MŰHELYTÁRSAM 20.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„… a természetben alig van példa az energia robbanásszerű kisülésére; a villámlás és a vulkánok a kivételek közé tartoznak. Napjaink energiakultúrája pedig azt célozza, hogy a lassan és nehezen összegyűjtött természeti energiát minél jobban sűrítse, majd minél gyorsabban elégesse. ’A robbanómotor a kulturális elhivatottság mikroszkopikus katasztrófája’ – mondja Sloterdijk. Még a táplálkozáskultúra is a robbanómotor működési elvét szimulálja. Az élelmiszerek kalóriatartalma, a vitaminok s egyéb táplálkozási kiegészítők, a jól kalkulált energiahasznosítás logikáját követik. A nyugati világ tehetősebb polgárai szemében az egyik legszórakoztatóbb időtöltés, ha szabadon rohangálhatnak a különböző bevásárló-centrumokban, ismert és ismeretlen áruk százai között, ha az általában gépies, lélekölő munkát követően – látszólag minden külső kényszertől mentesen – elmélyedhetnek az élelmiszerek energia-összetételének analízisében.”
Kiss Lajos András: A prométheuszi szégyen, 2007/8
A táplálkozási kérdésekről alkotott, jórészt sajtótermékek formálta huszadik századi közvélekedés elsősorban „a bevitt energia mennyiségével” foglalkozott. Éppilyen előszeretettel ragadja meg a fősodorbeli sajtó a társadalmi berendezkedés válságproblémái helyett a civilizáció működtetéséhez szükséges energia előállításának – vagy épp az eközben zajló szén-dioxid-kibocsátás kívánatos szintjének – kérdését.
Hogy milyen is a valóban egészséges, harmonikus táplálkozás? A kérdés messze túlmutat egy mérőszám kívánatos értékének beállításán – épp az a baj vele, hogy túlságosan sok irányba vezet. Kik és hogyan állítják elő az élelmiszereinket, miért ők és miért éppen így? Lehet-e ezen változtatni, és ha nem, miért nem? Mi az éhség és a fizikai aktivitás viszonya? A modern társadalom embere miféle önkép és emberkép szerint alakítja cselekedeteit – köztük táplálkozását?
fölösleges
Ha nem akarunk ilyen húsba vágó kérdésekkel foglalkozni, de azért szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy „odafigyelünk” „az egészségünkre”, arra kétségkívül alkalmas a termékcsomagolásokon feltüntetett kilojoule-ok számolgatása, de legyünk tudatában hogy bármiféle minőségi különbség kifejezésére már eleve alkalmatlan számérték alapján tájékozódunk, és szervezetünk modellje itt még csak nem is a robbanómotor, az túlságosan összetett volna, hanem a szimpla dobkályha (az élelmiszerek energiatartalmát egyszerű elégetésükkel mérik). Ha így gondolkodunk – illetve nem gondolkodunk –, az egész élettan, az anyagcsere szabályozórendszereiről szerzett minden ismeretünkkel egyetemben, fölöslegessé válik. Olyasmi már fel sem merülhet, hogy energiaszegény műélelmiszerek fogyasztásával bármi kárt tehetnénk az egészségünkben.
Ugyanilyen önáltatás, ha elhisszük, hogy legfontosabb és legsürgetőbb feladatunk az energiafogyasztás – pontosabban a szén-dioxid-kibocsátás – csökkentése valamely kívánatosnak tartott határértékre. A szén-dioxid szerepét túlértékelő okfejtés ideologikus állításokat igazoló, a konklúzió felől konstruált áltudomány terméke, mely ugyan a földi éghajlatnak még dobkályha-szintű modelljét sem nyújtja, ellenben kitűnően alkalmas eszköz az oligarchikus „elit” kezében a kollektív bűntudatkeltésre, majd a hatalom összpontosításának és a világgazdaság központi irányítás alá vonásának igazolására.
Hasonló eljárás becsléseket publikálni a Föld népességének „kívánatos értékéről”. Az ember és a természet különválasztásának hibáját korrigálni igyekvő, valójában azt súlyosbító poszthumanizmus már kitermelte azt a gondolatot is, hogy az ember nem a Teremtés koronája, hanem kiküszöbölendő veszélyes hulladék – ami nem a létrontás felismerése, hanem kiteljesítése.