágyújtani, de a sötétben rosszul lép, megcsúszik és legurul a lépcsőn. Sziszegve tapogatja állkapcsát, homlokát. Szájában fémes íz, orrában savanyú korom és macskahúgy szaga.
– Én vagyok a maga után jövő generáció – hajol fölé a fiú.

*

Kőelemeken üldögél, lejárt személyi igazolványát nézi. Idegen arc mered rá, alatta beszkennelt, remegő kézírás, semmitmondó név egy plasztikkártyán.

Ez volt a ház, ahol lakott.

A szájában kávéíz. Évek óta nem ivott kávét.

A kábelen függő közvilágítást himbálja a szél. Mintha hatalmas zseblámpa fényfoltja keresne valamit a vizes aszfalton, kitartóan, de eredménytelenül.

Elindul a bérházak közt futó utcán. A megfeketedett faragványokba beleette magát a kosz, foghíjas szájüregre emlékeztető kapualjban átfúrt gipszrózsából szalad a kábel a neoncsőhöz: vastagon üli a por, áram nincs. Lassan forgó, lepedékes nyelv: huzat lenget egy mocskos függönyt. Fölöslegesnek tűnik az egykori építészek gondossága: ablaktáblák nélküli nyílásban ül a kiskamasz, lábát lógatva köpködi a tökmaghéjat. Itt mindenkinek legfeljebb kétszótagos neve van, amit maga választ és leírni is megtanulja. Shana, Tibee, Banger, Nitty, Sue. Utcára hajított fotelekben cigarettáznak a nagyok. Nem kér tüzet? – kérdezik röhögve.
körforgó pangás
Nem válaszol. A világ nem tart rájuk igényt, ők sem tartanak igényt a világra. A tárgyak és emberek csak erre vetődnek: kihasználni őket természetes. Más életet, mint a végtelen, körforgó pangást a fakuló, repedező, morzsálódó maradványok közt nem ismernek. Alkotókedvükből nyikorgó tákolmányokra, leleményességükből mások felhalmozott készleteinek megcsapolására futja. Úgy élnek, akár az anyjuk ölén, még ha ritkán vonja is őket szikkadt mellére a Kegyetlen Anya. Annyi jut nekik, amennyit maguknak kizsarolnak.

Elemes rádió tüzeli a társaságot a következő utcasarkon. Táncról szó sincs. Tárgyak a sötétedő ég alatt a húgysárga lámpafényben. Mozdulatlan arcok az elmázolt nyál lakkrétegei alatt. Háttal a falnak dőlve sorakoznak, mint odatámasztott lécek. Fekete szemgödrök koromfoltjai. Mindegyiküket Blacknek hívják. Elégett a világ.

A rádióban hallható zenekar lemezének címe: Szívszorongató. A borítón fekete kéz markol lüktető szívet, mintha lelógó emlő, tehéntőgy volna, s abból igyekezne magának valamit kifacsarni. Vér csurog.

Itt mindenki azt vallja, halottnak született, s mint ilyen: kizsákmányolhatatlan. Élni és alulmaradni – ez nem vonzza őket. Nem nyújtanak be évente pályázatot a saját életükre – nyertes köztudomásúlag kevés van, s azok mindig ugyanabból a körből kerülnek ki. A vereség kevesebb fáradsággal is elérhető. Nincs ebben semmi lemondás: a halállal nem elvesztettek, hanem megszereztek valamit. A pályázatok örökös nyertesei nyereményükből egyébként még finanszírozzák is a zenekart: kedvükre van ez az önfeladó viselkedés, ünnepelni való a belátás.

Hosszan elnyújtott, zajba fulladó akkordok, mint a tengermorajlás. Minden dallam lefelé ível, ha fel is ugrik egy-egy szótag erejéig, az nem több egy vállrándításnál. Szitáló ködben gyertyák, begyulladt, eldugult dobhártyára érkező, tompa püfölés: egy gyászmenet kilukadt dobja. Hamarosan nedves gödörbe fordítják a koporsót. A világvége-hangulat már nosztalgia. Az üres szív kultusza is kezd kiüresedni.

A kitartó gyalogló kiér a villanyfényes, széles útra. Rombadőlt konyhaszekrény tiszteleg a gyér forgalomnak. Tíz emelet magas fém-üveg homlokzatok mögött kiadhatatlan kocka-irodák, ultramodern betonketrecek panganak porosodva. Négyzethálós füzetként várják, hogy beléjük írjon valaki.
nem szabadulhatsz
A gyökerektől púpos járda gödreiben meggyűlt büdös esővíz hullámzani, fodrozódni kezd, mint egy helikopterről megfigyelt, halott tó, ha olajtól fekete tükrét a rotor légárama felkavarja. Dermedt lávaömleny a part. A helikopter megbillen, a gyaloglót rosszullét környékezi. De üres gyomorral hányni sem lehet. Ami nincs, attól nem szabadulhatsz.

A pocsolya vizében ostorlámpák, falombok úsznak: a felszín alatti világban is lassan szétárad az éjszaka. Felmerül a régi kérdés: hol jobb, itt vagy odaát?

felső kép | habeebee, flickr.com