MINDVÉGIG ITT

Horgas Béla Te pillanat című kötetéről

Hová tartanak ezek a versek, tettem fel ma­gam­nak a kérdést a huszadik oldal után. S fur­csa mód, mintha ajánlott küldeménnyel be­csengető postás hozta volna, hamarosan meg­érkezett a válasz.

Sehonnan sehová.

A kilátástalanság miatt? Vagy hűségből?

Mi ez? Állapot vagy álláspont?

van-e célja?

A kötetnyitó vers azt kérdezi, amin én is so­kat tanakodtam már: mi viszi az embert és mi viszi a gondolatait – nem előre, talán csak vala­merre. Egyáltalán: van-e célja a vers­nek? Vagy csak oka van? Célok húzzák vagy okok űzik – a miért kétféle értelme szerint?

Orrmotoros? Farmotoros? Vagy négy­kerék-meghajtású? El akar-e jutni valahová?

„Légy erős ez ma is még helykeresés”, vallja be az Átível című vers. S végül is mit akar? „Absztrakt alapon elidőzni”. Márpedig akkor a hely, amit keres, csak talpa­lat­nyi. Annyi, hogy mozdulni, lélegezni lehessen benne. De miféle tér ez?

A követ­kező versszak árulja el: „hagyom hogy a dal falait kifesd”.

Hát ez az. Rosszul tettük fel a kérdést. A festő ugyanis nem tart sehonnan sehová: a játéktér adott, azt kell kitöltenie.
A költő tehát a festőhöz fordul segítségért. Hol a költő ihleti a festőt, hol a festő képei sarkallják a versírót. Nem meglepő, hogy versek szavai törnek-kanyarognak a szög­le­teken és kunkorokon, és a versek is utalnak a képek formai elemeire, sőt, magára a festés aktusára is: „Most itt, pont itt egy Mirónak író kéz / húzza-vonja vonalait” (Huzavona).

Több ez, mint kölcsönhatás. A költő és a festő ugyanaz a személy, és ugyan­­abból a forrásból merít. Ugyanazzal a mozdulattal húzza tollával-ecset­jével az ecoline-t, mint amivel a szavakat veti a papírra. Nincs két al­ko­tói módszer, csak egy: a magát a pillanat sugallatára bízó rögtönzés. Kép vagy vers – csak hangszerelés kérdése. Irányított véletlen: foltok a mű­vásznon, csen­gő-bongó asszociációk a versben. „Ugye, hogy létezik, kibomlik, és vadonat­új / – még nem találkoztunk sosem, te pillanat / meg én, ha ugyanazon a Földgolyón is, se;”. Ecsettel, tollal érintőleges nyomokat hagyni egy felületen, s közben átélni, hogy a jelen még a múltnál is két­ség­te­le­nebbül van: „tessék, éppen történik, bi­zony­sága vagyok”.

a fes­ték vonalai

Nagy dolog bízni abban, hogy a jelen van, sőt, mindig kibont magából va­la­mi újat! Hogy nem a múltban élünk, azaz nem az önismétlés végtelen kö­reit rójuk, mint valami kattogó, s lejáró óraszerkezet, hanem az ele­ven­ség ára­­mába kapcsolódunk: az újjal maga az élet serken bennünk. „Véletlened / is bol­­dogíthat, mintha szerelemtől / csordul túl az ember” (Túl). Vagy ahogy az Elme­sél­jem, mit rajzoltam című kötetzáró írás fogalmaz: „ha nem rajzolnék, nem is írnék? Ha nem írnék, nem is élnék?”
„Mentem a házak közt sehova, vitt fekete cipőm” (Ütem) A sor a magányosan csa­vargó Szép Ernőt idézi (őt is a cipői vitték). Nem tudjuk, mi viszi a verset, ki festi a képet. Talán a vers ír, a kép rajzol minket? Talán mindhármunkat egy magasabb erő? A költő-festő jár-kel a számunkra is oly ismerős, otthontalan világban, patikák, politikai plakátok, szőrtelenítő szalonok, ponyva­regény­cí­mek, alázúduló kamionok között. Csavargás, tekergés – nem ugyanaz tör­té­nik-e velünk, mint a fes­ték vonalaival? Az ember „visszakérdez, beszél a néma lét­hez” (Túl) Lehet, hogy épp ez a beszéd a „néma lét” válasza? Hogy a lét, bár né­ma, és nem árul el semmit ma­gá­ról, az em­be­ren keresztül – tükör által, homályosan – mégiscsak meg­nyilat­kozik? S hogy nem va­gyunk tökéletes hang­szerei a létnek? Sebaj. Bánhatunk magunkkal is úgy, mint a vizes festé­ket szőrösen szétterítő művászonnal: „a fogyatékosságokat egyedi képes­sé­geknek mi­nő­sítve”. S vajon nem ugyanilyen kénytelen-kelletlen élünk-e mindannyian a világ és a sorsunk adott­ságaival?

