MÁSVILÁG 3.
2005 augusztus
„Magyarország nem volt, vélhetőleg nem is lesz, de lehetne.”
Pszeudo-Széchenyi
Képviselők nyilatkozata:
Tisztelt Írótársadalom!
Hosszú évek óta kibeszélhetetlen gondolataink terhétől elnehezülve ültünk az Országházban, úgy hittük, végképp magunkra maradva, elszigetelődve választóinktól és egymástól is, mikor megérkezett hozzánk az Önök állat-hasonlatok alkalmazását ellenző felhívása, s hirtelen feltört belőlünk mindaz, amit eddig a kimondás legcsekélyebb esélye nélkül hordoztunk magunkban. A kiáltvány aláíróinak tiszteletet parancsoló névsora láttán néhányan úgy határoztunk, hogy ebédszünetünket a szöveg alaposabb megismerésének, majd megtárgyalásának szenteljük, éspedig oly módon, hogy először valaki felolvassa. Ez amúgy is túlfeszített idegállapotunkban bizonnyal helyes döntés volt: mikor ugyanis felolvasó képviselőtársunk, aki egyébként amatőr színészként kezdte vidéken, a nyúlról és a vakondról szóló bekezdéshez ért. ellenállhatatlan erővel tört fel belőlünk a zokogás. Magunk sem tudtuk, miért. Az utóbbi években, ha könnyekkel találkoztunk, azok mindig mások könnyei voltak. Nem értettük azt sem, miért épp az állat-hasonlatok megemlítése volt ránk ilyen hatással. Különböző pártállású képviselők, ültünk összeverődve a különteremben, és forgott velünk a világ. Volt, aki a „nyúl” szó hallatán heves izomfájdalmat, a „vakond” szó hallatán hányingerig fokozódó rosszullétet érzett. A „féreg” szó puszta említése pedig az elviselhetetlenségig fokozta volna kínjainkat.
Ráeszméltünk, hogy egy megrendezett színjáték statisztáiként éltünk, szellemileg visszafejlődve, lapos ásítások és lapos viccek iszapos közegében, különféleképpen előnevelt napilapok híreibe kapaszkodva, mi, médiademokraták. Hogy más dolgunk se lehet, mint pártunk népszerűségének növelése érdekében más pártok népszerűségét csökkentő kijelentéseket tenni, súlyos tévedés volt. Súlyos tévedés volt azt hinnünk, hogy ennek a rettenetes kényszernek engedni kell, s nagy árat fizettünk érte. Az állat-hasonlatot ezúttal nem másra, hanem önmagunkra alkalmazva: üvegedényben kapálózó rovarokká váltunk, s azóta tűhegyre szúrva forgunk mindahányan. Azt éreztük az ülésteremben, hogy rettenetes emberek vesznek körül bennünket. s tudtuk, hogy mi is e rettenetes emberek közé tartozunk.
valódi mozgástér híján
Az úgynevezett nép, vagy, ahogy jobb híján, a szavakból újra meg újra kifogyva mondtuk, az „emberek” nem kevésbé rettenetesek, gondoltuk. Ülünk terméketlenül rengeteg munkánk előtt, mint egyforma homokzsákok. Oldalak százait olvassuk végig, melyek sehonnan sehová nem vezetnek. Ha egyáltalán tudunk valamin javítani, az a saját helyzetünk, s ezt megtenni senki nem is mulasztja el. Színpadon élünk, de valódi mozgástér híján marad a már unásig ismert gúlagyakorlat vagy a kötélhúzás. Az legalább a mozgás látszatát kelti. Odakinn – vagy odalenn – a közönség, az ezerfejű szörnyeteg, mely egyre kevésbé szenvedhet bennünket. Győzni is csak úgy tudunk, ha ellenfelünket valamiért jobban gyűlölik, mint bennünket. A parlamenti patkóban dagadó izmokkal vicsorítani kell: aki elengedi a kötelet, azonnal hanyatt bukik.
A zokogás, mely a „nyúl” és a „vakond” szó hallatán feltört belőlünk, lassanként csillapulni kezdett, hogy átadja a helyét egyfajta döbbent szomorúságnak.
Biztosak voltunk benne, hogy ha szűkre szabott ökológiai fülkénkben nem játsszuk végig az ellenszenv felkorbácsolójának szerepét, akkor végigjátssza más. Akit az úgynevezett népakarat nagy nehezen felemelt, bármikor visszaejtheti. A tömegdemokrácia parlamenti darwinizmusa nem ismer kegyelmet népszerűnek, azaz kevésbé népszerűtlennek lenni kötelező.
Mi a valóságot leváltó vízió, a média teremtményei vagyunk, mint a rajzfilmfigurák. Csak a magunk szurkolótáborához beszélünk: ők még nevetnek a vicceinken – és csak ők nevetnek, mert az ellentábort a retorikánk, a szellemességünk nem meggyőzte, hanem felingerelte. Leszoktunk a gondolkodásról, mint gyerekes foglalatosságról feladatunk nem a játékmező kialakítása, hanem a küzdelem. Képviselőcsoportunk körbe ölel, mint fát az erdő. A feladat adott. Nincsenek gondolataink, csak ötleteink. Az önérzetünk karbantartásához szükséges elismerést néhány egyszerű tréfával bezsebelhetjük a gyűlölet szívesen bólogat.
tápszeren nevelt csoportfanatizmus
Egymásra néztünk: mélységesen elfáradtunk és kimerültünk. A tápszeren nevelt csoportfanatizmus a mindenre kiterjedő viszonylagosság érzetévei keveredik bennünk – de egyik sem oldódik a másikban, s ez éppoly gyomorforgató, mint az olajos víz. Ó, mennyire unjuk már, hogy mindig számon kell kérnünk másokon a helyes viselkedést! Mennyire unjuk már, hogy habzó szájjal kell másokat minősítgetnünk! Mennyire megtör bennünket a feladat, hogy felneveljük, ápolgassuk és kövéren tartsuk magunkban a felháborodást! Mennyire átérezzük most saját elsorvadásunkat, komolytalanságunkat, súlytalanságunkat és jelentéktelenségünket! Hogy örökké azzal a négy-öt hamis fogalommal kell ugyanazt a két primitív műveletet elvégeznünk! Milyen erős bennünk a vágy, hogy valóban fontos dolgokról szóljunk, hogy bocsánat a nagy szavakért, megtisztuljunk és végre elkezdjünk más nyelven beszélni, egy szebb, egyszerűbb és igazabb nyelven, még ha ezen a nyelven sokkal nehezebb és fájdalmasabb is megszólalni!
De, tisztelt Írótársadalom, ez sajnos nem megy.
Aiszóposz és La Fontaine meg fogják érteni helyzetünket tűhegyre szúrva forgunk mindahányan. Botcsinálta bizottságunk mindenesetre úgy határozott, hogy felhívásuk keltette megrendülésében a mostani ülésszakon egységesen kihátrál a hallgatásba.