Mégsem olyan egyszerű a tükröt tisztán tartani. Eljutni oda, hogy jól kér­dezzünk, hogy már a kérdés maga is a lét szava legyen.
Sehonnan sehová. Azaz: nem az emberi tervezgetés mércéje szerint. Az a világ, mely metrókocsikat, mozgólépcsőket, hajléktalanokat, Moszkva tere­ket és különféle plaká­tokat teremt, voltaképpen az se jut semmire. Csak an­nál kínosabb, ha a haladás jel­szavait harsogja – a szavak és a történések annyira nem illenek össze. A hamis kontextus gyötrel­métől szabadítaná meg a szerző a metró ablakában tükröződő párt (s így magamagát is): „Versemben le­gyetek, ne a vad­világ­ban” (Tükröződés). Ha van költői misszió, hát ez az: vissza­helyezni mindent a méltó helyére, a világból a létbe.

A Hatvannyolcas regény ciklusa a múlthoz nyúl, hogy a hajdan volt idők la­kat­­lan csiga­házát, melyből bár az élet elköltözött, mégis az élet lenyomatát őrzi, ele­ven tartalommal töltse fel az álom és az emlékezés. Enélkül „minden tör­ténet elsurranó pillanat villanás / még el sem kezdődött már végbement / annyira kevés / hiába mér­hetetlen és határtalan”. Gondolkodásunk persze az illanó eseményeket szí­ve­sen redukálja valamelyik vonat­ko­zásukra, hogy aztán maga faragta sakk­fi­gu­ra­ként ide-oda tologathassa őket érdekei mezején. A tágabb össze­­­füg­gések kö­zé (létbe-) helyezés ennek ellenkezője: nyitott, soha véget nem érő mű­ve­let. Ez magyarázza az Újrázás talányos záró­sorait is: „kész a vers / kezdhetem”.

az üres papír

Kitörölni a megírt szöveget vagy palackpostázni a nyomtatott szótengerben: egyremegy, olvassuk a Levélszerű végén. Mégsem csupán a kulturális kö­zegről vagy az emberi kapcsolatok kész med­rekbe csatornázásáról, s így szét­szakado­zásáról, a kommunikáció lehetet­len­sé­gé­ről mint negatívumról van itt szó, de egy pozitívumról is. A megértés, a feldolgozás, melynek a mű az esz­köze, önérték. Mielőtt másokkal szót váltanánk, nekünk magunknak kell el­jutni az értelmes szóig. Vagy szembenézni a kudarc tényével, és elvetni, amit írtunk – a helyzetnek az üres papír, az üres képernyő a hű kifejezése. (Hűlt hely) Ebben a megrendültségben nyernek fájdalmas értelmet John Cage híres szavai: „Nincs mit mondanom, ezt mondom, és ez költé­szet.” Sze­ren­cse, ha vannak az életnek olyan körei, ahol még egymásra hangolódhatunk, ahol van tere az akadálytalan, örömteli beszédnek. Ha ennek jelentőségét át­érezzük, a kötet végén sorakozó alkalmi verseket sem tekinthetjük a költő asztaláról összesöprögetett morzsáknak. A rideg, korrupt és értelmetlen vi­lág igazi ellenpontja a bénító súlyok nélküli megnyilvánulás, a felszabadult játék öröme. Az otthonosság: „szeretném, hogy süssön / némi állati meleg” (Szüle­tés­napi kérdés).

Költőtől szokatlannak tetszenek a Pajzs sorai: „Hogyan tudna nem gondolni, csak lenni // szótlan és mégsem hiába­valóan”. Pedig épp a költő az, aki nem éri be a szavak rendeltetésszerű használatával. Azt ugyan szerzőnk sem hiszi, hogy „sza­vakon lovagolva, bármi módon // szét­csúsztatott, össze­kompilált rímek szőttesén / rög­zít­hető volna valami én: ez ő, ez tényleg ő!”, De „ha erre a fölfújt árnyak zacskói fejvesztetten / fölszakadnak, meglazul a madzag. Létezünk.” (Megiramodásom).

Létezni, színesen, mint a művászon-képek, a „festett mények”, az „éppittmostlét lényei”.

Sehonnan sehová. Azaz: mindvégig itt.

kép | vecteezy.com